Van, aki szerint jó nap a vasárnap, hiszen szabadnap, sokan viszont éppen ezzel a munkás hétköznapok után rájuk szakadó nagy szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Ott állnak vasárnap tennivaló nélkül, és szembe kéne nézniük önmagukkal.
Sokan vagyunk, akik egész héten a hétvégét várjuk. A péntek már remek, főleg délután, a szombat teljesen rendben van, és akkor ott van még a vasárnap. Ez is egy teljes értékű hétvégi nap, sőt. Valószínűleg szombaton még intéztünk ezt-azt, de a hét utolsó napjára már ezekkel is végzünk. És mi történik? Szeretjük a vasárnapot? Hát, nem reprezentatív felmérésem szerint senki sem választaná kedvenc napjának. És nemcsak az estével van gond, amikor már gondolatban ráfordulunk a következő hétre, hanem sokaknál az egész nappal.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Van egy jelenség, a vasárnapi melankólia, amit az Exploring your mind oldalon részletesen kifejtenek. Vasárnaponként ránk tör az üresség, a szorongás, és sokszor vacakul érezzük magunkat. A klienseim 80 százaléka vasárnap ír először, hogy el szeretne jönni. Ez eleinte nem tűnt fel, aztán csodálkoztam rajta, végül már úgy voltam vele: ja, igen, vasárnap van…
Olyan, mintha a vasárnap az arcunkba vágná: tessék, itt vagy te, ez vagy te, ez az életed, nézz szembe vele. Ez pedig nagyon nyugtalanító érzés tud lenni. Hétfőn és a többi hétköznapon felvesszük a munkaruhánkat, a szó valódi és átvitt értelmében is, magunkra öltjük a társadalmi szerepeinket, és tudjuk, hogyan működjünk. A vasárnap nem adja meg ezt a lehetőséget.
Erich Fromm 1941-ben írta le a szabadságtól való félelemet. Ez egy paradox dolog, egyrészt vágyunk is arra, hogy szabadok legyünk, másrészt félelemmel tölt el a szabadsággal járó felelősség. Ha szabad vagyok, akkor én, és csakis én vagyok a felelős minden döntésemért és azért, hogy miként alakul az életem. Ez a végtelen tér, amiben magamnak kell megalkotni saját magamat, szorongással, stresszel és bizonytalansággal tölti el az embert.
Mi, magyarok tökéletesen tisztában lehetünk a vasárnapi melankóliával, hiszen senki nem fejezte ki jobban ezt az érzést, mint Seress Rezső a Szomorú vasárnapban. Még egy ilyen enigmatikus, az emberi létezés mélypontját elhozó időpont van, amit dalok, versek százai énekelnek meg, az álmatlanságban szenvedők régi ismerőse: a hajnali négy óra.
Amik mi vagyunk, és amit eljátszunk
Ürességet érzünk, ami melankóliával telik meg. A vasárnap libikóka a társadalmi énünk – vagyis hogy munkatársak, barátok, szülők vagyunk – és a valós énünk között, aki egyedül van a világban. A végső magányosságot, ahogyan majd meghalunk, nem akarjuk látni.
Irvin Yalom egzisztencialista pszichoterapeuta írja, hogy négy végső félelmünk van, amikkel nagyon nehéz szembenéznünk: a halál, a valójában létező magány, a szabadság (Fromm fentebbi gondolatát továbbvíve) és az élet végső soron való értelmetlensége. A vasárnapok megfosztanak minket azoktól a figyelemelterelő kapaszkodóktól, amik általában megóvnak attól, hogy ezeken gondolkodjunk.
Minden megteszünk azért, hogy ne érezzünk így
Sokan mindent megtesznek azért, hogy ezzel az érzéssel ne kelljen szembesülniük. Nagy erőfeszítéssel társaságot, programot keresnek maguknak, inkább olyanokkal töltik az időt, akiknek a társaságára nem is igazán vágynak, csak ne legyenek egyedül. Vannak, akik munkával fedik el ezeket a kérdéseket a fejükben, nekik igazán rémisztő a munka nélkül telő vasárnap. Hiszen a munka „értelmet ad az életnek”, az ember hasznosnak érezheti magát. Mások inkább végigalusszák, vagy a tévét bámulva töltik a napjukat, hogy a tudatuk biztosan mással foglalkozzon.
Fontos szembenézni ezekkel a félelmeinkkel és önmagunkkal, mert minden olyan dolog, amit elfedünk magunkban, kerülő úton egyszer előjön – talán éppen akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, és sokszor úgy, hogy nem tudjuk menedzselni, ezért nagy károkat szenvedünk.
Ezért én nagy tisztelettel vagyok a vasárnapi levélírók iránt. Megérintette őket a vasárnapi melankólia, és kihasználva a szabadságukat úgy döntöttek, hogy nem bújnak el a létünket meghatározó legnehezebb kérdések elől, hanem belevágnak az útba, hogy szembenézzenek önmagukkal.
