Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A társfüggőség nem csak a magánytól való görcsös félelem, hanem annál sokkal több. És ennek része a szenvedélybeteg partner.
Erre az elgondolkodtató, sokakat érintő kérdésre aligha lehet általános érvényű, gyors és egyszerű választ adni. Ugyanakkor a kutatókat és a klinikusokat több évtizede foglalkoztatja a kérdés, hogy mi zajlik azokban a kapcsolatokban, ahol az egyik fél valamilyen függőség rabja. A szenvedélybetegségek problémakörét felölelő tudományág, az addiktológia rendszerszemléletű képviselői a függőségre úgy tekintenek, mint egy összetett jelenségre, ami nemcsak a függő egyén életét befolyásolja, de az őt körülvevő társas mező működését is nagyban meghatározza. A szűkebb társas környezet akaratlanul is megtanul együtt élni a függőség természetével, érzelmi és viselkedéses válaszok születnek, melyek a szenvedélybeteg és a hozzátartozó viszonyrendszerét pillérként tartják össze. Ám ezek a pillérek gyakran ingatagok, sem egyik, sem másik fél érzelmi stabilitását nem tudják garantálni. A kapcsolati egyensúly kialakul ugyan, de nem konstruktív jellegű, sokkal inkább leépít, mintsem építene.
„A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve”- szokás mondani, ami sok estben jól jellemzi a hozzátartozói attitűdöt a függővel való párkapcsolatban. Miközben a szenvedélybeteg fél függ egy kémiai szer használatától, vagy éppen egy viselkedés ismétlődő végrehajtásától (pl. játékfüggőség), a partner gyakran hasonló csapdába esik a szenvedélybeteg társ viselkedésének kontrollálása révén, ez pedig a saját függőségét hívhatja életre. Ezt hívja a szakirodalom kodependenciának vagy társfüggőségnek, ami a közhiedelemmel ellentétben nem, vagy nem kizárólagosan a makacs ragaszkodást és az elválás képtelenségét jelenti. Whitfield szerint a kodependencia „függőség a másfelé figyeléstől”. A társfüggőség egy olyan tünetegyüttes, ami szenvedélybeteg vagy más mentális zavarral élő személyek hozzátartozói körében fordul elő, nem kizárólagosan a partnerkapcsolatokban érhető tetten, hiszen a szülő, a gyermek, a testvér szintén érintett lehet. A szerhasználatra és a függő magatartásra adott automatikus válaszok sok esetben nem érik el a kívánt célt, vagyis nem húzzák ki a szenvedélybeteg személyt a függőség verméből.
A következőkben néhány olyan magatartás kerül górcső alá, amit a szenvedélybetegek hozzátartozói előszeretettel, ám kevés sikerrel alkalmaznak.
Kontrollálás, szabályozás, ellenőrzés
A vitrinben tárolt alkoholos üvegek elzárása, a szeszesitalok kiöntése, az italmennyiség jelölése az üvegen állandó ellenőrzés mellett csak tűzoltás-jellegű problémakezelésnek tekinthető. Ez esetben a szermentes élet döntését a hozzátartozó hozta meg, és nem a szenvedélybeteg, a felépülés motivációja tehát pont annál a személynél hiányzik, aki nélkül nem is mehet végbe. Ugyanakkor a szükséges alkoholmennyiséget jó eséllyel be tudja szerezni a függő egyéb módon, így a kontroll gyakorlására szánt idő és energia célt tévesztve vész kárba.
Fenyegetés, büntetés
Továbbra is a túlzott kontrollgyakorlás kelepcéjében vagyunk, ahol a hozzátartozó úgy manőverezik, hogy minden lehetséges eszközével a szerfogyasztás útjába álljon. A szerhasználó fél gyerekszerepbe kerülhet, ahol a megróvó hozzátartozó olyan sötét fellegeket küld a feje fölé, melyek csak ideig-óráig tudnak hatásosak lenni. A drámai ígéretek és fenyegetések erejüket vesztik, ha sokadszor és következmények nélkül hangzanak el, illetve ha nem reálisak, és ha nem a következetesség, a végrehajthatóság hívja őket életre.
Túlféltés, megmentés
Aligha cáfolható, hogy az addikciók esetében krónikus betegségről beszélhetünk, mely tüneteiben kezelhető. Mégis vakvágányra vezet, ha a függő a súlyos beteg szerepbe kerül, miközben hozzátartozója a megmentő gyógyító gúnyáját veszi magára. Önkéntelen játszmák ezek, melyek járnak némi haszonnal mindkét fél számára, de a végeredmény nem konstruktív. A szenvedélybeteg személy felelőssége többnyire az őt pártoló partner vállára nehezül. Tankönyvi, és egyben mindennapos példa, amikor a másnapos alkoholista partnere betelefonál a szenvedélybeteg munkahelyére, hogy hirtelen megbetegedésre hivatkozva kimentse társát a szorult helyzetből. A valóság ilyen jellegű kiretusálása gátolja a függőt abban, hogy saját viselkedése hátrányos következményeivel szembesüljön, holott ez hosszabb távon a változás motivációját is megalapozhatja.
Örömszerzés, nemet mondás ellehetetlenülése
Alacsony önértékelésre, gyenge énhatárokra figyelmeztethet, ha a társfüggő egyén feltétel nélküli alkalmazkodással viseltetik a szenvedélybeteg partner iránt. A saját igények és érdekek háttérbe szorulnak, ugyanakkor szorongások formájában üzennek tulajdonosuknak: valami nincs rendben, nemcsak a másikkal, velem sem.
Áldozatiság, mártírrá válás
A partner gyakran érzi magát áldozatnak, aki kényszerűen ül abban a csónakban, melybe szenvedélybeteg társa ültette, és ami az élet kiszámíthatatlan sodrásának van kiszolgáltatva. Az önsajnálat szervesen kapcsolódhat a jelenséghez, a kodependens fél elhajítja saját döntéshozatali jogát, élete történéseinek felelősségét. Valójában azonban mindettől nem lehet megválni, a passzivitás döntése is egy irányválasztás.
Bűntudat érzése, önostorozás
A szerfogyasztó magatartás okainak keresése közben minden nyíl a társfüggő partnerre mutat, legalábbis ezt gondolhatja a kodependens fél. Gondolhatja azt, hogy társa miatta iszik, vagy hogy a legapróbb rossz lépése is mértéktelen fogyasztásba sodorhatja a függő partnert. A kéz, ami a szer után nyúl, azonban nem az övé, ahogy a szerhasználat melletti döntés és a felelősség sem.
Mindezek mellett nem reménytelen sem a szenvedélybeteg, sem a társfüggő egyén helyzete. A felismerés, a problémabelátás egyúttal a problémakezelés első állomása lehet mindkét esetben. Mit is orvosolnánk, ha nem tudnánk, hogy mivel állunk szemben? A társfüggő azonban mindenekelőtt saját nehézségeire tud választ kapni, nem a partner problémáira. Az énhatárok erősítése, a saját igények és szükségletek azonosítsa és szem előtt tartása, a kompetenciahatárok belátása, a saját kapacitás felmérése, az önismereti munka jó kezdet lehet, ugyanakkor a társfüggőség gazdag szakirodalma további támpontokat tud adni. Az önsegítő csoportok -úgy mint az Al-Anon- tapasztalati alapú megközelítésben támogatják az egyén változási szándékát. Egy módszer sem ígéri, hogy a hozzátartozó viselkedésváltozása lesz a kulcs a zárba, már ami szenvedélybeteg partner felépülését illeti. Ugyanakkor a társfüggő fél viselkedésének és hogylétének elmozdulása hosszabb távon járulékos hasznot hozhat a függő partner szempontjából is.
Írjon nekünk!
Segítségre, tanácsra van szüksége? Kérjük, írjon nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!
Steiner Kristóf például örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire.
Kuna Gábor pszichológus, család- és párterápiás tanácsadó, az ÖNSEGÍTŐ Személyiségfejlesztő Műhely szakmai vezetője szívesen válaszol munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban is. Révész Renáta Liliána családterapeuta és gyásztanácsadó, akihez bátran fordulhatnak családi, házassági, nevelési problémákkal, gyász, válás, trauma, stressz okozta nehézségekkel és pályaválasztási, munkahelyet érintő kérdésekkel is. A life coach csapat tagja továbbá Sákovics Diana pszichológus, aki szívesen segít párkapcsolati és szexuális problémákkal, magánnyal, függőséggel, életvezetési válságokkal kapcsolatban. Írjon nekünk bizalommal, igyekszünk segíteni!
