Novák Péterrel a szeptember első hétvégéjén megrendezett tizedik Bakáts Feszt apropóján ültünk le beszélgetni – szó esett magánéletről, szakmáról, az idő múlásáról, valamint a kulturális felelősségről is.
Örülök, hogy nem felejtettem el gyereknek maradni – vallja Novák Péter, aki negyven éve van a pályán, de ma már sokkal inkább a tudás átadása izgatja, mint a színpadi exhibíció.
Hogy vagy, Péter? Hogy telt a nyár?
Nekem évek óta jól telnek a nyaraim, köszönöm. Bár a gyerekeim a tinédzserkor vége felé tartanak, de még egyelőre szívesen töltik velem az időt. Amikor kisebbek voltak, hoztam egy döntést, hogy a lehető legkevesebb nyári produkcióban veszek részt. Mielőtt a kedves olvasó azt gondolná, hogy milyen luxuséletet élek, azért ez nem így van. Egy színpadi előadóművésznek nincs nappal meg este – ez egy nagyon izgalmas, szabad, de komoly energiákat mozgósító, idegrendszeri feladat. Nekem is jól jön nyáron a pihenés, és egy-két előadást leszámítva valójában a gyerekeimmel töltöttem a nyarat. Most már évek óta így megy.
Ez egy nagyon kivételes és nagyon szerencsés dolog.
Hát, azt nem tudom, egyszer majd kétségkívül tőlük kell megkérdezni (neveti el magát).
Fontosnak tartom, hogy ha ilyen szóösszetételeket használunk, akár a gyereknevelésben vagy az emberi kapcsolatok szintjén, mint a „minőségi idő”, akkor valahogy próbáljuk meg definiálni, hogy mit is jelenthet az? Ha együtt vagyunk, el tudunk menni valahova, és ebben van kulturális tartalom is, ami hozzásegíti őket, hogy az eszmerendszerük, világlátásuk fejlődjön, az mindenképp jó. De mit csinál valójában a szülő? Kísér az úton, és persze nem árt, ha néha mutat is valamit a saját értékrendjéből, hátha egyszer megértik József Attilát is…
Popper Péterrel élete egyik utolsó interjúját csinálhattam, mikor apa lettem. Kérdeztem tőle: a spártai vagy az athéni módszerre voksol? Azt mondta, mind a kettő ugyanoda vezet, csak nem szabad keverni.
Örök kérdés marad, hogy kapcsolatunk a minket követő generációkkal, az azzal járó felelősség, az átadás-átvétel miként történik, és ez talán a beszélgetésünk alaptémája szempontjából is fontos.
Tudod, hogyan kezdődik a rólad szóló cikk a Wikipédián?
Fogalmam sincs, de valószínűleg orbitális hülyeség.
Hatalmas szerepsorolással: magyar színész, énekes, szövegíró, zeneszerző, műsorvezető, koreográfus… És akkor még a magánéleti szerepeket nem is érintettük. Lehet, hogy a fentiekkel már meg is válaszoltad a kérdésemet, de felteszem. Az ember élete során többször változik. Te most melyik szerepben érzed magad a legerősebbnek?
Inkább életszakaszokat mondanék, és nem is a „szerep” fontos, hanem hogy mi az a gondolat, ami érvényre akar jutni.
Magyartalan egy kifejezés az „önazonosság”, de maradjunk ennél. A hitelesség, hogy autentikus legyek, mindig fontos volt. A 20-as, 30-as éveimben a színpadi exhibíció, a rockénekesi szerepkör, a színpadon állás okozott örömöt. Aztán egyre kevésbé, akkor más területekre helyeződtek a hangsúlyok. Sokkal inkább a komplexitás kezdett érdekelni. Most, az 50-es éveim közepén leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy mi van belül: ki vagyok, hova tartok.
Élveztem fiatalon, amikor őrjöngtem a színpadon, azt is, amikor autogramot kértek tőlem minden utcasarkon, de például idén Horvátországban már nem nagyon ismertek meg. És most inkább már ennek örülök, még ha nagyon megtisztelő is mindig minden figyelem. Nincs bajom a változással, izgalmas!
Nagyon érdekes, hogy az életkorodat hoztad fel. Mikor elkezdtem felkészülni erre a beszélgetésre, volt a nyilatkozataidban egy visszatérő minta: az idő múlásának említése. Te hogyan viszonyulsz az idő múlásához, a saját korodhoz?
Nyilván, mert valamihez folyton viszonyítani akarunk. Van egy megmagyarázhatatlan jelenség, amit életnek hívnak. Nehezen értjük, mi lenne az értelme, funkciója a világ egészében, és akkor nem marad más, mint az egzakt elemek beemelése: a belátható időn belül hova jutunk el?
Őszintén szólva nekem az egyetlen, valódi célom mindig is a jobb emberré válás volt...
Erről persze megint a környezetemet, a gyerekeimet, a barátaimat, a munkatársaimat kéne megkérdezni, de a törekvés megint csak hiteles, hogy az ember pszichésen legyen rendben. Karrier, teljesítmény, javak jönnek-mennek, de a lélek dolga a szépség – erre nincs jobb szó.
Ha a kérdésed arra irányul, hogy miként állok szemben azzal az 55 éves emberrel, aki a tükörből néz rám… Nincs vele, illetve ezzel semmi bajom. Nem zavar az idő múlása. Nyilván bántanak a fizikai korlátok, hogy nem tudok megcsinálni mindent, amit korábban számtalanszor. De nem úgy tekintek magamra, mintha az évszámoknak valami külön funkciója lenne, vagy hogy “már a B oldal forog”. Örülök, hogy nem felejtettem el, milyen gyereknek lenni, ez épp elég eredmény.
Az összes mesterem – leginkább édesapám – élete is azt bizonyítja, hogy amíg fiatalokkal vagy körülvéve, addig a szellemi frissesség és a pezsgés megmarad.
Kanyarodjunk szakmai vizekre. Min dolgozol jelenleg, hol találkozhat veled a közönség legközelebb?
Úristen, hol kezdjem…? Ami most nagyon új az életemben, és sok időt kitölt, az a KvintEsszencia Mesteriskola, Miklós Erikával közös pedagógiai vállalkozásunk. A Miklósa Metódus egy posztgraduális vegyes műfajú képzés, ahol segítjük azokat, akik a diplomájuk után már a pályán vannak, de valami plusz, komplex, holisztikus szemlélet hiányát érzik.
Mindig is valaminek a kialakítása, a létrehozása volt a legizgalmasabb feladat, kísérletező alkatnak ismertem meg magam.
Ez vissza is kanyarodik az életszakaszokhoz: ha belegondolok, alsó hangon 40 éve vagyok a pályán, tehát ez most már inkább az átadás időszaka.
Sok terv van még, de nincs ragaszkodás, ami fontos. Nem titok, a kulturális tartalomgyártás ma már az önmenedzselésről szól. Helyzeti előny, hogy sosem kaptam „készen” senkit és semmit, mindent az elejétől a végéig el kellett kísérnem. Nem nagyon voltak körülöttem – tisztelet a kivételnek – menő producerek, menedzserek, avagy a self-made területén jól szocializálódtam. Más kérdés, hogy manapság többet tudunk egy előadóművész alsónadrágjáról, mint amit a színpadon művel, s ebben nem vagyok partner. Mindenesetre nagyon sok vasat kell a tűzben tartani mindannyiunknak, hogy egy-két dolog bejöjjön. Nyelvi akadály, kis ország-kis foci, piaci és kultúrpolitikai helyzetek, nem részletezem.
Nemrég megkeresett egy kőszínház, hogy nem akarom-e megpályázni az igazgatói posztot. Azt mondtam, nem művész kell az igazgatói posztra, hanem menedzser. Na, most aztán jól magamra haragítottam mindenkit, de szerintem elmúltak azok az idők, amikor… (keresi a szót). Szóval jó kulturális menedzserekre van szükség, és persze tehetséges, csodálatos művészekre. Ezek a piaci realitások.
A Bakáts-Feszt kapcsán kezdtünk el most beszélgetni. A műsor, amit rendeztél, milyen lesz? Mesélsz?
Mindig a legközelebbi múlttal kapcsolatban vagyunk feledékenyek: Nagy László, Kormos István, Csoóri Sándor neve mond-e most valamit? De a kultúraátadásban lennie kell kontinuitásnak, nem rohanhatunk vissza mindig a kályhához.
Egyrészt dícséretes, hogy József Attila nevét viseli minden második utca, művelődési ház országszerte, másrészt nevetséges, már ami az általános műveltség színvonalát illeti. Mégis a 20. század első felének talán legnagyobb hatású szerzője hazánkban! Költészete generációk sokaságának életére gyakorolt hatást, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Bakáts téri válogatás a legjobb versfeldolgozásokból.
Gyűjteményes formában végighallgatni megrázó. Egy egyórás műsor lett, ahol sokféle generáció ad egymásnak randevút. Jordán Tamás meghívása ennek alapja volt, elképzelhetetlennek tartottam, hogy az ő hangján ne szólaljon meg ez a különleges líra. Hívtam hozzá velem egykorúakat, nálam fiatalabbakat, és még náluk is fiatalabbakat, hogy ez a generációs ív – ez a sok nemzedékre gyakorolt hatás – kiderüljön, kimondatlanul is.
Nincs benne nagy találmány vagy újdonság – a versek működtetik, és az a sok tehetség, aki jó ízléssel nyúlt hozzájuk.
Ha szívesen olvasnál még egy beszélgetést, ajánljuk figyelmedbe a Jordán Tamássalkészült interjúnkat is.
