Noha kicsivel több, mint harminc év van köztük, és jó pár év különbségnyi színpadi lét, Udvaros Dorottya és Lovas Rozi életében nagyon is sok a közös pont. Dacára annak, hogy egyikük orvos akart lenni gyerekkorában, másikuk pedig zárkózott, befelé figyelő emberként talált rá a színházra, mindkettőjük pályáját a kimondatlan élmények formává alakításának vágya és a mélyen átélt tapasztalatok határozzák meg.
A januárban ismét visszatérő Femina Klub, Arcok és álarcok – Női szerepek a színházban és azon is túl című pódiumbeszélgetésén Szily Nóra újságíró, pszichológus és coach beszélgetett a két színésznővel többek között arról, hogy milyen volt sztárnak lenni régen és most, és arról, hogyan lehet megtalálni a hivatás és a család közötti egyensúlyt.
Színházi gyerekként nőtt fel Udvaros Dorottya
Udvaros Dorottya, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja számára a színház sosem volt romantikus álom. Udvaros Béla rendező és Dévay Camilla színésznő gyermeke színházi gyerekként nőtt fel, pontosan látta a reflektorokon túl húzódó „hátországot”: a premier előtti szorongást és az örök elégedetlenséget. Nem egy csillogó, mesebeli pályára készült, hanem egy nehéz, felelősségteljes hivatásra.
Pályakezdőként mégis szerencséje volt, mert azok a nagy művészek – köztük Törőcsik Mari, Máthé Erzsi és Csomós Mari – akikkel együtt dolgozhatott, bizalommal várták, türelemmel vették körül és „meghagyták azt az időt”, amire a színésznőnek szüksége volt. Ez az élmény máig meghatározza a munkásságát és a gondolkodását, hiszen számára is alapvető, hogy egy pályakezdő színésznő
„ne azon izguljon, hogy én mit fogok szólni hozzá, csak azon, hogy a jelenetét jól csinálja majd”.
Lovas Rozi introvertált gyerek volt
Lovas Rozi egészen más irányból érkezett a színház világába. A díszlettervező, belső építész apa és a vállalkozó anya gyermeke sosem volt az a „szép ruhában, karácsonyfa előtt verselő kislány”, sőt, sosem vágyott szereplésre, inkább befelé élt: esténként filmeket nézett DVD-n, amelyekben lenyűgözve figyelte a színészi alakításokat, folyton zenét hallgatott, és történeteket formált magában. Noha családja inkább diplomatának képzelte el felnőttkori hivatásában, mint színésznőnek, belső hangjára figyelve, két sikertelen felvételi után, harmadszorra is jelentkezett színművészképzőre, amelyet Kaposvárott el is végzett.
A színház lett számára az a tér, ahol a szerepein keresztül megszólalhatott.
Anyaság és hivatás
A beszélgetés egyik legbensőségesebb pontja az anyaság témája volt, amely kapcsán mindkét színésznő elmondta: számára sosem volt kérdés a gyermekvállalás. Noha Udvaros Dorottya évtizedekkel ezelőtt még hallotta azt a mondatot, hogy a színésznő nem szülhet, ő ennek ellenére igent mondott az anyaságra.
„Később megértettem, mire gondolhattak. Most már tudom, hogy ez nem egy normális foglalkozás, de egyszerűen felgyulladt egy piros lámpa, és azt éreztem, értelmetlen az életem, ha nem lehetek anya.”
„Három hónapos terhes voltam, amikor bejelentettem, hogy többet már nem akarok dolgozni” – mesélte, és azt is leszögezte akkor, hogy amíg szoptat, a lábát be sem teszi a színházba. A kisfia 7-8 hónapos lehetett, amikor Zsámbéki Gábor színházigazgató becsöngetett lakásuk ajtaján azzal, hogy „ezt a szerepet neked gondoltuk, ha újra játszol”.
„Bennem föl sem merült, hogy nem vagyok biztonságban” – jelentette ki Udvaros Dorottya ezt annak kapcsán, hogy a színházban tárt karokkal várták vissza. Szerinte az anyaság még a színészi minőségen is tud gazdagítani.
Lovas Rozi gyermekei kis korkülönbséggel születtek
„Nekem a gyerekeim születése előtt és után másféle szorongásaim voltak” – vette át a szót Lovas Rozi, aki úgy érezte, hogy várandóssága feljogosította egy kis pihenésre, kikapcsolásra, noha – most a már hat éves – kisfia érkezése után ő gyorsan vissza is tért. Ekkor adódott a lehetőség, hogy ő játszhatná Antigoné szerepét, és ezzel párhuzamosan egy induló sorozat terve is körvonalazódott, amelyben szintén főszereplőként gondoltak rá. Ám kiderült, hogy ismét gyermeket vár. A színésznő bevallotta, hogy ez benne „komoly ütközést okozott”, hiszen szerinte a nő anyaként mégiscsak
egy időre elveszíti a testét, a munkaeszközét, amely szükségszerűen megállásra, kilépésre kényszeríti.
„Megjelenik az a nehezen megfogható, részben ösztönös, részben gerjesztett félelem: ha lemaradok, kimaradok. Hogy ha csak egy pillanatra megállok, már nem ott folytatom, ahol abbahagytam. Ráadásul ez az a szakma, ahol a rendszer semmilyen értelemben nem vigyáz az emberre: mindegy, mennyit tett le korábban az asztalra, milyen szerepeket játszott, milyen sikerrel vagy mennyire szerették – mindez nem jelent garanciát arra, hogy jövőre is ugyanennyi munkája lesz, vagy egyáltalán számítanak rá”.
Hol a határ?
A színésznők a beszélgetés lezárásaként elárulták, hogy mindketten nehezen húznak határt a munkában. A színház számukra nem ér véget a próbák után, a szerepek, a feladatok és a felelősség szinte reggeltől estig jelen van az életükben. Bár ez a folyamatos készenlét egyszerre jelent szenvedélyt és terhet számukra, tudják, egy ponton meg kell állniuk, sőt Udvaros Dorottya saját tapasztalataiból kiindulva arra is felhívta Lovas Rozi figyelmét, hogy bár a határok a végletekig tolhatók, nem érdemes azokat addig feszíteni.
A Femina Klub következő vendégei dr. Lukács Liza PhD, krízistanácsadó szakpszichológus, író és Rákóczi Ferenc rádiós és televíziós műsorvezető, producer lesznek, akik arról beszélgetnek majd Szily Nórával, hogy mit mesélnek rólunk és érzéseinkről az ételek.
Az Udvaros Dorottya és a Lovas Rozi főszereplésével készült Futni mentem című film után nagy siker lett a Szenvedélyes nők is – többek között erről beszélgettünk Herendi Gábor filmrendezővel.
