Nem elég találni egy vonzó nőt/férfit, ha nincs meg a megfelelő pillanat és tudatállapot, semmi sem lesz az egészből. De mi következik utána?
A szív hevesebben dobog, a világ felpörög, eufória van, (koszt és alvás nélkül is) végtelen energia, a másik, az a hirtelen különleges másik pedig minden pillanatban ott ficereg az agy szegletében, a legváratlanabb pillanatokban tölti ki az elmét. Az érzelmek hevesen hullámoznak, közben az egész kicsit bizonytalan, kicsit félelmetes, szörnyen gyors és nagyon-nagyon új.
Egy új, érzelmileg intenzív kapcsolat képes alaposan felborítani a hétköznapok rendjét, összezavarni az életet, felkavarni a hormonokat vagy akár feltépni a régi sebeket. De hogyan jutunk el idáig? Hogyan kezdtünk bele egy új viszonyba? Miért pont abba? Egyáltalán, miért azt az embert választjuk, és vajon hogyan lesz ebből az egészből kapcsolat?
A választás nehéz. De közben átkozottul gyors is.
Elméletben rengeteg alternatívánk van. De tényleg. Honnan az ördögből lehet tudni, hogy végül kivel fogunk összejönni? Miért ne lehetne az az ismeretlen a bárból, az orvosunk, az ingatlanos, az a csillogó szemű a munkahelyen vagy éppen a testvérünk gimnazista osztálytársa? A lehetőségeink száma elméletben szinte végtelen, amit persze az, aki éppen párkapcsolatot keres, messze nem így él meg. Sőt. Abból a pozícióból inkább tűnik ez az egész egy ijesztő és lehetetlen vállalkozásnak.
Sokszor és sokan vizsgálták azt, hogyan és hol akadnak egymásra a párok, és persze a pontos számok felmérésenként eltérnek, de az azért egyértelmű, hogy legtöbben a családon és a barátokon keresztül találkoznak későbbi partnerükkel. Ez egyébként a kutatások szerint a kapcsolatnak is jót tesz, mert az, hogy az ember képben van a másik társas környezetével, ismeri a barátait, a családját, a szoros szociális közegét, egyrészt rengeteg információval szolgál a másikról, amitől rögtön közelebb érezzük magunkat hozzá, másrészt a közös környezeti elemek elősegítik a biztonság és az intimitás érzésének kialakulását.
Hasonlóan jó helyzetben vannak azok, akiket a közös érdeklődési kör hoz össze, míg sokkal kevesebb társas támogatásra, nagyobb bizonytalanságra lehet számítani egy munkahelyi románc esetében, egy bárban, online vagy bármilyen random helyszínen történő összeismerkedés esetén. A találkozás körülményei egyébként hosszú távon is számítanak: befolyásolják azt, milyen jövőt képzelünk el egy kapcsolatnak. Ha ugyanis a másik gyorsan, könnyen illeszkedik be a társas világunkba, ha a közvetlen környezetünk támogatja a viszonyunkat, akkor mi is könnyebben tervezzük a közös jövőt.
Tehát kell egy találkozás, egy pillanat, amikor jókor vagyunk jó helyen, ráadásul a megfelelő tudatállapotban. Ez utóbbi azért számít, mert hajlamosak vagyunk egyáltalán nem észrevenni, ha valaki vonzónak talál minket. Persze nem is könnyű a műfaj, a flörtölés, a vonzalom jelei más és más formában, más intenzitással képesek kibuggyanni az emberekből. Van, aki rendszeresen a kellemetlenség határát súrolja kihívó viselkedésével, míg mások udvarlását alig lehet elkülöníteni az egyszerű kedvességtől. Bárhogy is, ha ismerjük, figyeljük és alkalmazzuk a vonzalom nem verbális jelzéseit, az sokat segít.
Arról, hogy mégis hogyan kellene tökéletes pillanatot generálni, nem születtek tudományos bölcsességek, arról azonban bőven, hogy mi történik, ha éppen összeáll a pillanat. Tudjuk például, hogy a vágyat keltő hormonok már a találkozás ötödik másodpercében beindulnak, és állítólag alig négy perc beszélgetésen belül az is kiderül, hogy benne ragadunk-e ebben az állapotban. Ezt a négy percet azonban érdemes beszélgetéssel és egymás szemébe bámulással eltölteni. Az, hogy mennyire sikeres ez a pár együtt töltött perc, leginkább a test és az arc nem verbális jelzéseiből olvasható le, de vonzalmunkat elárulja a hangszínünk és a hanghordozásunk is. Konkrét szavakkal azonban csak minimálisan adjuk ki magunkat.
Hormonhangolódás és az együtt töltött idő
Az persze csodás, hogy a másik közelében megvadul a hormonrendszerünk, de a párválasztást ennél sokkal több tényező befolyásolja. Az, hogy kivel kezdünk, számos dologtól függ. A kutatásokból úgy tűnik, hogy kultúrától függetlenül általában olyan partnert választunk, aki hozzánk hasonló háttérrel rendelkezik, a családi, társadalmi, vallási közege a miénkhez hasonló, és szeretjük azt is, ha életstílusunk és értékeink – ha nem is azonosak, de –összehangolhatóak.
Persze az, hogy konkrétan ki milyen partner mellett köt ki, függ attól, hogy hol tart az életben, hogy éppen mire van szüksége, hogy mennyire ismeri saját vágyait és igényeit, és mennyire képes a szerelmi ködön keresztül is tisztán látni a másikat, a kapcsolatban rejlő lehetőségeket és értékeket. A természet azonban szerencsére elég jó fej, mert ad erre időt bőven a későbbiekben. A kapcsolat kezdeti fázisában jelentkező mindent elöntő érzések ugyanis nagyon erősen motiválóak: egyszerűen megszállják az embert. Olyan intenzitással borítanak el minket, hogy az élet egyéb dolgai gyakran háttérbe szorulnak, és igyekszünk minden lehetséges pillanatot a másikkal tölteni. Az együtt töltött idő pedig újabb változásokat hoz a hormonháztartásunkban és az érzelmeinkben egyaránt.
A másik alapos megismerése, személyiségének megkedvelése nyilván alapvető ahhoz, hogy a kapcsolat tovább alakuljon, ahogy a másik iránt érzett empátia, a csodálat, a másikkal megélt élvezet és a boldogság is mind kellenek ahhoz, hogy fejlődjön a kezdeti vágy. Helen Fisher párkapcsolat-kutató szerint a romantikus szerelemben három eltérő, egymással összefüggő érzelmi és motivációs rendszer lép működésbe, és az pedig, hogy melyik dominál egy kapcsolatban vagy mennyire képesek ezek egyszerre jelen lenni, meghatározza a kapcsolat jellegét is. Először is ott van a nemi hormonok vezérelte szexuális vágy, a rendszer, amit úgy élünk meg, hogy igen, van kémia. Erről egyébként legtöbbet az első csók árul el, nem véletlen, hogy ha rosszul sül el, az emberek (leginkább a nők) nagy része inkább kimenekül a helyzetből.
Aztán ott a vonzalom, a másik személyiségének szeretete, az izgalom, amit a társaságában megélünk, az hogy érdekes, értékes embernek tartjuk. Ebben az összetett érzelmi folyamatban rengeteg hormon vesz részt a pörgető adrenalintól a jutalmazó dopaminon át a jól-létet keltő szerotoninig. Végül ott a kötődést, az egymáshoz való ragaszkodást, az összetartozást erősítő rendszer, amiben az oxitocin és a vazopresszin nevű hormonok hatására a másik testének közelsége, érintése megnyugtat, biztonságot ad. Fisher szerint ezek a a folyamatok nem különíthetőek el egymástól, hatnak egymásra, erősítik, támogatják egymást. És ideális esetben szép lassan (esetleg átkozottul gyorsan) mindhárom fázis felbukkan egy kapcsolat kezdetén.
A kezdet tényleg csak a kezdet
Akármennyire nehéznek tűnhet egyedülállóként eljutni idáig egy kapcsolatban, akármilyen sok szerencsére, véletlen együttállásra van szükség, mégsem ez kapcsolat legnehezebb része. A jól működtetés, az a kemény. Az, hogy tudjunk figyelni a másikra és önmagunkra, hogy értsük őt és önmagunkat mind érzelmileg, mind szexuálisan. Az, hogy képesek legyünk hosszú távon is megtartani a szenvedélyt, a rajongást. Az, hogy képesek legyünk a kapcsolatot egy közös útnak, egy folyamatnak tekinteni, amin együtt, de mégis függetlenül járunk. Az, hogy meg tudjuk tartani a szerelmet. De szerencsére ez sem lehetetlen, viszont nagyon melós.
