Olvasónk második fiának születése jól kezdődött és szokványos mederben folyt egészen addig, amíg a szívhangok gyengülni kezdtek a fájásoknál és egy komplett orvoscsapat állapította meg, hogy a baba feje nem illeszkedett be. Emiatt a kismamát teljesen kitágulva, eltűnt méhszájjal tolták be a műtőbe és császármetszéssel hozta világra gyermekét. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Tolom a babakocsit, felfelé az emelkedőn. Dél van, a nap pont olyan szögből perzsel, hogy jóformán semmit sem látok, persze ez a patakokban folyó, sósan maró izzadtság miatt is lehet. Nincs kedvem az okokon elmélkedni, haza kell jutnom, mielőtt Elsőszülöttem elkezdene üvölteni az éhségtől és/vagy a fáradtságtól, vagy ami még ennél is rosszabb: elaludna a babakocsiban, mert akkor lőttek a nap egyetlen fénypontjának, az összebújós, kétórás sziesztának a hűvös szobában. Szóval tolom az édes terhet, talpamba menetet mart a narancssárga fröccsöntött klumpa, átkozott legyen ki feltalálta, remélem, tényleg antibakteriális, mert a vér frankón kezdi megtölteni. Fekete pólóban vagyok, az egyetlen, amiben még valamelyest emberi lénynek és nem egy fehérbőrű, sápadt és májfoltos görögdinnyének érzem magam, egykor irigyelt és csodált, hosszú hajam csatakosan verdesi a vállamat és beletapad a szemembe. Megállok, hajgumi után kutatva, homokozólapát, dömper, traktor, buláta, gyömbéres keksz, kis itóka, nagy itóka, ötvenes faktorú naptej, defibrillátor – hajgumi sehol. Feladom. Nagy levegő, keresem a kulcsot, túrom a táskámat, kulcs megvan, nyitom a kaput – otthon, édes otthon!
Azóta is áldom a nevét a homlokzati hőszigetelés feltalálójának, a ház megdöbbentően, csontig hatolóan hűvös, aggodalom fut át a fejemen, ugye nem fog Elsőszülöttem megfázni? Elhessegetem a gondolatot, lehámozom a ruhákat róla, pelus le, gyors tus, mert szegénykém ő is izzadt nagyon, hála gondos anyukájának, aki tetőtől talpig befaktorozta minden szabad bőrfelületét, aztán ebédelünk, én is átöltözöm, irány az ágy! Valahogy eltelik a délután, Apuka a szokásos korai időpontban érkezik, de kimenni nem lehet egyelőre, hisz árnyékban is van vagy ötven fok. Thomas, a megmentő előkerül, a drága kék kis mozdony kalandjait nézzük, hálát rebegek az alkotójának, ez az egyetlen szórakozás, ami körülbelül húsz percig leköti Elsőszülöttem figyelmét, addig sem kell békaügetésben vagy tigrismászásban szelnem a lakást órákon keresztül.
Mert jelenlegi állapotomat hívhatjuk túlhordásnak vagy némi eufemizmussal terminus-túllépésnek – a lényeg a lényeg: ez a baba nem akar kijönni! Ami persze nem is lenne baj, mert azt már rég megtanultam: könnyebb az élet, míg bent vannak és a szülés vége nem a gyötrelem végét, hanem a kezdetét jelenti. Persze ez csak vicc. Félig. Szóval kavarognak bennem az érzések: egyrészt nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a második Kisfiamra, nagyon-nagyon várom, hogy végre magamhoz ölelhessem, ugyanakkor félek is: egy totyogóval még egy újszülött nélkül is néha kivitelezhetetlen az élet, jelenleg számomra a Maslow-piramis legalja is csak vágyálom, kapkodva eszem, rohanok egész nap, leülni sem tudok, nemhogy feltett lábbal pihenni, mint két évvel ezelőtt, mikor Elsőszülöttemet vártam.
Szóval ambivalens érzéseim vannak. Amit persze Másodszülöttem is érez. Eddig könyörögtem neki, hogy „Drága, még várj egy kicsit, most költözünk be az új házba!” vagy „Cica, figyu, még adj pár napot, vár még egy szigorlat!” vagy éppen: „Édesem, hadd pakoljam el a gardróbot, jó?” Nem csoda, ha Másodszülöttem erre már igencsak felhúzta az orrát és beintett egy nagyot. Komolyan, az utolsó ultrahangon mintha láttam is volna a felemelt kis középsőujját. Szóval szívok ezerrel. Hatalmasra dagadtam, mérlegre nem állok, lábaim, mint a zöld ogrénak, arcom sem az enyém, összeérnek a combjaim – ez külön előnyös így nyárvíz idején. Csak még annyit, hogy Elsőszülöttem összeszedett valami frankó kis fertőzést, étvágya nincs, rosszul alszik, cserébe viszont egész nap nyűgös. Engem meg mindenféle ismeretlen eredetű kiütések leptek el, rendkívül kellemes érzés a feszülő, viszkető, vörös hólyagokkal telt görögdinnye.
CTG-re minden nap kell mennem, mivel már így is ellentmondtunk mindenféle protokollnak, a dokim meg én, hiszen csak Elsőszülöttömre való tekintettel nem fektet még be a kórházba. Meg persze az is nyom valamit a latban, amit minden egyes vizsgálatkor, ultrahangon, faggatózáson elismétlek: még szoptattam, mikor Ketteske megfogant, ciklusom – az a két darab a szülés óta! - minden volt, csak szabályos nem, ha jól emlékszem, utoljára 2005-ben volt utoljára némi rendszer benne. Szóval ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy mikor is készült ez a baba. Summa summárum, itthon hagynak gyötrődni, de közeleg a végső határidő, a 42. hetet azért nem hagyják lecsengeni, az már tényleg gázos. Nem vagyok túl boldog.
Már vagy két hete minden álló nap úgy fekszem le, hogy ma este biztosan beindul a dolog és végre-végre-végre ismét kismama-anyuka leszek és milyen jó lesz majd összebújni és elújságolom majd mindenkinek, hogy megszületett és milyen boldog vagyok! Csomag összepakolva, én nagyjából kigenerálozva, ne legyek már olyan loncsos-bozontos anyamedve a szülőszobán. Ehelyett nem történik semmi. Belefáradtam. Ma – babonából – kimaradt egy CTG, a dokim holnapra rendelt be, egyenesen a szülőszobai vizsgálóba, nem kell időpont-kéréssel bajlódnom.
Este lett, este lett, ki-ki nyugalomba, sötéten bólintgat két fenyőfánk lombja, Elsőszülött alszik, kiosonok, meg kéne fürdeni, erre nem került sor a nap folyamán és valahogy nem érzem magam valami ropogósan frissnek és kívánatosnak. Hirtelen felindulásból hajat is mosok, bár abban teljesen biztos vagyok, hogy nem ma lesz a nagy NAP, valahogy ez nem egy OLYAN nap, amikor elindul az ember lánya szülni, felkapcsolom a vakító izzókat, felesleges szőrzet után kutatva, lám, lám, szabaduljunk csak meg a bitangoktól. 11 óra, lassan ideje lenne nekem is eltenni magunkat másnapra, reggel 8-kor randi a szülésznőmmel a fent említett vizsgálat kapcsán. Eszembe jut Geréb Ágnes mondata: „Ha egy többedszer szülő nő azt mondja, hogy biztosan nem ma fog szülni, akkor ma fog szülni!” Ja, persze… Álomba merülök.
Te jó ég, bepisiltem! – pattanok fel az ágyból, már csak azért is, hogy ne áztassam el az új matracot, amit a múlt héten kaptam a sok panaszkodás – „nem tudok sehogy sem aludniiiiiii!” – után. Az ágyrács meg még két hete tört ki alattam, az is új tehát, de abban a testnedveim nem igazán tudnak nagy kárt tenni, csak a teljesség igénye miatt említem meg ezt a kissé cikis közjátékot. Szóval felpattanok, próbálom elzárni a folyamot, de nem történik semmi! Tovább folyik! Atyaég, ez már tényleg durva inkontinencia, az első dolgom lesz felhívni az intimtornás spinét, amint megszülök és kicsit gatyába rázódunk mindketten. Kirohanok a fürdőbe – egyetlen hang nélkül persze, mivel családom többi két tagja békésen szuszog mellettem, a világért sem akarnám őket egy kis kósza pisiért felébreszteni. Fél kettőt mutat az óra.
A fürdőben újabb meglepetés ér: még mindig folyik! Megnézem: hiszen ez… Jézusom! Magzatvíz! Szülök! Na ne! Ezt nem hiszem el! Nem így képzeltem! Hol vannak a kis apró fájások? A felkészülés? A relaxálás? Fekvés a sötétben egyedül? Mennem kell a kórházba, így szól a protokoll, nincs mese. Összeszorul a gyomrom. Elő egy extra nagy betét, ami aztán kicsinek bizonyul, összeszorított lábbal állok a fürdőszobában, végső elkeseredésemben egy törölközővel próbálom itatgatni a cuccot. Ami még mindig folyik. Lassan az egész lakásban áll a magzatvíz. Lázasan pakolom a kórházi pakkból hiányzókat, fogkefe, hajkefe, hajgumi, rágó, ásványvíz, elem a fényképezőbe, törölköző… Hosszú még a lista, viszont mindjárt két óra!
Felhívom a szülésznőt, természetesen ő is megerősít abban, amit már úgyis tudok: nyomás a kórházba. Halkan felkeltem Kispapát (Apukát), Elsőszülöttünk édesen alszik, megpuszilgatom, hátha erőt merítek a drága kis illatából, milyen kisfiús már: piszkosszőke haj és a rózsás arcocska, de imádom! Összeszorul a szívem, hogy itt kell hagynom… Ismét toccsan egy adat víz a vadiúj parkettán. Röhögök.
Kispapa közben hívja Nagypapát - így szól a riadólánc vészforgatókönyve – Nagypapa kissé kótyagos lehet, mert Kispapa feje egyre lilább, ő meg egyre idegesebbnek tűnik. Átveszem a kagylót. Kiderül, hogy Nagypapa nem akarja felkelteni Nagymamát – aki Elsőszülöttünkre hívatott vigyázni mindaddig, míg valamelyikünk haza nem ér a távolból. „Apu, éppen szülök! Nincs időm magyarázkodni! Keltsd fel Anyut!” – üvöltöm. Habozás a vonal túlsó végén. „Ha ragaszkodsz hozzá…” Nem hiszem el, ismét röhögök, de már kínomban.
Még pár cucc a bőröndbe, kikészítem Elsőszülöttünk másnapi ruciját, a reggelijét, Nagyika reggelijét, ááááá, három óra, jesszasz, rohanjunk! Kispapa közben befut a Nagyival, szegény Drága Anyukám kissé megviselt, iszonyú migrénes rohama volt tegnap, de most hősiesen mosolyog. Jön egy fájás, szegénykém bólogat és bíztat. Titkon örülök, hogy ő is részese lehet ennek a csodának és jelen lehet Második Unokája világrajövetelekor. Pakkom összeáll, felveszek egy régi terhesgatyát, hatalmas törölköző az anyósülésre, a víz még mindig folyik, te jó ég, ez hogy fért el bennem?! SMS a barátnőmnek, azonnal válaszol, nagyon jól esik, azt írja: „Veled vagyok!”, írok a Lányoknak a netre, aztán tűzünk a kórházba. Lassan jönnek a fájások. Teljesen kibírhatóan. Felérünk a szülőszobára, Szülésznőm kicsit mérgesen fogad bennünket: „Hát ti meg hol laktok?!” Ránézek az órára, hajnali négy van már. Szegény, már egy órája vár bennünket. Ég a fejem. Cserébe uszodát csinálok a felvételi irodából, komolyan, kezdek aggódni, honnan jön ez a rengeteg víz???
Felkászálódok a székbe, megvizsgál, ismét ploccsan a kövön egy adag, már nem is kommentálom, Szülésznőm kerít egy pár lepedőt és beteríti a széjjelázott vizsgálót. Szűk kétujjnyi a tágulás, hümmögök, ő bíztat és segít átvánszorogni a szülőszobába. Az égiek nagyon velünk vannak, ugyanis a háborús filmekből ismert, kb. ötven férőhelyes – na jó, túlzok, csak tizenkettő – vajúdóra kitették a „MEGTELT” táblát, front van, mindenki most akar szülni és megszületni, szóval nincs szabad ágy, ezért irány a csúcs szülőszoba. Ami egyszemélyes. Ebben a kórházban nincs olyan, hogy „előkészítés”, semmi fazonírozás, semmi mesterséges bélműködés-katalizátor, csak simán elhelyezkedünk az ágyon, Kispapa is előkerül a jól ismert zöld köpönyegében, rutinosan helyet foglal a számára fenntartott kisszéken, cuccaim a helyükre kerülnek, ásványvíz, telefon, zsebkendő elő. HAJRÁ! Kint még sötét van, alig hallatszik be a külvilág zaja, nézem a jól ismert berendezést, keresem a faliórát – jé, itt egy másik falon van, pont szemben az ággyal – jönnek az apró fájások, három percenként ugyan, de teljesen elviselhetően. Jön egy nővértanonc, rámrakja a CTG-t, aláírom a szokásos formaságokat, jogászagy félre, el sem olvasom az apróbetűt, tökmindegy, úgyis rajtam múlik minden, megcsináljuk, nyerő páros vagyunk – ez a baba és én!
Múlnak a percek, beszélgetünk, Szülésznőm csatlakozik hozzánk, nem tetszik neki a CTG, nem is engedi levenni, szerinte amolyan „öreglepényesek” a szívhangok. Kissé megsértődök, pont tőle azért több női szolidaritást és együttérzést várnék, jó hogy nem vágja a rögtön a képembe, hogy én is öreglány vagyok, miért pont a lepényem ne lenne vén, mint az országút? Kispapa elkezdi kérdezgetni, hogy ki mit gondol a beavatkozásokról, az otthonszülésről, a nyákszívásról. Mivel ő maga informatikus, néha óhatatlanul beleharapok a kézfejembe, hol azért mert nem bírom röhögés nélkül, hogy azért, mert annyira idegesítő. Szülésznőm türelmesen válaszolgat, tisztára, mintha a Kincskereső Ovi középsőseihez szólna, Kispapa csak kérdezget, Szülésznőm válaszai egyre kurtábbak, feje lilul, háhá, nem csak az én türelmem véges, Kispapa agyilag néha komolyan egy ötévesre hajaz. Szülésznőm – bosszúból? – megvizsgál, ááááááááá, mi a fene ez, rohadtul fáááááááááj, folynak a könnyeim, hüppögök, Kispapa elképedve, rémült arccal szorítja össze a száját és térdét, fehér teniszsortba bújtatott, izmos lábait szorosan maga alá húzva, ő biztosan nem olvasott elég Ina May Gaskint, így nem lehet szülni kérem! Még mindig pityergek, Szülésznőm elmagyarázza, hogy valami burokdarab volt a baba útjában, azt le kellett fejtenie, hogy szabad legyen az út és hogy nézzem el neki és nem fordul elő többet. Na, azt garantálom, csesszemeg, hozzám többé senki sem nyúl, sem gumikesztyűben, sem anélkül! Rohadt élet.
Szülésznőmet biztosan nyomasztja a lelkiismeret, mert egyszercsak megjelenik az ágyamnál, két nagy táskát egyensúlyozva: CD-k vannak benne, válasszak csak kedvemre, hátha attól jobb lesz a hangulatom. Felszegett fejjel, nagylelkűn megbocsátó arccal kiválasztok egy Simply Red összest, bevillan egy régi adriai vitorlásút, a tenger illata, a sós vízcseppek az arcomban, a rengeteg röhögés – ott hallottam ezt az albumot utoljára. Tökéletes zenei aláfestése lesz Második Kisfiam kibújásának. Szülésznőm visszakacsázik a DJ-pultba – onnan irányítja a CD-t és nézi a CTG-ket, rajta is olyan fröccsöntött klumpa van, csak neki fehér színű, ami a történet szempontjából teljesen irreleváns. Szépen, csendben, összebújva vajúdgatunk a Kispapával, jönnek az összehúzódások, három-két-ötpercenként, semmi gáz, belenézek a szemébe, szorítom a kezét, néha azért belemélyesztem a körmöm a tenyerébe, hadd érezze ő is a fílinget, nem szörnyű, de azért nem is annyira kellemes egy-egy fájás. Ki lehet bírni. Közben – ki tudja hogyan – reggel hat óra lett, Kispapának haza kell rohannia hazafuvarozni a pereputtyot a Nagyiékhoz, aztán persze rongyol vissza, de nem maradhat Nagyi és Unoka az üres házban, élelem és egyebek nélkül. Meg persze Nagypapa sem maradhat egyedül sokáig, ő még tán egy teát sem tudna megfőzni magának Nagyi nélkül. Szóval Kispapa gyorsan el, megesketem, hogy rohan vissza, mitagadás, kicsit megkönnyebbülök, mikor végre hallom dübörgő lépteit távolodni a folyosón. Kicsit túlaggódik az Apuka, ugye? – Szóval Szülésznőmnek is szemet szúrt és őt is idegesítette kissé.
Végre teljesen egyedül vagyok, az ébredező kórház neszei sem zavarnak, sőt, jól esik, hogy érzem, nem vagyok teljesen magamra hagyva, jönnek az összehúzódások, ülök az ágy szélén, ringatózok, dúdolok, hallgatom Simply Redet, felidézem Leboyer-t és a már emlegetett Ms Gaskint, annyira boldog vagyok, ismét szülök, ismét anya leszek, süt a nap, szól a zene, a szülés egy csoda és én részese lehetek megint! Királyság, komolyan. Boldog perceimet egyedül Szülésznőm szakítja meg egy rövid intermezzo erejéig. Ugyanis szabályosan berobban a szobába és kérdezi: mi történt, levettem a tappancsokat?! Zavart arckifejezésemet látva inkább maga jön meggyőződni a tényállásról. Tappancsok a helyén, ezek szerint… Nem jók ezek a szívhangok, mondja kissé felhős tekintettel. A fájásoknál mindig lelassulnak, figyeljem csak meg. Tényleg. Az előbb meg frankón ki is maradt egy-kettő. Most meg kéne ijednem? Fel sem fogom, hogy mi történik. Nincs baja a Babának, ugye? Megnyugtat, semmi gáz, tegyem a dolgom, a Baba is teszi a dolgát, ő meg itt marad és vigyáz ránk. Oké.
Kopogás, bejön egy félig-meddig ismerős arc, D. doki, tudom, ki ő, láttam az ismert közösségi portálon is, azért jött, hogy megvizsgáljon – ki hinné? Elsorolja a nevét, titulusát, beosztását és kéri engedélyemet a vizsgálatra. Összehúzott szemmel nézek rá, hmm, tán tudják, hogy jogász vagyok? Gyanakodva keresem az elbújtatott kamerát, de azért megadom a kért engedélyt. A vizsgálatot nem is érzem, nem is annyira kellemetlen, az általa közölt információ azonban a föld felé repít: nincs ugyan jól beilleszkedve egyelőre a buksi, de már háromujjnyi a tágulááááááás! Hálálkodok és ötvenszer elmondom, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm, nem kellett oxitocin és mindjárt vége a vajúdásnak, mennyire boldog vagyok, hihetetlen és köszönöm! D. doki kitámolyog – menekül? - a szobából, gyorsan behúzza maga mögött az ajtót, biztosan azt hiszi, hogy végleg megkattantam, lehet, hogy igaza van, de engem most semmi sem érdekel, csak a háromujjnyi tágulás!
Szülésznőm felhívja a figyelmem: tárcsázzam Kispapát, mert lemarad a nagy eseményről, ha nem lép sürgősen a gázpedálra. 8 óra van. Megérkezik T. dokim is, ismét frissen és kipihentem, puszi-puszi, örülök, hogy látom, kerüljön csak beljebb, dumálunk, röhögcsélünk, nem vizsgál meg, hisz ezt már megtették korábban mások is, biztosít személyes jelenlétéről és nagyrabecsüléséről (klassz csaj vagy, - kém!), csak kiabáljak, ha van valami – aztán megy is a dolgára.
Teljes erőből süt a nap, fénye megtölti a Szülőszobát, komolyan, annyira jó ez a szülés, egyáltalán nem hasonlít az elsőhöz, mikor is a fájdalomtól letaglózva, félig önkívületi állapotban pokoli kínok között vergődtem, másodperceket számlálva. Ülök az ágyon, jönnek a bíztató sms-ek, nem válaszolok, csak Babaúr jár az eszemben, milyen nehéz lehet most neki, elképzelem a szűk utat, majd azt, ahogy lassan nyílik a járat, relaxálok, fáj, fáj, de azért volt már rosszabb is. Akinek volt már arc-és orrcsonttörése, az tudja, mi a fájdalom. Pozitúrát váltok, lefekszem az ágyra, hátha úgy több erőm marad a végére. Bár ne tettem volna! Jön egy összehúzódás, szörnyűséges, kibírhatatlan, csonttörő-maró-kegyetlen fájdalom, az egész belsőm összerándul és valami rohadt nagy vasmarok csavarja tovább és tovább, úristen, múljon már el, belehalok! Felülök. Ismét jön egy fájás, ami fáj, fáj, de kibírható. Többet nem fekszem le. Mennyire hülye vagyok, annak idején végig fekve vajúdtam, hiába mondta mindenki, hogy NE tegyem, hanem üljek, sétáljak, táncoljak, cigánykerekezzek, mindegy, csak NE feküdjek! Elkezdem érezni a tolófájásokat! Úristen, hihetetlen, mindjárt SZÜLÖK! Szülésznőm mosolyog, hajrá, hajrá, készíti a tálcát, tesz-vesz, matat, nem is érdekel, a lényeg: ha haloványan is, de itt vannak a tolófájások!
Szülésznőm ül az ágyam szélén, ha érzek valami furcsát, kiabáljak, a CTG marad a hasamon, ez mégiscsak egy fájásgyenge szülés (?!), ő sem megy már sehová. Villámló tekintetemet látva, gyorsan hozzáteszi, persze, persze, nekem nagyon fáj, de ez hivatalosan akkor is fájásgyengének számít. Annak a (férfi)orvosnak, aki kitalálta a „fájásgyenge” jelzőt, szívesen adnék egy rövid ízelítőt a vajúdás utolsó szakaszából. Átírná a tankönyveket, ezt borítékolom.
Kispapa visszaér, mégsem késte le a nagy pillanatot, fél kilenc van, még mindig süt a nap, kétpercenként jönnek az összehúzódások, fáj, persze, hogy fáj, de annyira nem szörnyű, teljesen ellazulok, jó ötlet volt Simply Red, komolyan, mintha megint azon a vitorláson ringatóznék… Szülésznőm megvizsgál, négyujjnyinál tartunk!!!! Juhéjjjjjjj!!!! El sem hiszem! Mindjárt nyomhatok és és és és és DUPLAANYA leszek! A következő mondata kissé lehűt. „Nagyon magasan van ez a fejecske…” Szól a dokimnak, hogy jöjjön és nézze meg ő is a saját kezével. T. doktor bent terem a szobában, mosolyog, visszamosolygok, mondom, engem is ő segített erre a világra, és bár voltak vitáink és nem mindenben értünk egyet, de bírjuk egymást. Megvizsgál. Hát igen, az a fejecske tényleg nagyon fent van, azaz, egyáltalán nincs menetkészre illeszkedve. Le kéne feküdnöm, két-két fájást kibírni az egyik, illetve a másik oldalamon, az segít ilyenkor. Durvulnak a fájások, nem kibírhatatlan, de gyilkos hangulatban vagyok. Kispapát például szívesen felpofoznám, amiért képes volt másodjára is ezt tenni velem. Félve pislog a kisszékéről, jobban teszi, ha nem jön közelebb, mert nem állok jót magamért. Kezdem elveszíteni a kontrollt. Rohadtul fáj. Legyen már vége!!! Mindezt megkoronázandó, a CTG ismét gyanúsan kezd NEM pittyegni. Mindenki berohan, aki ott és akkor a kerületben tartózkodik és dr van a neve előtt. T. doktor nyugtatgat, érzem, hogy jó kezekben vagyok, de akkor is kurva szar érzés. És már kurvára fáj.
Bejön egy doki, őt is ismerem, ő Sz. doki, aki most az ügyeletvezető, szeretne megvizsgálni. Rajta. Persze fájás alatt. Lazítsak, mondja mosolyogva. Szívesen replikáznék, hogy lazítson ő az urológusnál, amikor egy gumikesztyűs kéz matat könyékig ott, ahol matatni kell, a fájásokról nem is beszélve. Csendben vagyok. Aztán elkezd valamit csinálni, ami „kicsit kellemetlen lesz, meg kell nézni, mennyire illeszkedik a baba feje és hogyan reagál a nyomásra” Szóval nyomnom kell. De hát nem érzem, hogy hová és hogyan és rohadtul fááááááj! Őrjítően. Üvöltök. T. doki segít, próbál instruálni, hogy csináljam nagyon erősen és mérgesen és nyomjak és meg tudom csinálni és ne adjam fel és szorítsam a kezét, ha jól esik, de nyomjak és nyomjak. Nem megy. Kurvára fáj. Sz. doki leveszi a kesztyűt, bedobja a szemetesbe – végre abbahagyta a matatást bennem – és azt mondja a rögtönzött konzíliumnak:” Reménytelen. Teljesen hatástalan a nyomás. Nem a méhszáj tartja a fejet, egyszerűen nincs beilleszkedve. A méhszáj majdnem teljesen eltűnt.”
Elköszön, készül kimenni. Szülésznőm megkérdezi: most akkor mi van? „Hát, császár. Reménytelen. Állítsuk le a fájásokat és irány a műtő.” Szülésznőm azonban harcos amazon, nem adja fel egykönnyen. „És mi van, ha később mégis kellenének ezek a jó kis fájások?!” – kesztyűt húz, megvizsgál. Baba feje reménytelenül magasan. Ismét elhallgat a CTG. Nincs mese. Vége. T. doktor simogat, „semmi baj, semmi baj, hozzák az ágyat, már visznek is a műtőbe, ne féljek egy percet se.”. Ezért jó klinikán szülni, mindig van kéznél egy bemosakodott team. És tényleg, jön az ágy, jön a műtősfiú, felkap, átemel, jön a tolófájás, a rohadt anyját, kurva szar, fázom, Szülésznőm kiveszi a fülbevalómat, elgurul az alja, próbálja megkeresni, majdnem ráüvöltök, hogy hagyja a fülbevalómat, a gyerekemmel törődjön! Szülésznőm próbálkozik, látott már egy-két szülést, megvizsgál még egyszer. Ti, másodjára szülő nők, mindig meg tudtok lepni minket! Hátha csoda történt és egy nyomás alatt kint az a baba! - mondja. Csoda nincs, délen a helyzet változatlan. Feladja.
Tolnak, T. doki bemosakszik, mosolyog, mindjárt találkozunk, mondja, rohadt hideg van, megérkezünk a műtőbe, branül kerül a kézfejembe, vérnyomásmérő fel, kicsit úgy érzem magam, mint mikor az M7-es felvezetőjénél a külső sávból bepofátlankodok a belsőbe – öt programozott császár van kiírva a mai napra, én meg lazán és elegantosan begördülök elibük. Jönnek a tolófájások, tényleg én vagyok a világ lúzere, aki a második szülésénél, full kitágult méhszájjal, tolófájásokkal vár a császárra. Sírni lenne kedvem. Hideget fogok érezni, figyelmeztetnek, jódozzák a hasam, nem számít, nem érdekel, legyen vége, félek, fázom, hiába simogatják a karom és bíztatnak. Mehet? Kérdi az anesztes. Mehet, mondja valaki a fejemnél. Szépre, jóra tessék gondolni, mindjárt alszunk, simogat valaki és egyszer csak sötét lesz.
Semmire sem emlékszem. Hangfoszlányokat hallok a távolból. „—kém, ---kém, nyisd ki a szemed, gyönyörű kisfiad született!” T. doki? Ó igen. És valami kis csomagot nyomnak az orrom alá, a világ legnagyobb kék szempárja néz a szemembe, hidegrázóan, borzongatóan gyönyörűséges pillanat, ő az ÉN KISFIAM! Megpuszilom és megszűnik a világ körülöttünk.
Wishful Drinking
