Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Haragszol magadra, amiért képtelen vagy egészségesen enni? Romokban az önértékelésed egy-egy falásroham után? Oké, mindig lehet jobban csinálni, de jó ha tudod: a junk elleni harcban nemcsak az élelmiszeripar dolgozik ellened, de rég magadra hagytak a társadalom döntéshozói is.
Laura Schmidt szociológus és közegészségügyi szakértő TEDMed-előadása a fejlett társadalmak egészségügyi mutatóinak romlása és a megváltozott életstílus közötti összefüggéseket keresi; arra kíváncsi, van-e egyáltalán szabad választásunk, amikor arról döntünk, mit teszünk be a kosarunkba.
Függő játszma
Schmidt szerint az emberiség hosszú történetében még soha nem voltunk ilyen mennyiségű függőséget okozó dologgal körülvéve. Az amerikaiak 78 százaléka ma már nem kel ki az ágyból anélkül, hogy ránézne a telefonjára, egy-két kattintással bármilyen zsánerű pornót vagy szexszolgáltatást elérünk, az elmúlt évek egyik nagy élelmiszeripari ötlete pedig az instant alkohol, amivel bárhol pillanatok alatt össze tudunk majd dobni magunknak egy koktélt. A cégek versenyeznek, hogy a szokásainkat minél mélyebben meghatározó termékeket és szolgáltatásokat dobjanak piacra.
Az élelmiszer-fejlesztéssel dolgozó vállalatok komoly szakembereket kérnek fel arra, hogy mérnöki pontossággal tervezzék meg a legaddiktívabb termékeket – amiben a cukor az egyik legjobb szövetségesük. A szociológus szerint a szakértők professzionális MRI-berendezéseket használnak (amilyeneket az orvostudomány például a függőségek biológiájának jobb megértése érdekében vet be), hogy rájöjjenek, hogyan kellene változtatni például egy csipsz vagy csoki receptúráján ahhoz, hogy tényleg ne lehessen letenni.
A kérdés az, hogy ha olyan világban élünk, ahol nullától huszonnégyig mérnöki precizitással csábossá tett ételek vesznek körül bennünket, van-e valóban szabad választásunk?
Dózis
A függőséget okozó vegyületek nagy része a természetben előforduló anyag, ezért eredeti megjelenési formájában messze nem olyan veszélyes, mint a végletekig sűrített forma. Mák és heroin, kokacserje és kokain, gyümölcsök/gabonák és alkohol – utóbbiakat az előbbiekből állítják elő.
A kokacserje levelét évezredek óta használták élénkítőnek az Andok népei. A levelek rágcsálása körülbelül olyan élénkítő hatással jár, mint egy csésze kávé, és az élethosszig való kokázásnak is maximum egy-két elkopott, zöldült fog a következménye. Viszont amikor a modern kor embere a kokacserje hatóanyagát kivonva koncentráltan, por vagy kis tömbök formájában tette elérhetővé , valami megváltozott. Az 1880-as évektől húsz évig rengeteg élelmiszerben (köztük gyerekeknek kínált termékekben) fordult elő adalékként a por állagú kokain. Igen, a Coca-Colában is. 1903-ban viszont már illegális drogként jegyezték be a szert, ekkor került ki a kólából is, helyettesítésére pedig a koffein tűnt a legalkalmasabbnak. A nagy adag cukor és koffein kombinációja ma is sokak számára utolérhetetlen élvezet, amire nagyon könnyű rákattanni, csakúgy, mint a többi cukros innivalóra.
Ma a cukor virágkorát éljük, népszerűsége bizonyos szempontból a kokain 19. század végi sikeréhez hasonlít. A feldolgozott ételek 74 százalékában cukor van, igaz, az alapvetően nem édes élelmiszerekben épp csak annyi, hogy újabb fogyasztási kényszert generáljon…
Mi lesz velünk?
Mind meghalunk persze, csak nem mindegy, mikor. Schmidt szerint nem az elhízás a legnagyobb gond, bár világszintű jelenség és egyértelműen összeköthető a túlzott cukorfogyasztással is. Sokkal súlyosabb következmény, hogy étrendünk már nemcsak közvetve, de közvetlenül is felel egyes betegségek kialakulásért.
A 2-es típusú diabéteszt sokáig felnőttkori cukorbetegségként tartottuk számon, mert egy-két generációval ezelőtt szinte csak felnőtteknél diagnosztizálták. Ma ott tartunk, hogy négy amerikai tinédzserből egy vagy diabéteszes, vagy a diabétesz kialakulását közvetlenül megelőző állapotban van.
A nem alkoholos eredetű zsírmáj a nyolcvanas évekig gyakorlatilag nem is létezett, 2020-ra pedig vélhetően a leggyakoribb oka lesz a májátültetéseknek. Kialakulásáért elsősorban a rossz táplálkozás tehető felelőssé. A mai kor ételei megbetegítenek bennünket és a gyerekeinket.
Megoldás?
Szerencsére van. Vagyis lenne. De nem biztos, hogy az, amit a legtöbbször tanácsolnak, hogy „neveld jól a gyerekedet”, meg „válaszd az egészségeset”. Persze, a családi nevelés és példa kulcsfontosságú, de nem mindig elég. Ha magunkba nézünk, mi is mind tudjuk, hogy is kéne, vagy legalább azt, mit nem kellene ennünk, a szakértők is bármennyit beszélhetnek, mégis ahhoz az ételhez fogunk nyúlni, amit az orrunk elé dugnak.
Ezek a termékek pedig úgy lettek kitalálva, hogy azonnali örömérzetet okozzanak, és rögtön többet akarjunk belőlük. Nem mind tudunk nemet mondani erre az ajánlatra.
Az élelmiszeripar rengeteg nagyon hatásos módszert tud, amivel a fenti termékekhez csábíthatja az ügyfeleket. A népegészségügynek (ha nem is az edukáció helyett, de azzal legalábbis párhuzamosan) ezekre kellene reflektálnia. Ha a cukros üdítők árát alacsonyan tartják a gyártók, akkor adóemeléssel tehetnénk kevésbé hozzáférhetővé a terméket. Ha a gyerekek a tévés mesék között elhelyezett, csábító reklámok hatására nyúzzák a szüleiket a cukros gabonapelyhekért, akkor a reklámozást kell jobban szabályozni. Ha a boltban vannak szándékosan a gyerekek szemmagasságában a nekik szánt csokik, akkor a boltok polcrendezését kell határozottabb szabályokhoz kötni. Ha pedig a sportembereket meg lehet fizetni, hogy sport- és energiaitalokat reklámozzanak, meg kellene próbálni őket a vízivás népszerűsítésére is felkérni.
Ne áltassuk magunkat...
Mind szeretünk abban a hitben élni, hogy az irányítás és döntés a mi kezünkben van. De ne áltassuk magunkat. A legtöbben egyfajta élelmiszer-sivatagban élünk, és csak cukros, túlízesített és addiktív élelmiszerek közül „választhatunk”. Minél rosszabb anyagi körülmények között élünk, annál inkább így van ez. Mára olyan társadalmi berendezkedést hoztunk létre, ami túlfogyasztásra ösztönöz, aztán minket hibáztat, végül a gyógyszertári számlákkal már büntet is gyengeségünkért. Sok szempontból törekszünk arra, hogy biztonságossá tegyük a környezetünket, de a körülöttünk lévő élelmiszerek világa minden, csak nem biztonságos. Ez már rég nem a személyes választásainkról szól, hanem arról, mit választ a közösségünk.
