Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Akármilyen kellemetlen is, a fájdalom a túléléshez kell. Igen, a lelki fájdalom is. De jó hírünk is van: nem kell passzívan tűrnie, önön múlik, mennyire erősnek éli meg.
Csak egyetlen mondatot írt. Egyetlen mondatot, arról, hogy végül is semmi kifogása nem lehetne az ellen, ha mást választanék helyette (nem mintha ez valóban felmerült volna). Egyetlen mondatot, amiből kiderült: nem jelentek neki eleget ahhoz, hogy megpróbáljon megtartani, hogy bár szomorkodna, de passzívan nézné végig, ahogy elsodródunk egymástól. Egyetlen mondatot arról, hogy nem kellek neki eléggé. Legalábbis bennem ezek a gondolatok futottak végig az üzenetét olvasva. A gyomrom diónyira ugrott, a mellkasom összeszorult, összerándult az arcom. Fájt. Nagyon fájt.
Ahogy az embernek fájni tud az is, ha kritizálják, gúnyolják, megbántják, ha piszkálják a munkahelyén, ha nem válaszolnak a hívására, a leveleire, vagy ha csak egyszerűen törlik a Facebookon. A gyász, a zavar, a szégyen és a megbántottság mind a társas életünkhöz kötődő negatív érzések, és bizony fájnak. Mind. De miért van ez így? Hogyan tudnak a szavak így fájni? Egyáltalán mi köze van az érzelmi és a fizikai fájdalomnak egymáshoz?
Az agyunkban egy tőről fakadnak
A legtöbb nyelvben a fizikai fájdalomhoz hasonló kifejezésekkel illetjük a lelki gyötrelmeinket is: szavakat hasonlítunk arculcsapáshoz, elhagyatottságot összetört szívhez. Ez pedig nem véletlen. Az agykutatók az elmúlt években rájöttek, hogy a lelki és a fizikai fájdalom sok ponton azonos neurobiológiai és idegi alapon nyugszik, vagyis a szervezetünkben nagyon hasonló változások történnek akkor, amikor például megszúrjuk az ujjunkat egy késsel vagy ha az anyánk épp lekicsinylő megjegyzést tesz a munkánkra. Az érzéseinket tekintve legalábbis mindenképp.
Mindkét helyzetben felbolydul agyunkban a fájdalomból eredő feszültségérzetért felelős elülső insulának nevezett terület, ahogy a fizikai fájdalom kellemetlenségét közvetítő elülső cinguláris kéreg is aktivitásba lendül. A fájdalom érzésének szabályozásában szerepet játszó belső ópiát rendszerről pedig kiderült, hogy nemcsak a fizikai, de a szociális fájdalom (például a társaktól való különválasztás) esetében is képes befolyásolni, hogy valójában mennyire rossz nekünk. (Az endogén ópiátok a morfiumhoz hasonló, de a szervezetünk által termelt fehérjék, amik az idegsejtek közötti kommunikációban vesznek részt.)
Persze a fizikai fájdalomnak nemcsak érzelmi, hanem testi összetevője is van, amit az érzelmi elemektől eltérő agyterületek dolgoznak fel (így például a másodlagos szomatoszenzoros kéreg és az insula hátsó része). Az izgalmas pedig az, hogy súlyos lelki fájdalom esetén, olyankor, amikor elveszítünk valakit, aki nagyon közel állt hozzánk, akit igazán szerettünk, ezek az agyterületek szintén aktívabbá válnak. Hát ezért fáj olyan átkozottul a szakítás, és ezért jár valódi, kínzó testi tünetekkel.
Senki sem ígérte, hogy túlélni csupa móka
A génjeink ritkán kódolnak direkt totális baromságokat, és mivel a lelki fájdalom érzése univerzális, nyilván ennek is kell, hogy legyen valami értelmes oka. Van is. A fájdalom ugyanis akármilyen kellemetlen, a túlélést segíti elő. A fizikai fájdalom megtanít rá, hogy a sérülés forrását legközelebb elkerüljük, jelzi, hogy baj van a testünkben, ahogy jelzésértékű az is, ha a lelkünk fáj.
Társas lények vagyunk, születésünk pillanatától a halálunkig szükségünk van más emberek közelségére, támogatására, társaságára: mert egyedül képtelenek vagyunk a túlélésre. A túlélés, a génjeink továbbörökítése pedig a legmélyebb, legfontosabb hajtóerőnk, és ennek érdekében meg is tesz mindent a szervezetünk. És mivel ehhez szükség van arra, hogy a biztonság, a szeretet és a valahová tartozás iránti igényünk megfelelően ki legyen elégítve, a hiányukban fájdalmat élünk át. Pontosan azért, hogy legyen, ami motivál minket a változástatásra, hogy aktívan keresni kezdjük, hogyan elégíthetnénk ki a szükségleteinket. Amikor pedig mások megbántanak, elutasítanak, kevésnek, rossznak vagy nem elégnek tartanak minket, azzal épp ezeknek a szükségleteinknek a kielégítése sérül. Ez pedig a túlélésünk szempontjából veszélyes. Ami pedig veszélyes, az fáj is.
Nem vagyunk kiszolgáltatva a fájdalomnak
Az, hogy a fizikai és a lelki fájdalom ennyire közeli rokonok, hogy mindkettő a túlélésben van segítségünkre és ugyanúgy jelennek meg a szervezetünk és a tudatunk szintjén, azt is jelenti, hogy csökkenteni is hasonló módon lehet őket. Amiből nem az a tanulság, hogy ha megbánt a partnerünk, azonnal be kell tolni egy csomó paracetamolt, nem. A tanulság inkább az, hogy képesek vagyunk tudatosan, koncentrálva, akarattal könnyíteni a saját fájdalmunkon.
A fájdalom érzése ugyanis abszolút szubjektív és rengeteg különböző dologtól függ. Az, hogy mennyire kínzónak élünk meg valamit (legyen az fizikai vagy lelki fájdalom), függ attól, hogy a sérülés milyen körülmények között, milyen mentális pillanatban történik, hogy milyen a lelkiállapotunk, a hangulatunk, mit jelent számunkra a sérülés, milyenek a korábbi tapasztalataink és egyáltalán, mennyire figyelünk oda. A szervezetünk ugyanis képes arra, hogy felülről lefelé, az agyunk tudatos részével, a hangulatunk, a figyelmünk kontrollálásával befolyásolja a fájdalom jelzéseinek hatását. Ezért van az, hogy a relaxáció, a hipnózis, a jóga, a figyelem irányításának képességét fejlesztő terápiák mind-mind hatékonyak a fájdalomcsökkentésben.
Így amikor legközelebb megbántják, érdemes emlékezni arra, hogy ön nem passzív résztvevő, nem pusztán szenvedő alany. Próbáljon meg másra figyelni, próbáljon elmerülni egy tevékenységben, és keresse azok társaságát, akik szeretik. Amikor pedig ön tesz egy csípős megjegyzést a kollégájára, amikor rámordul a partnerére vagy amikor dühből odaszúr egyet a rokonainak, jusson eszébe, hogy ez a másiknak olyan, mintha éppen felpofozták volna. És amíg a felnőtteknek ez egyszerűen csak rosszulesik és fáj, addig a gyerekeknek a rendszeres szóbeli bántás az agyfejlődésére is hatással van. Nem, nem pozitívan. Ahogy a fizikai bántalmazás sem.
