Jellemző, hogy egyre indulatosabbak, egyre dühösebbek vagyunk – ha nem is egyénileg, de társadalmi szinten. Miből fakad ez a sok düh és frusztráció?
Mintha az utóbbi években egyre nőne az emberekben az indulat. Hétköznapi kapcsolatainkban is látszik ez, de különösen hangsúlyossá válik, ha politikáról van szó. Akár ehhez, akár ahhoz az oldalhoz tartozik az ember, erős véleménye van a másik oldalon állókról, és ez inkább dühös sértegetésben, mint értelmes párbeszéd során tör elő. Mielőtt valaki csalódottan abbahagyná az olvasást, hogy „na tessék, még a Díványon is politika”, gyorsan jelzem, hogy ez nem politikai cikk. Sokkal inkább a politika által kiváltott érzések pszichológiájáról szól.
Nem csak nálunk trend ez a növekvő indulat. Rob Henderson, a jelenleg Cambridge-ben pszichológiát kutató, amerikai veterán katona ugyanerről számol be saját hazája vonatkozásában. Több, a modern életünkre jellemző társadalmi jelenség az, ami ilyen kétpólusúvá tette a gondolkodásunkat, és a Trump elnöksége alatti USA-ban ugyanezt a hangulatot tapasztalják az emberek. A kérdés komplex, nem egy-két oka van, de nézzünk meg most néhányat.
Elképesztő dolgokat hiszünk a más nézeteket vallókról
Bármelyik oldalhoz is tartozik valaki, egészen torzan látja a másik oldalhoz tartozó embereket. Megkérdezték például, hogy a republikánusok szerint a demokraták közül hányan tartoznak az LMBTQ közösséghez. A tipp 31,7 százalék volt. Holott a valóság: 6,3 százalék. Viszont ha a demokratákat arról kérdezik, hogy a republikánusok hány százaléka keres évi 250 ezer dollárnál többet, akkor ők is nagyot tévednek: a valós 2,2 százalék helyett 38,2 százalékot tippeltek. Fogalmunk nincs, hogy kik, milyen helyzetben lévők, milyen problémákkal küzdők vannak a „másik” oldalon, egyszerűen a róluk alkotott sztereotípiáink alapján hozunk ítéletet.
Ingroup-outgroup hatás
Ez a jelenség részben magyarázható az ingroup-outgroup hatással. Az ingroup a saját csoportom, amihez én is tartozom, az outgroup mindenki más, akik kívül vannak a csoportomon. Az emberekre jellemző, hogy a saját csoportot árnyaltabban ítélik meg. Jobban látják azt, hogy az ide tartozó emberek ugyan egy vonásukban azonosak – nevezetesen, hogy a csoporthoz tartoznak –, más vonásaikban viszont eltérők, heterogén társaságot alkotnak. A kívülre tartozó emberekről viszont azt feltételezzük, hogy mind ugyanolyanok, megfelelnek a róluk kialakított előítéleteinknek. Az ember agya alapvetően lusta, de legalábbis nem vesződik a rengeteg felesleges információ feldolgozásával, és a nem hozzánk tartozó embereknél be is kapcsol a torzítás. Nem akarjuk egyedi embernek látni őket, egyszerűbb az általánosítás.
Az észlelésünk és így az észlelést befolyásoló torzításaink befolyásolják azt, amit valóságnak hiszünk. Amerikában a demokraták 20, a republikánusok 15 százaléka gondolja azt, hogy az lenne a legjobb az országnak, ha a másik oldalhoz tartozók jelentős része meghalna. Ez elég durva szám. Vajon nálunk mi lehet az arány?
Nincs hol beszélni egymással
A modern élet társadalmi változásai közül az egyik, ami nagyon erősen hat erre a folyamatra az, hogy nincs igazán tér az egymással való beszélgetésre, illetve nincs alkalmunk a közös célért együttműködésre olyanokkal, akik más nézeteket vallanak. A mostani felfogásunk az időről és a hatékonyságról szépen leépítette azokat a közösségeket, amik a munkahelytől függetlenül léteztek régen.
Lehet, hogy X mást gondol a politikáról, mint én, de egy utcába költöztünk, kalákában építjük a házunkat, ő is segít nekem, én is neki, és kerítésfestés közben beszélgetünk is. Lehet, hogy Y gazdag, én meg nem, de ugyanúgy fontos nekünk, hogy mondjuk, új harangot kapjon a templom. Manapság, főleg a nagyvárosokban, nincs alkalom együtt lenni másokkal, hiszen az az elv, hogy hatékonyan töltsük az időt, ezért dolgozunk, amennyit csak tudunk, és a maradékot maximum a családra szánjuk. De még a család is leépült. Régen természetesebb volt a családi összejövetelen, hogy ott a veterán nagybácsi a katonatörténeteivel, meg az ifjú diák a verseivel hozakodik elő. Ma már ilyen összejövetelekből is jóval kevesebb van. Egyre szűkebb társaságban mozgunk. Egyre kevésbé találkozunk olyan emberekkel, akik különböznek tőlünk. Ezért egyre inkább idegennek látjuk őket. Azt húzzuk rá az egész emberre, amiben más, mint mi. Az idegentől pedig félünk.
Magányjárvány
Nemcsak hogy nem beszélünk egymással, és alig ismerünk meg másokat, hanem egyre magányosabbnak is érezzük magunkat. Az emberek egyre kevésbé hiszik azt, hogy lenne bárki is, aki jól ismeri őket. Olyannyira, hogy Nagy-Britanniában még magányügyi minisztert is kineveztek (gazdag táptalajt biztosítva ezzel az elnevezéssel a humoristáknak), miután a vöröskereszt egy kutatása rámutatott, hogy milyen mérgező hatással van az emberek lelkére a magányosság. A jelenség valós és veszélyes is. Például ez esetben úgy is hat, hogy tovább növeli az emberekben a frusztrációt és az indulatot, ami jobb híján és többek között a más nézetűekkel kapcsolatos agresszív véleménynyilvánításukban tör felszínre.
Pedig a másik is ember, és sok dologban egyetérthetünk
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Élünk tehát ebben a magányos, frusztrált, időnyomás alatti életben, és ha valakiről meghalljuk, hogy más nézeteket vall, mint mi, akkor az összes sztereotípiát ráaggatjuk, amit ehhez a csoporthoz társítunk. Nincs se terünk, se időnk, se kedvünk elbeszélgetni vele, megismerni a véleményét. Szimplán indulatot vált ki belőlünk, és azt kívánjuk, hogy bárcsak ne lenne szavazati joga. Pedig jó lenne megteremteni újra a lehetőségét a beszélgetésnek.
Van egy tréninggyakorlat, ahol megosztó, értékalapú kérdésekről kell vitázni, például az eutanáziáról. Mindig két egyet nem értő embert ültetünk össze. Ilyen kérdésekben nem hiszed, hogy bárki megváltoztathatná a véleményed, néha még azt sem, hogy meg bírsz hallgatni más véleményt. Ebben a feladatban azonban nemcsak hogy meg kell hallgatnod, hanem még vissza is kell mondanod neki, amit ő mondott. Ez nehéz, hiszen általában úgy vitázunk, hogy a másik még csak elkezdte a mondandóját, mi már gyűjtjük a fejünkben az ellenvetéseket, hogy miért nincs igaza. Ebben a feladatban viszont kénytelen vagy meghallgatni és értelmezni a másik gondolatait, mielőtt a magadét elmondhatnád.
A csoda az, hogy kivétel nélkül minden esetben közelednek egymáshoz a vélemények. A felek rájönnek, hogy a kérdéshez kapcsolódón sok dolgot hasonlón gondolnak. Ha a legkevesebb történik, akkor annyi, hogy megértik, a másik miért mondja azt, amit mond, és el tudják fogadni az ő álláspontját.
Ezt az értő figyelmet jó lenne már az iskolában megtanulni. De ha ott nem is tanították, most még elkezdhetjük alkalmazni. A közéleti düh és frusztráció sokat csökkenhetne, ha megtalálnánk / megteremtenénk az alkalmakat, ahol meghallhatjuk egymást.
Utóhang és kép:
A Heinekennél ugyanezen a gondolatmeneten haladtak. Ebben a reklámban megmutatják, hogy mi történik, ha van alkalom beszélni az embereknek egymással:
