Soha ne mondd, hogy „már megint”!
Játszótér. Délelőtt tíz. Öt év körüli, szőke, vékony fiúcska üldögél a többiektől tisztes távolságra, és vágyakozón nézi a hangosan, kicsit vadul játszó gyerekeket. Anyuka nógatja, már megint csak ülsz itt. Menj kicsim, játssz a többiekkel! Ne légy ilyen félénk.. De a fiúnak nem akaródzik. Tudod, magyarázza anyukája a másik anyukának, csecsemő korától ilyen félénk, ijedős. Nem tudom, hogyan kellene leszoktatni erről.
Mama éppen idáig jut a beszélgetésben, amikor egy hasonló korú kisfiú, lábbal hajtós motorjával elszáguld a szöszke mellett, és meglöki. A félénk fiúcska arccal a homokozóba esik, és keservesen sírni kezd. Anyuka ugrik, felkapja. Édesem, puszilgatja a szőke fejecskét, ugye mondtam, hogy ne jöjjünk ki. Jobb neked otthon, anyuci vigyáz rád.
Na igen, mondaná Ranschburg tanár úr. Így valószínűleg nem lehet a gyereket leszoktatni a félénkségről. Így csak rászoktatni lehet. A gyerek ugyanis sokszor beteljesíti azt, amit előre feltételeztek róla. Régóta tudják ezt a szakemberek. Számtalan kísérlet, vizsgálat bizonyítja. Az egyikben például egyhónapos csecsemők szüleit megkérdezték, van-e olyan tulajdonsága a gyereknek, amely az óvodában akadályozni fogja őt a harmonikus beilleszkedésben. Négy évvel később a kutatók újra megvizsgálták a gyerekeket, és majdnem mindegyikükben megtalálták azt a „kockázatos” tulajdonságot, amelyeket a szülők négy évvel korábban említettek.
Vagy. Egy általános iskola egyik osztályában a pszichológusok intelligenciaméréseket végeztek. Azt mondták a pedagógusoknak, hogy a tehetséges gyerekeket kívánják kiválogatni. A vizsgálatok alapján kiemelték az egyik tanulót, akinek intelligenciája teljesen átlagos volt. Sőt inkább közepes. Majd azt mondták a tanárainak, hogy a gyerek átlagon felül intelligens. Fél év múlva a pszichológusok újra kimentek az iskolába. A megismételt intelligenciavizsgálat alkalmával kiderült, hogy a gyerek értelmességének foka összehasonlíthatatlanul jobb, mint amilyen hat hónappal azelőtt volt.
Hogyan lehetséges ez?
Az ember, s különösképpen a gyerek úgy működik, hogy igyekszik megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket vele szemben felállítanak. Az a kisfiú, akit csecsemőkorától bátornak, férfiasnak látnak a szülei, bátor lesz és férfias, míg az agyonféltett, esetleg kislánynak várt fiúcska anyámasszony katonája marad, esetleg egy életen át.
De hát miért? Kérdezheted.
Nos azért, mert a környezet, a szülők, tanárok akaratlanul, tudattalanul olyan igényeket közvetítenek a gyermek felé, amilyennek látni szeretnék őt. Ez így van otthon, és így van az iskolában is. Ha egy okosnak tartott gyerek rosszul felel az iskolában, azt mondja a szülő, a pedagógus, hogy ez véletlen, s majd kijavítja. S akkor a gyerek ki is javítja. Ha egy butácskának elkönyvelt tanuló felel rosszul, azt mondjuk, vagy gondoljuk, már megint. S a gyerek maga is így gondolja. Ha egy visszahúzódó, félénk gyereknek konfliktusa támad, megütik, vagy elveszik a játékát, azt gondoljuk, már megint őt bántják. S a gyerek is így érzi. Megerősödik félelmében, és még visszahúzódóbb lesz. És ugyanez igaz verekedős gyerekre. Ha ő konfliktusba keveredik és megvédi magát, azt gondoljuk. Már megint verekszik.
Ha a szülők tudnák, hogy ennek az egyszerű szókapcsolatnak: „már megint” milyen erős jellemformáló hatása van, ritkábban használnák.
