Szakmát váltanék, de 40 leszek, nem kellek sehova

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Olvasónk életközepi válsággal, munkahelyváltással küzd. Elvégzett egy iskolát, hogy a korábbi unalmas állását grafikus melóra cserélhesse, ám hiába küldi szét az önéletrajzokat, még nem járt sikerrel. Szabad még ilyenkor álmokat kergetni?

Az életközépi válság a 30-as, 40-es éveink természetes krízise, melynek hátterében a valódi énünk kiteljesítésének vágya, önmagunk mélyebb megismerése áll. A harmincas éveink általában az életünk újraértékeléséről szól, negyvenen túl pedig hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni addigi életünket, és komoly érzelmei viharok közepette erős keresésbe fogunk: kutatjuk, mi is kell nekünk valójában. A kutatás számos területet érinthet a párkapcsolattól kezdve, a munkán, az identitáson, a spirituális, vallási kérdéseken át az ideológiai kérdésekig. Ez a kutatás különösen intenzív és nehéz például azoknál, akik életük korábbi szakaszaiban nem valósíthatták meg vágyaikat, álmaikat.

Ebben a cipőben jár olvasónk is, az épp életközépi szakaszban lévő két gyerekes családanya, akinek küzdelme középpontjában a munkahelyváltás, a megfelelő szakma keresése, megtalálása áll. Sikerülhet-e 40 évesen megvalósítani, amit mindig is szeretett volna?

A szülők által elrendelt szakma

„Anyu nem ismert igazán, nem tudta, mi a jó nekem,  mihez van tehetségem , mi tesz boldoggá. Konkrét elképzelése volt a jövőmről, ezért ő döntött arról, hogy közgazdasági szakközépiskolába menjek tovább. [...] Én rajzolni, alkotni jobban szerettem volna , ez nem az én utam volt . Nem is ment jól a suli, hullámzó volt a teljesítményem. Nagy nehezen leérettségiztem és elmentem dolgozni, mert kellett a pénz, hogy be tudjak segíteni édesanyámnak. 21 éves koromtól önellátó voltam."

A levél elején egy fontos mondat áll: a szülők pályaválasztási javaslata nem tükrözte a lányuk érdeklődését. Márpedig a szakmai sikerekhez, a jó teljesítményhez elengedhetetlen az érdeklődés. Ezért a pályaválasztási döntésnél ezt a legfontosabb kideríteni, milyen tématerületeket tart vonzónak, milyen tevékenységeket tart érdekesnek, melyiket végzi szívesen, kitartóan a pályaválasztó. Ezután fontos megvizsgálni, hogy megvannak-e hozzá a megfelelő készségek, amik fontosak ehhez a szakmához. A levél utal erre is, már az első pályaválasztáskor az alkotó, kreatív tevékenység iránt érdeklődött a levél írója, de a szülők sajnos ezt nem vették figyelembe. De nézzük tovább:

„Fél év után sikerült elhelyezkednem, először mint irodavezető, majd munkahelyváltás után mint menedzser asszisztens. Nem igazán éreztem jól magam, valami hiányzott. Jelentkeztem egy lakberendezéssel foglalkozó céghez. Behívtak interjúra és amikor átléptem az iroda küszöbét, mintha hazaérkeztem volna. Megérintett az alkotás és a kreativitás szele. Mindenfelé anyagok, kiegészítők hevertek. Szinte késztetést éreztem, hogy azonnal elkezdjek valamit kreálni. Egy hét múlva felhívtak, hogy enyém az állás, viszont azon a héten kiderült az is, hogy babát várunk. [...] (Később) a bankszektorban helyezkedtem el, értékpapírokkal és hitelekkel foglalkoztam. Nem nekem találták ki ezt a munkát sem, ráadásul a gyermekeimet is alig láttam a hosszú nyitvatartás miatt, így kiléptem. 
Elhelyezkedtem 4 órában egy bútorgyártó cégnél, mint az ügyvezető igazgató asszisztense. Anyagilag rosszabbul jártunk, de tudtam segíteni a gyerekeimnek az iskolai tanulmányaikban és végre én is elkezdtem egy kétéves, államilag támogatott (OKJ) iskolát, ahol alkalmazott grafikát tanultam. Tudom, hogy nem diploma, de ezt tudtam bevállalni a két kisgyermek és a munka mellett és nem utolsó sorban ez ingyen volt. A férjem sokat segített, támogatott ebben az időben is. Lelkiismeretesen, mindig készülve a vizsgákra, példát mutatva – főleg a gyerekeimnek – végeztem el a sulit. Ráadásul eszméletlenül élveztem, hogy végre valami kreatív szakmát tanulhatok, és ez az eredményeimen is meglátszott. Tavalyi évben sikeresen befejeztem az iskolát, valamint egy pályázat alkalmával az egyik munkámat kiállították a Millenáris Parkban. Úgy éreztem, hogy a szakmai zsűri véleménye szerint van helyem a szakmában. Lelkes voltam és tettre kész, telve optimizmussal."

A negyven körüli nőket érintő életközépi válságot a lehangoltság, a teljesítménykényszer és az el nem ért célok, álmok miatti hiányérzet, esetleg lelkiismeret-furdalás vagy az önmagát kétségbeesetten kereső ember türelmetlensége jellemzi.

Ekkorra a családi életben és a munkában is értek már el sikereket, sok tapasztalatot gyűjtöttek, ezért saját igényeik kerülnek előtérbe, amitől viszont egyfajta megakadást élnek meg a fejlődésben, a szakmában, a munkahelyünkön, a társas kapcsolataikban, kritikusan kezdik el figyelni a környezetüket. Ennek a céltalanságnak a forrása a belső nyugtalanság. Elégedetlenség azzal, amit eddig elértek. A családban létrejött már egyfajta rend, a gyerekek már nagyobbak, önállóbbak. Eddig ők voltak a legfontosabbak, a munka is a családnak volt alárendelve., ám most már felmerül az igény arra, hogy az eddig be nem teljesült vágyak is szerepet kapjanak. Ilyenkor a kritika, az eltávolodás, az új szakmakeresés jellemző magatartás. De ennek vannak buktatói...

„Elkezdtem munkát keresni. A jelenlegi főnökömnek mondtam is, hogy munkát nézek, mert mint grafikus, kreatív vagy akár dekoratőr szeretnék a jövőben dolgozni. Szóltam minden ismerősömnek, jelentkeztem általam tisztelt, nagyra becsült munkahelyekre. Nem adtam be minden egyes meghirdetett állásra a jelentkezésemet. Tudom a helyemet a világban, ezért a képességeimnek megfelelő pozíciókat pályáztam meg. Megpróbáltam körültekintően választani, megnéztem a cég portfólióját, a leendő kollégákat – a közösségi háló ebben nagy segítség – a munkahely és a lakhelyem közötti távolságot, a közlekedési lehetőségeket. Szeptemberben kezdtem el munkát keresni, körülbelül 60-70 helyre küldtem el a jelentkezésemet, ebből 10 írt vissza, hogy nem engem választottak. A többi nem is jelentkezett.
40 éves leszek, 2 gyermek édesanyja, friss szakmával, tele lendülettel. Jó fej vagyok, szeretek és tudok is dolgozni. Eddig egy munkahelyemről sem küldtek el, mindig én váltottam, a főnökeim meg voltak elégedve velem. De nem kellek, be sem hívnak.
Szomorú vagyok, és talán ennyi idő után – fél év – kilátástalannak látom a helyzetemet. Tudom, nagyon nehéz egy jó kommunikációs, marketing vagy akár rendezvényszervező, kreatív céghez bekerülni diploma és kapcsolatok nélkül. Pedig kezdeném alulról is, hisz tapasztalatom nem igazán van és, ha így folytatódik, nem is lesz. Még csak 40 leszek. Mit érezhetnek az önmegvalósítást fontolgató 50-es, 60-as éveikben járó nők és férfiak? Jó lenne, ha bebizonyosodna, hogy a 'váltani sohasem késő' mondás, állítás nem csupán frázis!”

De nem kellek, be sem hívnak...

A váltás nem megy mindenkinek zökkenőmentesen. Van, aki belekezd egy új vállalkozásba, boldogan, energikusan csinálja és sikeres is lesz. Másnak viszont nehezebb út jut. Az új választott szakmában nincs még elég tapasztalatuk, ha eddig merőben mással foglalkoztak, nehéz elhitetni a leendő munkaadókkal, hogy gyakorlat nélkül is ők a megfelelő munkaerő. Emögött az aktuális gazdasági, munkaerőpiaci szituáció trendjei is meghúzódnak. Nagyobb a munkaerő kínálat, mint a kereslet: többen keresnek állást, mint ahány állást kínálnak a piacon. Komoly kitartásra és meggyőződésre van szükség, hogy kitartsanak az álláskeresésben. A realitás azt mutatja, egyre nagyobb hátrány a magasabb életkor a folyamatosan versengő munkaerőpiacon. Az elhelyezkedés ideje már 35 évesen is legalább 9 hónapra tehető, ami az adott pozíciótól és szinttől függően akár 12-15 hónap is lehet. Fél év álláskeresés után tehát még nem kell kilátástalannak ítélni a helyzetet. 

A nagy cégek a munkaerő felvételénél több szempontot is figyelembe vesznek: például mintegy 20 százalékkal kevesebbet tudnak fizetni egy fiatalabb szakembernek vagy pályakezdőnek, mint egy idősebb, tapasztaltabb munkavállalónak. A legtöbb munkáltató úgy tartja, hogy egy fiatal új munkatársat könnyebben a saját képére tud formálni. Ezzel szemben 35 felett az emberek már kialakult személyiséggel, határozott véleménnyel rendelkeznek, ami miatt esetleg nehezebben illeszthetők be a szervezeti kultúrába. A felmérések szerint jelenleg körülbelül a munkáltatók 30 százaléka értékeli csak az életkorhoz kapcsolódó eredményeket, teljesítményt és tapasztalatot. Köztük igen kevés multi található, inkább a magyar tulajdonú cégek, illetve a kisebb vállalkozások dominálnak.

Az új állás keresése, a karrierváltás negyven felé tehát hosszú, nehéz és bizonytalan küzdelem. Éppen ezért mielőtt belefogunk érdemes pár kérdést mérlegelnünk magunkban:

• Mi a legfőbb mozgatórugója váltási szándékunknak?
• Az elmúlt időszakban milyen eredményeinkre voltunk a legbüszkébbek?
• Mi az, ami igazán jól ment, és miben éreztük magunkat a legjobban?
• Mit kell ehhez megtanulni, milyen új készségekre, szakmai tudásra kell szert tenni?
• Ha megvan az új választott szakma, ez mennyire keresett a piacon? (Meghirdetett állások száma)
• Melyek azok az adottságok, képességek, tulajdonságok, értékek, viselkedésminták, amiket erősségeinkként, amit átültethetnénk az új szakmánkba, pozícióba?
• Tudunk-e vállalkozást indítani, vagy alkalmazottak leszünk?

Ha a válaszaink alapján megfontoltnak vagy akár elkerülhetetlennek látjuk a váltást, akkor a kitartásunkra és meggyőződésünkre támaszkodva érdemes megtalálni az új utakat, amik az új pályára vezetnek, még ha ez az út nem is sima. Olvasónk levele alapján úgy tűnik, ő pontosan tudja, mit akar, hogy hol a helye, elkötelezte magát arra, hogy megváltoztassa életét, így bármennyire is rögösnek tűnik az útja, érdemes még próbálkozni, kitartani. Sok szerencsét kívánunk hozzá.