Lackfi Jánosnak tavaly év végén szívrohama volt, most pedig már köszöni szépen, jól van. Ennek a váratlanul érkező eseménynek köszönhetően mára teljesen új mederbe terelte az életét, és egy új nickneve is lett a balatonfüredi Állami Szívkórházban töltött hetek alatt.
A József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító úgy döntött, lassít a tempón, kevesebbet dolgozik és többet pihen. De Lackfi Jánosnak nem csupán az életvitelére, hanem az alkotói tevékenységére is hatással lett szívbetegsége.
Egy Facebook-posztjában megrendítő őszinteséggel vallott karácsonykor történt szívrohamáról. Hogy van most?
Új élet, új erő. Napi tízezer lépést gyalogolok, tornázok, erősítek, ledobtam tizenkét kilót. Könnyebben eszem, de nagyon finomakat, átalakultak a napjaim. Kevesebb a munkaidő, igyekszem jobban sáfárkodni vele. Kiritkítottam a naptáromat is alaposan, visszavettem a stresszből. Jól érzem magam a bőrömben. Persze halálomig szívbeteg leszek, gyógyszereket szedek, a stentek ott vannak belőve a kütyübe. Viszont sokkal kevesebb dologról kell lemondani, mint gondoltam. Olykor egy adag csülök is belefér vagy pár darab vajkaramella. Persze nem vájdlingszámra, és lényeg, hogy ne ez legyen a főirány. A kávé is maradt, tej és cukor nélkül, de hát amúgy is keserűen szerettem. És lassan visszatérhetek focizni, kosarazni.
Miért tartotta fontosnak, hogy megossza a nagyközönséggel is a történteket? Mi volt ennek az üzenete: megkönnyebbülés volt ilyen módon is szembenéznie a történtekkel, vagy a tudatosabb életmódra akarta felhívni a követői figyelmét?
Nyilván terápiás is a dolog, mert amit leírok, az kívül kerül rajtam, nézegethetem, forgathatom, mint egy tárgyat. Jé, ez történt velem. Ilyen vagyok, lettem. Meg hát író lennék, és mivel nagyot fordult velem a világ, valamiféle krónikát akartam írni erről. Hiszen izgalmas téma lettem. Az ember, aki meghalt, de mégse. Meg persze célom volt a figyelemfelkeltés is, hiszen megelőzhető, amin átestem. Örömömre használják is már ilyen célra a szöveget.
Elgondolkodott azon, hogy mi vezethetett a szívrohamhoz?
Hát persze. Tepertem, mint a mérgezett egér: nyolcvan könyv, ezer apró cikk, versek, prózák, szösszenetek, fellépések, sajtó, net. Élveztem is. Aztán mikor minden összetorlódott, azt már nem annyira. Csapkodtam, ideges voltam. De saját hajamnál fogva mindig kirántottam magam a katyvaszból, és rohantam tovább. Mindenhova is odaértem becsúszó szereléssel. Ami teljesen abszurd erőfeszítés.
Halálod után félévvel betemet a feledés.
Hogyan, miben változott az élete a szívroham óta? Milyen hétköznapi szokásai változtak? Illetve változott-e a gondolkodásmódja, a prioritás, a fókusz?
Csupa olyasmit léptem meg, amit már régen szerettem volna. Mindig élt bennem a vágy, hogy író-olvasó találkozóra menet egyszerűen letegyem valahol az autót, és elkezdjek barangolni csak úgy, a végtelen tájban. Most pont ezt csinálom. Csak persze bővebben kell számolni az időt, nem last minute odaérni. Szerettem vastagon enni, de éreztem, nem tesz jót. Se a súlyomnak, se a gyomromnak. Most a könnyed, mediterrános ízek mennek, kell hozzá önuralom, de nem valami élhetetlen, túlzott szigor ez. Igyekszem jobban beosztani az időmet, mert a stressz pótcselekvésekbe is kergetett. Telefonpörgetés helyett a családommal töltök időt, olvasok.
A betegség ellenére sikerült megőrizni a jó humorát, ami mindig is jellemezte?
Egy fogolytábort megjárt ember mondta, hogy nem a remény hal meg utoljára. A remény már rég elpusztult, mikor a humor még mindig segít túlélni. Meg hát viccesek is voltunk Balatonfüreden mi, beteg csókák, pizsamásan, joggingosan, sorban állva szobabiciklire, vérvételre, súlymérésre, ebédre, vizsgálatra. Kopasz tyúkok a baromfiudvaron. Hímek, nőstények, különböző korúak, fura szerzetek.
Az új nicknevem amúgy Aranyszájú Stent János.
A hirtelen jött betegség befolyásolta az alkotói munkáját?
Egyrészt ad témát, nem is keveset. Másrészt igyekszem a határidőket úgy elrendezni, hogy kevésbé legyenek fojtogatóak. Most például barkácsolnom kellett fából egy mosdóállványt, és addig kicsekkoltam az alkotómunkából. (Persze ez is alkotás.) Állítható asztalom lett, félóránként állva folytatom, majd megint leülök. Ez is segít a jobb időbeosztásban. És persze rengeteg kórházi sztorim van, szépen beépülnek versekbe, prózákba itt is, ott is. Plusz az, hogy naponta járom a természetet, ad egy egészen másfajta lélegzetvételt, és nem kevés izgalmas minisztorit is.
Bár még van bő másfél hónap az idei Ünnepi Könyvhétig, de kíváncsi vagyok, hogy erre az alkalomra készül-e valami újdonsággal az olvasóknak.
Miért engedi Isten? című verseskötetem jön ki a Szent István Társulatnál. Benne sok olyan kérdéssel, melyeket sok nemhívő is feltesz magának. Miért engedi Isten ártatlanok szenvedését? Miért szerelnek villámhárítót a templomokra? Miért pörögnek a hívők mindig a bűn körül? Miért ne ugorjunk kútba, ha Isten úgyis elkap? Miért nem teremt Isten felemelhetetlen követ, hogy megmutassa, ő fel tudja emelni?
Leggyakrabban honnan merít ötletet az íráshoz, mi inspirálja?
Igazából az élet, ami szembejön. Felszállok a metróra, és rögtön életek útkereszteződésében állok. Annak a lánynak ott mindig bizsereg a fülcimpája. Az az idős úr nyugdíjasként is fél a sötétben. Az a hölgy babonás, mindent rögtön lekopog. Az a bajuszos srác szereti átugrálni eső után a pocsolyákat.
Mindenkivel ott van a sorsa szívben, agyban, szatyorban, hátiban, mobilban, ridikülben, és ez elképesztő izgalmas.
Mi a véleménye: a digitalizáció forradalma, a mesterséges intelligencia megjelenése, a különféle közösségimédia-felületek áldást vagy épp az ellenkezőjét jelentik a kortárs irodalomra nézve?
Csuda tudja, én eddig csak mókás portrék készítésére használtam az AI-t, egy kedves tanítványom segített. Elvoltam vele, mint a gyerek. János, a séf, János, a kertész, János, a melós, János, a főorvos… Ez a játék része, a Facebook-oldalam népe is élvezte, bár egy-két ember ideges lett, és lelépett. Az ipari forradalom is elvett állásokat, ez biztos. És a robotok ma is nyomulnak errefelé. Remélem, azok a diagnózisok jönnek be, melyek szerint ez majd megemeli a kreatív szakmák becsületét.
Hiszen azt mondják, az automata csak újrakeverni tudja azokat a dolgokat, amiket már valaki korábban kitalált, igazán újat létrehozni nem.
Évtizedes, hosszú házasságban él, korán házasodott, fiatalon lett édesapa. Mit jelent önnek a család?
Brutálisan mély algoritmus, erős kötelék, egy életre meghatározó pakk. Traumáink és áldásaink, gyengédségünk és rossz beidegződéseink forrása. Szinte nem tudod jól csinálni, és szinte nem tudod rosszul se. Nem a bántalmazásra vagy szándékos visszaélésre gondolok persze. Az más tészta. Felfoghatatlan és megrendítő tapasztalat, hogy ott fut a vérem a világban, megy, él, szeret, sír és örül, adószáma van és lakcíme, kiakad és remél és küzd és bízik.
Mi az önök hosszú házasságának a titka?
Nem vagyunk jobbak senkinél, azt hiszem. Rengeteg áldást kaptunk Istentől. Magunk is igyekeztünk mindig ott lenni, jelen lenni, elindulni mindennap a másik felé, akkor is, ha néha nehéz. Általában minden tartósabb kapcsolatot szeretnének megmenteni a benne élők, csak nem biztos, hogy egyszerre tesznek érte. Egy ember ereje általában kevés a kapcsolat összetartásához. Néha még kettőé is. Felmérések szerint azok a párok maradnak együtt hosszú ideig, amelyek tudnak huzamosan együtt élni megoldhatatlan problémákkal. Ez fontos, mi is régóta tanulgatjuk. Idestova harminchárom éve.
Öt unokája van. Milyen nagypapa Lackfi János?
Ámuló és elérzékenyült. Meg persze sajátos is a helyzetünk, hiszen legnagyobb unokánk egykorú legkisebb gyermekünkkel. Sőt, Julcsi lányunk három héttel fiatalabb az unokaöccsénél. Született nagynéni, mert megszületett, és rögtön nagynéni volt. Így kevesebb időt tudunk az unokákkal tölteni, hiszen mi is „újrakezdő” kisgyerekesek vagyunk. Egykézős egykori nagycsalád. Igyekszünk úgy sakkozni, hogy mindenkire jusson idő. Ez persze lehetetlen küldetés. De ez is szép benne.
Amikor nem dolgozik, hogyan, mivel töltődik fel?
Sport, barkácsolás, sokat kirándulunk feleségemmel, kislányunkkal. A legfőbb feltöltődés, a nagy Hálózat, vagyis Isten, aki mindig vár egy ölelésre, és nemcsak engem. Nyolcmilliárd kicsi kedvence van.
Ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat, először el kell veszítenünk azt az énünket, amilyennek mások látnak bennünket – véli Dobó Kata, aki az elmúlt években igyekezett tisztább képet alkotni önmagáról. Ha szeretnéd tudni, hogy a színésznő milyen önismereti utat járt be, olvasd el a vele készült interjút is.
