Emlékszik még a kilencvenes évekből az Összeomlás című filmre? Arra, amiben a keményen dolgozó amerikai kisembert alakító Michael Dougles a lánya szülinapjára sietve a nagyvárosi dugóban ragad, megkattan, és eszeveszett ámokfutásba kezd? A férfi összeomlását nyilván nem a közlekedési dugó okozza, de nem véletlen, hogy az váltja ki. Idegőrlő dolog nap, mint nap a dugóban vánszorogni, passzívan várakozni, tehetetlenül alkalmazkodni. Értékes családtól, barátoktól, hobbiból elvett holtidő ez, ráadásul megúszhatatlan. De vajon ennek a napi szívásnak – azon túl, hogy megnyomorítja a hangulatunkat – van bármilyen hosszú távú következménye a pszichénkre? Nyilván van.
Az Association for Psychological Science friss posztjában két olyan kutatást is idéz az elmúlt évekből, amelyekből kiderül, hogy minél több időt töltünk rostokolással a dugóban, annál nagyobb gond lehet a fizikai és lelki egészségünkkel. A megnövekedett utazási idő a résztvevőknél együtt járt a magas vérnyomás és az elhízás valószínűségének növekedésével és az alacsonyabb élettel való elégedettséggel.
Az egyik vizsgálatban olyan 3409 kanadadai városlakó napjait elemezték a kutatók, akik átlagosan napi 53,2 percet töltöttek ingázással az otthonuk és munkahelyük között. Kiderült, hogy minél hosszabb az utazással eltöltött idő egy nap, annál stresszesebbek az emberek, és közülük is azoknak a legrosszabb a lét, akik gyakran szembesültek a forgalom kiszámíthatatlanságával és a legkeményebb dugókkal. Ez a hatás egyébként még látványosabb volt azoknál, akik időre jártak dolgozni. A rugalmas munkaidő azért úgy tűnik, sokat könnyít az ember helyzetén: hiába állunk a dugóban, legalább nem kínoz az idő nyomása. Az otthonról dolgozóknak is kellemesebb az élet, bár ők sem töltenek sokkal kevesebb időt az autóban, a kutatásban napi 45 perc volt az átlaguk. Igaz, nekik annyi előnyük van, hogy képesek elkerülni a legdurvább csúcsidőt, és ezzel minimalizálják a várakozásból fakadó frusztrációt.
Az APS posztja erre ugyan nem tér ki, de valószínűleg igaz, hogy minél stresszesebb az ember, annál inkább beszűkül a tudata és annál hajlamosabb a kognitív torzításokra, arra, hogy a valóság értelmezésében olyan nem tudatosan működő egyszerűsítő módszereket alkalmazzon, amelyek ugyan gyorsabbá teszik számára a környezet ingereinek feldolgozását, de távolabb lökik a realitástól. Stresszesen tehát valószínűbb, hogy szabálytalankodó autóstársait bunkónak, élhetetlennek tartja, ahelyett, hogy feltételezné, hogy egyszerűen hibáztak, figyelmetlenek voltak, vagy valami külső körülmény zavarta meg őket a vezetésben. Így számos dugóban eltöltött nap után az ember nemcsak a saját életével elégedetlenebb, de rosszabb arcnak tarthatja embertársait is, mint amilyenek valójában.
Arra, hogy hogyan úszhatná meg a dugó okozta gyötrelmeket, jó megoldásunk nincs. Talán csak annyi, hogy próbáljon meg ott is a jelenben maradni, megfigyelni a részleteket, a világot. Az majdnem olyan, mint a meditáció.
