Steiner Kristóf mesél arról, miért is érdemes ellátogatni a dél-izraeli kikötővárosba a Vörös-tenger északi partján.
Kevés olyan ország van a világon, ahol mintegy ötórás autóút választ el egy nyaralót (vagy épp telelőt) a síeléstől és a tengerben lubickolástól. Izrael ezen úti célok közé tartozik: ilyenkor év elején a Hermon hegy lankáin csillog a hó, Eilatban pedig a napbarnított turisták csobbannak a delfinekkel. Hagyjuk is most egy kicsit a picinyke, ám annál színesebb ország északi csücskét, hóból-fagyból úgy is van elég Európában is. Lenn délen viszont édes éjek és még édesebb nappalok várnak azokra, akik elrepülnek Izrael, Egyiptom, és Jordánia közös határára, Eilat városába.
A látnivalók
A „kinek van erre pénze” kérdésre pedig egy rövid és velős válasz: repülőjegyet viszonylag olcsón lehet vadászni a Ryanairnak köszönhetően. Sivatagi show, mélytengeri merülés, kulináris kalandozás, adómentes vásárolgatás, egy köpésre a világ 7 csodájának egyik legmesésebbikétől, a petrai romvárostól. Sőt, egy – ugyan nem hivatalos csodáért, de mindenképpen csodálatos látványért – a Jordán határig sem kell elmenni: Salamon oszlopai óriási vörös sziklákként magasodnak az egekbe, ókori egyiptomi kőfaragások köszönnek vissza, ha visszhangért kiált az ember fia, egy sivatagi hegyoromról megcsodálni Egyiptomot szürreális élmény. Én 2009 óta élek Izraelben, de azóta sem sikerült megunni.
Szépséges sokféleség
Ám ami igazán érdekes Eilatban, az a sokféle ember. Gyakran hallani azt az általánosítást, hogy Tel Avivon kívül Izraelben minden zsidó hipercionista és übervallásos, mindenféle rémsztorik terjengenek arról, hogy zsidóknak tilos arabokkal házasodni (nettó bullshit), és olyan sokan vannak, akik ahelyett, hogy felülnének egy repülőgépre, és megnéznék maguknak a saját szemükkel, kik is élnek itt, dokumentarista tévéműsoroknak, vagy épp híreknek álcázott propaganda anyagokból tájékozódnak. Mert azt azért érdemes tudni, hogy objektív tájékoztatás egyetlen forrásból nem létezik – sem akkor, ha nagy hírcsatornákról beszélünk, sem akkor, ha önmagukat az egyetlen igazság forrásaként feltüntető webmagazinok egyszemélyes szerkesztőségeitől szerezzük az információt. A tájékozódás természetesen ugyanakkor fontos: tény, hogy Izraelben, a palesztin fennhatóság alá tartozó területein, a „szürke zónába” sorolt vitás területeken nem fenékig tejfel az élet. Bár békés és ártatlan áldozatokat is követelnek az értelmetlen összecsapások, valójában olyanok vívják a harcokat mindkét oldalról, akik az ember és ember közötti kommunikáció helyett a bosszúban, a hibáztatásban, az általánosításban hisznek.
Helyettük beszéljenek most azok az emberek, akikkel legutóbbi eilati kirándulásomkor találkoztam: zsidókkal, arabokkal, hipszterekkel, plázacicákkal, orosz arisztokratákkal és izraeli nyugdíjasokkal. Szentpétervárról származó izraeli idegenvezetőnkkel Bar Rafeli szupemodellről csevegtünk, Názáretből érkezett arab sofőrünk, Sákher nagy lelkesen vándorolt velünk a sivatagban, ahol Tel Aviv metropolita szorításából a homokdűnék közé menekült izraeli srác drúz pitát sütött nekünk. A szofisztikált kérdésre, „miben tér el egymástól az izraeli, a drúz, és az arab pita?”, azt felelte nevetve: „Azon, hogy ki készíti.” Együtt vacsorázhattam az Eilati Hotelek Szakszervezetének igazgatójával, aki egy amolyan klasszikus vasaltinges zsidó üzletember, ám a sztereotípiákkal ellentétben lelkesen ecsetelte, hogy Eilatba több száz, nyáron több ezer jordániai és egyiptomi érkezik dolgozni, akiket busszal hoznak és visznek a határon túlról. Sokaknak fennakadt a szeme, az „arabok és zsidók utálják egymást” általánosításon nevelkedettek különösen. Az sem lepett meg túlságosan, hogy elmondta: a hotelekben több tucat gazdasági bevándorló dolgozik, a környező falvakban pedig a második világháború után ide menekült magyarul beszélő, mára már izraeli zsidók is élnek szép számmal.
Biztonságban, (majdnem) háborúban
Ezen pedig nyilvánvalóan azok is ingatják a fejüket, akik hallottak bár a „haszbaráról”. A szó héberül magyarázatot jelent, ám valójában negatív megjegyzésként használják anti-izrael aktivisták minden olyan helyzetre, ahol a békés együttélés pozitív példája tűnik fel. Az ország ellenségi szerint ha egy palesztin arról beszél, hogy vannak izraeli barátai, az liberális , ám ha egy izraeli azt mondja, hogy vannak palesztin barátai, az „normalizáció”. A tengerparton heverve, viszont valahogy a politikai csatározások és nyakatekert narratívák helyett egyfajta ösztönös életigenlés az, ami megragadja az ember szemét. És ezt nem csupán a fényűző szállodák vagy a mediterrán, távol-keleti, európai zsidó és arab konyha remekeit felvonultató megpakolt tányérok mondatták velem. Talán az egyetlen olyan pillanat, amikor belém hasított, milyen érzékeny is a helyzet, és ember hogyan vált embernek farkasává az volt, mikor a sivatagi dűnékről a Sínai-félszigetet szemlélve megkérdeztem a túravezetőnket: „Ha Sineában köztudottan ott garázdálkodik az ISIS, hogy lehetünk mi itt biztonságban, a semmi közepén?” Azt felelte: „Tényleg azt hiszed, hogy egyedül vagyunk?”, és ahogy körültekintettem, feltűnt: kövekből épített bunkerek, magas póznákra erősített intelligens kamerák tarkítják a festői tájat. „Szinte bizonyos lehetsz benne, hogy ebben a pillanatban is van, aki kimondottan minket őriz.” Egyszerre volt megnyugtató és apokaliptikus válasz.
Burkából bikinibe
Az eilati kirándulás utolsó reggelén a hotel medencéje mellett kortyolgattam a második kávémat, amikor egy érdekes beszélgetésre lettem figyelmes: egy bikinis hölgy csevegett a kollégájával. „Az apám egy őskövület, miután anyámmal elhagytuk a családot, a bátyámmal összefogva elkezdték azt hangoztatni, hogy megbolondultunk. Szerintünk viszont épp, hogy magunkhoz tértünk: dolgozni kezdtünk, egyre gyakrabban hagytuk otthon a kendőt, mára pedig mindketten izraeli cégnél dolgozunk, és nekem semmiféle morális gátat nem jelentene zsidó sráccal járni” – ecsetelte.
A hátitáskámat felkapva azon merengtem: ahhoz képest, hogy a tel-aviviak gyakran nevezik Eilatot az egyszeri nyaraló papírmasé-városának, korántsem csupán színes fényekkel megvilágított interaktív szökőkutakról, és jégpályával megfejelt bevásárlóközpontokról szól. A Közel-Kelet és Afrika kapuja ez egy cseppnyi európai mentalitással és amerikai csinnadrattával megfűszerezve. Egy hely, amely úgy vezet be a kulturális sokféleség rejtélyes és tanulságos birodalmába, hogy közben nem nehezíti el a lelket és nem fekszi meg a gyomrot.
