Mi tehet egy 22 éves, látszólag jól boldoguló 22 évest keserűvé, boldogtalanná? Van szakmája, munkahelye, mégis elégedetlen. A Life coach pszichológus szerzője erre keresi most a választ.
Mitől lehet valaki fájdalmasan elégedetlen, miközben kívülállóként úgy tűnik, egész jól boldogul? Lehet valaki ok nélkül pesszimista? Levélírónk fiatal még, de a karrierje egész jól indul. Szakmát szerzett, amit szeret, rögtön talált munkahelyet, mégis szenved. De miért? Erre igyekszünk most választ adni, és támogatást nyújtani.
Olvasónk levele – Lőttek a szociális életemnek, a munkám nem lelkesít
„22 éves vagyok. Egy éve szereztem szakmát, és egyből pályakezdőként el is tudtam vele helyezkedni. Vidéken élek, régóta terveztem, hogy felköltözök Budapestre, de ahhoz valamennyi anyagi háttér is kell, amit szüleim nem tudnak/nem akarnak adni. Nem is vártam volna el tőlük, gondoltam, jó lesz így, egy évig van biztos munkahelyem, fizetésem, tudok miből félrerakni és szakmai tapasztalatom is lesz. Szeptember óta dolgozom, azóta a dolgok egyre kilátástalanabbá válnak. Egyrészt a munkám semmilyen szakmai fejlődést nem biztosít, sőt, egyenesen leépülök. Nyomaszt, hogy még mindig a szüleimmel élek. Apám alkoholista, anyám viselkedése pedig kiszámíthatatlan. Világéletemben ilyennek ismertem őket. A barátaim elköltöztek, egyetemre mentek, és élik a diákéveiket a szüleik pénzéből, merthogy őket támogatják a szüleik. Engem már 18 évesen dolgozni küldtek volna érettségi után, mondván épp ideje, hogy eltartsam magam. Az utóbbi időben képtelen vagyok baráti vagy párkapcsolatokat kialakítani, bár ezzel mindig is voltak gondjaim, de azért mindig volt pár ember, akihez fordulhattam. Hónapok óta teljesen egyedül vagyok, nincs olyan, akivel meg tudnám beszélni a problémáim, bár már kedvem sincs beszélni róluk, csak még jobban tudatosul bennem, mennyire szánalmas életem van.
Ha új emberekkel ismerkedem esetlegesen szakmán belül, csak teljesen elkeseredem, hogy ők már miket elértek, hogy felsőfokú végzettségük van, hogy mennyire lelkesen állnak hozzá a karrierjükhöz. Úgy érzem magam köztük, mint Eliza Doolittle az úri világban. Csak a munkával töltöm a napjaim, ami napról napra elkeserítőbb, de nem tudok felmondani vagy kirúgatni magam a pályakezdő szerződés miatt. Szeretem a szakmám, és szeretnék is ezzel foglalkozni, de úgy érzem, minden lelkesedés kiveszik belőlem. Egyre bizonytalanabb és zárkózottabb leszek, már azzal se foglalkozom, hogy nézek ki, pedig régebben smink nélkül a szemetet se vittem le. Egyfolytában betegeskedem, ami már komolyabb egészségügyi problémákat is felvet nálam, de semmi erőm már úgymond élni se. Még év végéig tart a munkaszerződésem, de már most teljesen elvesztettem a fonalat azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennem. Rettegek, hogy ilyen munkatapasztalattal sehol nem fogok tudni elhelyezkedni a szakmámban, hogy teljesen lőttek a szociális életemnek, és nem fogok tudni egyedül megállni a lábamon, mert addigra teljesen lerobbanok fizikailag és lelkileg is. Teljesen tanácstalan vagyok."
Amikor elkezdtem olvasni a levelét, az jutott először eszembe, hogy „hm, milyen jól indul ez a történet”. Fiatal még, de máris szakmát szerzett, amit egyébként szeret, és ebben is képzeli el a jövőjét. Gyorsan talált állást, ami szintén nem mindennapos a pályakezdők körében. Van biztos munkahelye, van fizetése, vannak tervei. De itt véget is ér a biztató kezdet, és a további fejezetek egy sokkal szomorúbb sztoriban folytatónak. Pedig sokan máris irigyek és szívesen cserélnének önnel. Ön mégsem elégedett, sőt egyre lehangoltabb és elkeseredettebb. Mindössze fél éve dolgozik, néhány hónapja kezdődött a karrierje, amely jó esetben egy életen át tart. De honnan jön máris ez a reménytelenség? És honnan került elő ilyen gyorsan?
Miért nem megy a pozitív gondolkodás?
Történnek olyan dolgok az életünkben, amelyeket kizárólag fájdalmasként tudunk értelmezni és megélni. A súlyos veszteségeinkre csak egyféleképpen gondolhatunk: bárcsak ne történtek volna meg. De van sok más esemény és élethelyzet, ahol mi magunk dönthetünk, hogy félig teli, vagy félig üres pohárnak látjuk inkább. Sokszor szabadon dönthetnénk arról, hogy pozitívan értékeljük a saját helyzetünket, vagy ha nehéz is, legalább észrevegyük benne, mire lehet jó mégis, mit tanulhatunk belőle. Hogy ez miért nem sikerül? Saját belső akadályaink nehezítik, és számos hibát véthetünk. Ezek közül néhányat, kedves levélíró, ön is elkövet:
- Másokkal való összehasonlítás: vajon van-e értelme a saját sorsát, életkörülményeit összehasonlítani másokéval? Ők kaptak támogatást a szüleiktől, ön nem. Nekik talán könnyebb volt, önnek nehéz. De van ennek bármi tanulsága? Az „ők már rég, én meg még sehol sem tartok” típusú összehasonlítások csak fölösleges fájdalomhoz, és az önértékelésének további károsodásához vezetnek.
- Túlzott, könyörtelen mércék saját magával szemben: néhány hónapja kezdett dolgozni, de máris úgy érzi, leépül. Lehet, hogy tényleg nem jó ez a munkahely, de ön inkább magával szemben végtelenül kritikus. Biztos, hogy most azonnal, haladéktalanul szakmai fejlődést kell elérnie? És biztos, hogy ez tényleg nem történik?
- A pesszimizmus: megértem, hogy úgy érzi, most nem jó irányba haladnak a dolgok. De az elkeseredettségéből az is látható, hogy úgy gondolja, ez már így is marad.
- A törvényszerűen bekövetkező kudarc: úgy érzi, máris elbukott, a többiekkel szemben alulmaradt. Gondolatban elvesztette az esélyét, hogy a másokhoz hasonlóan jól teljesítsen a munkában vagy sikeres legyen a szociális kapcsolatokban.
Értékeli tehát a saját jelenlegi sorsát, de fájdalmasra sikerül a végeredmény. Pedig ön is, és mi mindannyian tekinthetnénk az életünk eseményeire másképp is. Mindennek két oldala van: ha meg tudja látni a pozitív oldalt, bármilyen nehézség lehet egy próba vagy tanulási lehetőség. De ha csak a negatívat veszi észre, akkor bármi, még az önnek kedves szakma művelése is csak fölösleges szenvedés.
De honnan jön az önsorsrontás?
Az, hogy ezt a bizonyos poharat félig üresnek, vagy félig telinek látjuk, persze nem véletlen. Sőt, törvényszerű. Az életünk eseményeihez, elért eredményeinkhez, és végső soron saját magunkhoz kötődő értékelő viszonyulás a múltunkból származik. A korábban átélt események vagy inkább ezek érzelmi hatása adja a gondolkodásunknak azt az állandó mintázatát, ami meghatározza, mit látunk, ha a tükörbe nézünk. Ha a kedves levélíró pesszimizmusának, elégedetlenségének, és ön-leértékelésének a történetét keressük, akkor itt is a múltba kell néznünk – de nem a közelmúltba. Persze, a felnőtt életünkben is történhetnek velünk traumák, de ha a személyiségünk, az érzelmi működésünk, és a gondolkodásunk alapjai egészségesek, akkor ezeket maradandó károsodás nélkül éljük át. Az érzelmeinket és a gondolkodásunkat akár élethosszig átható negatív mintákat inkább gyerekkorunkból, a szüleinkkel átélt kapcsolatunkból, és az itt elszenvedett hiányokból kapjuk.
Sokféleképpen hívta már a pszichológia azt a csomagot, amit a szüleinktől kapunk. Hadd válasszak a sok névből és elméletből egyet, egy modernt és érthetőt: ezek a sémáink. A sémák azok az állandó, érzelmekből, gondolatokból, emlékekből álló mintázatok, amik alapvetően átszínezik a belső működésünket.
Levelében nagyon keveset ír a szüleiről, ennyi alapján nem is szeretném megítélni őket. Mégis, az egy-két mondat is sokat mond. Alkoholista apa, kiszámíthatatlan, instabil anya, akik – amióta emlékszik rájuk – mindig is ilyenek voltak. Szomorú ezt kijelenteni, de ők a saját megoldatlan problémáik miatt valószínűleg nem jól teljesítették a szülői feladataikat. Nem tudták megadni az érzelmi biztonságot, figyelmet és gondoskodást, amelyek hatására egy gyerek megtanulhatná a világról, hogy alapvetően egy jó és biztonságos hely, magáról pedig, hogy szerethető, erős és működőképes.
Mit kezdjünk a sémáinkkal?
Egy biztos: valamit kell tennünk velük, maguktól nem múlnak el. Sőt, inkább fenntartják és tovább erősítik magukat. Ha a saját kisebbrendűségünk tudata színezi át a gondolatainkat és az érzelmeinket, akkor bármilyen helyzetben, bárki mással való összehasonlításban tudunk arra jutni: mi kevesebbek vagyunk. Vagy ha átjár minket a pesszimizmus, és bármi jó történik velünk, gondolhatjuk: ennek előbb-utóbb úgyis vége lesz.
Fel kell dolgoznunk tehát a gyerekkorból származó hiányainkat, és át kell rajzolnunk a működésünket meghatározó negatív sémáinkat. Már az is segít, ha megtanulunk figyelni a visszatérő negatív gondolatainkra, bizonyos helyzetekben újra és újra előkerülő negatív érzelmeinkre. Ezek néha „fülön csíphetők”, mielőtt alapvetően, és a rossz irányba befolyásolnák az élethelyzeteink és önmagunk értékelését. Néha persze nem ilyen egyszerű. Azt tanácsolom a kedves levélírónak, és mindenki másnak is, aki úgy érzi, hogy eddig sikertelenül küzdött saját negatív szemléletével, hogy kérje ebben egy szakértő pszichológus segítségét. Pontosan a fentiek megoldására alkalmazható kiválóan a sématerápia.
Rengeteg tapasztalatunk, tudásunk, emlékünk van a múltból, amik segítenek megérteni saját magunkat, vagy a világot körülöttünk. De vannak olyanok is, amik inkább akadályoznak, és visszatartanak. Ezektől búcsúzzunk el. Ha lehet, minél hamarabb.
Írjon nekünk!
Segítségre, tanácsra van szüksége? Kérjük, írjon nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!
Steiner Kristóf például örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire. Kuna Gábor pszichológus, család- és párterápiás tanácsadó, az ÖNSEGÍTŐ Személyiségfejlesztő Műhely szakmai vezetője szívesen válaszol munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban is. A life coach csapat tagja továbbá Sákovics Diana pszichológus, akihez fordulhatnak párkapcsolati problémákkal, függőséggel, életvezetési válságokkal kapcsolatban, de bármilyen problémát is vetnek fel, munkatársaink igyekeznek majd megtalálni önöknek a legmegfelelőbb szakvéleményt.
