Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Aki valaha játszott már színdarabban, tudja, mekkora érzelmi másnaposság lehet úrrá az emberen egy előadás után. Nehéz visszatalálni a saját gesztusainkhoz, gondolatainkhoz, érzelmeinkhez. Ráadásul vannak olyan színészek, akik az egész testüket alakítják át egy-egy szerep kedvéért, és hónapokon keresztül formálják meg ugyanazt a karaktert, akivel a tetejében még a közönség is azonosítja őket. Hogyan hat a személyiségükre ez a folyamat? Többek lesznek általa, vagy inkább elveszítik önmagukat valahol félúton?
A színészektől nem várták el minden történelmi korban a szerepek érzelmi átélését. A 19. századi színjátszásra összességében a stilizált, mai szemmel mesterkéltnek tűnő játékmodor volt jellemző. Aztán jött egy orosz rendező, aki előadásaiban a hiteles érzelmi újrateremtést tűzte ki célul. A róla elnevezett Sztanyiszlavszkij-módszer azt az elvet képviselte, hogy a színészeknek képesnek kell lenniük a karakterrel történő mély, belső, lélektani azonosulásra, és ez jobban megfelelt a századfordulón népszerű realista dráma által támasztott követelményeknek is.
Az előadónak tehát részben a saját élményeire kellett támaszkodnia, hogy azonosulni tudjon az általa játszott karakterrel. A közvéleményt azóta időről időre foglalkoztatja, hogy a megtestesített figurák mennyire hatnak vissza a művész személyiségére. Az elmúlt években tudományos kutatások is vizsgálni kezdték a felvett szerepek hatását – nem csak színészek esetében. Most a PsyPost összefoglalója alapján mutatjuk be a legújabb fejleményeket.
#1 Meddig tart a színészet, és hol kezdődik a valóság?
Léteznek olyan filmek, amelyekbe nézőként is belehal egy kicsit a lelkünk. Sokszor annyira valósághű az általunk látott szenvedés, az erőszak, a tragédia, hogy az minden bizonnyal a bennük részt vevő színészekre is komoly pszichés megterhelést ró. Ráadásul sorra derülnek ki olyan esetek, amelyek arról árulkodnak, hogy a színészek jóllétét semmibe véve, jóformán puszta eszközként használják őket rendezők, a legetikátlanabb módokon. Ennek egyik legszörnyűbb példája Az utolsó tangó Párizsban című film, amelynek készítése során a 19 éves Maria Schneiderrel előzetes tudta és beleegyezése nélkül forgatták azt jelenetet, amelyben a 48 éves Marlon Brando hátulról megerőszakolja. A rendező később azt mondta, hogy nem a színésznő, hanem a fiatal lány reakcióját akarta megörökíteni a vásznon. Schneidert súlyosan megviselték a történtek: később depresszióval és szerhasználati problémákkal küzdött, de kiállt azért is, hogy a nők munkakörülményei javuljanak a filmiparban.
#2 Mennyire traumatizálnak a nehéz szerepek?
Tegyük fel, hogy a rendezők tiszteletteljesen bánnak a színészekkel, és nem fosztják meg őket az emberi mivoltuktól a művészet szent céljára hivatkozva. Egyes elméletalkotók szerint a különböző szerepekkel történő azonosulás még így is veszélyeket hordozhat magában. A poszttraumásstressz-szindróma mintájára Mark Seton, a Sydney-i Egyetem kutatója megalkotta például a posztdrámásstressz-szindróma kifejezést. A fogalom azoknak a hosszú távú negatív hatásoknak a leírására szolgál, amelyeket azok tapasztalnak meg, akik elvesznek a szerepeikben. A PTSD-hez hasonlóan az érintettek többek között egészségkárosító viselkedésekkel igyekeznek elűzni a kezelhetetlenné váló érzelmeiket. Mások szerint azonban ez a terminus túlzó, és a profi színészek pont attól profik, hogy miközben időszakosan átlényegülnek, mégsem felejtik el, hogy kik is ők valójában. Ebbe a vitába napjainkra a tudomány is bekapcsolódott, mutatjuk a vonatkozó kutatásokat.
#3 A színjátszás idegélettani hátterének nyomában
A kanadai Steven Brown és csapata a világon először kezdte el vizsgálni azt, hogy milyen agyi folyamatok jellemzők az emberekre, amikor szerepeket játszanak. A kutatásban 15, egyetemi színész szakot végzett személy vett részt, akikről MRI-felvételeket készítettek. A készülékben fekve különböző kérdéseket kaptak: például hogy elmennének-e egy olyan buliba, ahová nem hívták meg őket, illetve elmondanák-e a szüleiknek, ha szerelmesek lennének. Mivel a beszéd okozta mozgással megzavarták volna a gép működését, így elég volt fejben válaszolniuk. A tudósok instrukciója azonban még egy csavart tartalmazott. A résztvevőknek a nemüknek megfelelően Rómeóként vagy Júliaként, vagy egy közeli ismerősük perspektívájából, vagy a saját nézőpontjukból kellett feleletet adni.
A kutatók a színészet során találták a legerősebb deaktivációt az agyi működésben. Ez azt jelenti, hogy amikor valaki belehelyezkedett Júlia vagy Rómeó karakterébe, akkor alacsonyabb aktivitást mértek a középvonalhoz közeli homloklebenyi területeken (egészen pontosan a ventromediális és dorzomediális prefrontális kéregben). A szerzők szerint ez a neurokognitív jelenség a saját én ideiglenes elnyomásával hozható összefüggésbe. Ezzel szemben a más fókuszált tevékenységeknél megszokotthoz képest kevesebb aktivációcsökkenést írtak le egy hátrébb található kérgi területen, az úgynevezett precuneus nevű szerkezetben. Feltehetőleg ez a két mechanizmus együttesen felelhet a színészekre jellemző kettős tudatért: azazhogy úgy azonosulnak egy másik személlyel, hogy közben végig tisztában vannak ezzel az azonosulással.
#4 Már egy akcentus átvétele is elég lehet
A fent vázolt neurológiai folyamatok hamar be tudnak indulni: már egy akcentus imitálása hasonló agyi aktivitással járt, mint maga a színészkedés. Ez akkor derült ki, amikor Brown és kollégái arra kérték a résztvevőket, hogy magukban brit akcentussal válaszoljanak a kérdésekre, de ne vegyék át egy angol ember identitását. Az eredmények igazolni látszanak azt a régóta népszerű tapasztalatot, hogy a gesztusok átvétele fontos első lépés lehet egy karakter megtestesítésében és az én háttérbe szorításában.
#5 Az énképünk is folyamatosan változik
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy mi magunk is változunk: idővel mások lehetünk, illetve különböző arcunkat mutatjuk a munkahelyünkön, a családunk vagy az ismerőseink körében. Mások hatása abban is megnyilvánulhat, ahogyan önmagunkról vélekedünk. Ezt a jelenséget érte tetten Meghan Meyer és munkatársai. Az általuk vizsgált személyeknek többek között az volt a feladata, hogy először önmagukat jellemezzék egy adott tulajdonság mentén, majd az egyik barátjukat, végül ismét önmagukat. A tudósok arra lettek figyelmesek, hogy menet közben jelentősen változott az emberek önmagukról szóló értékelése: ha például magukat csak közepesen tartották magabiztosnak, de a barátjukat nagyon, akkor a következő körben önmaguknak is több magabiztosságot kezdtek tulajdonítani. Ez a hatás a kutatásban 24 órán keresztül is fennmaradt. Elég tehát csak rövid ideig másra gondolnunk, s ez máris alakíthatja az énképünket.
#6 Játszd el az embert, aki lenni szeretnél!
Az énünk képlékenységéről szóló kutatási eredmények elsőre ijesztőek lehetnek, de a pozitív irányú változás lehetőségét is magukban hordozzák. Ha például eljátszod azt az embert, aki lenni szeretnél, akkor előbb-utóbb az ideális én irányába fog elmozdulni a személyiséged. Az is fontos, hogy olyan emberekkel vedd körül magad, akik jó hatással vannak rád és inspirálnak. Az, hogy kit választunk példaképnek, mentornak, barátnak, és kivel szüntetjük meg a kapcsolatot, nemcsak a társas hálónkat fogja meghatározni, hanem az önmagunkkal kapcsolatos alapvető érzéseinket is.
