Horror az új-guineai dzsungelben – Kannibálok ehették meg az eltűnt Rockefeller-örököst

Az 1938-ban született Michael Clark Rockefeller New York állam kormányzója, Nelson Rockefeller ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot, dédnagyapja a híres üzleti dinasztiát alapító John D. Rockefeller, sokak szerint a világ valaha élt leggazdagabb embere volt. Az ifjú Rockefeller-sarj a családi hagyományokkal szakítva kevésbé az üzleti élet, inkább a művészetek és a világ kultúrái iránt érdeklődött, és miután elvégezte a Harvard Egyetem történelem-gazdaság szakát, bekerült az apja által alapított New York-i Primitív Művészetek Múzeumának igazgatótanácsába.

Naiv, de annál lelkesebb kincsvadász Új-Guineában

A múzeum gyűjteményében található afrikai, dél-amerikai és óceániai relikviák lenyűgözték a fiatalembert, aki hamarosan felkerekedett, hogy részt vegyen egy Holland Új-Guineába (a mai Nyugat-Új-Guineába) tartó antropológiai expedíción, azt remélve, felbecsülhetetlen kincsekkel térhet haza, és bőségesen gazdagíthatja apja kiállítását. Az egyetem által szervezett utazás célja a civilizációtól elszigetelt dani törzs felkeresése és egy dokumentumfilm leforgatása volt (melynek munkálatait Rockefeller hangmérnökként segítette), hősünk azonban vakmerőbb tervet eszelt ki: úgy döntött, megpróbálkozik felvenni a kapcsolatot a külvilágtól még ennél is jobban elzárt asmat törzs tagjaival.

A lelkes milliárdos csemete eljutott az egyik legnagyobb asmat közösségbe, Otsjanepbe, ahol fotókat készített, és sikertelenül próbált megvásárolni néhány különleges faoszlopot a helyiektől – a modern civilizációt még hírből sem ismerő asmatok bizarr szokásai teljesen lenyűgözték a naiv felfedezőt, ezért a kudarc dacára elhatározta, visszatér a helyszínre, és begyűjti az értékes törzsi műalkotásokat. Egy évvel később, 1961 őszén Rockefeller egy holland antropológuscsapat társaságában indult el újra az asmatok közé, ez az út azonban végzetesnek bizonyult: november 19-én René Wassing antropológus társaságában egy 12 méteres kenuban utazott a tengeren Otsjanep felé, amikor a jármű felborult, utasai pedig a vízbe zuhantak, öt kilométerre a parttól.

Két helyi kísérőjük segítségért úszott, az azonban hosszú idő elteltével sem akart megérkezni: Wassing tiltakozása ellenére Rockefeller úgy döntött, maga is kiúszik a partra az akkor már 22 kilométerre elsodródott kenuból – társát másnap sikeresen megmentették, az ifjú milliárdosnak azonban mindörökre nyoma veszett. A Rockefeller család minden kapcsolatát és pénzét latba vetette, hogy megtalálják az eltűnt férfit, a szülők maguk is a szigetre utaztak, és beszálltak a keresésbe, a hajóval, repülővel és helikopterrel folytatott kutatás azonban hiábavalónak bizonyult: a holland hatóságok két hét után lezárták az akciót, Michael halálát hivatalosan vízbe fulladásnak nyilvánították.

Megették a fiatalember agyát a kannibálok

Az ifjú Rockefeller bizarr halálának híre bejárta a világsajtót, sokan azt rebesgették, valójában nem is a tenger áldozata lett, hanem cápák, krokodilok, netán a kannibalizmusukról is ismert asmatok falták fel a lelkes felfedezőt, de még olyan elmélet is született, miszerint a férfi életben maradt, és saját szektát alapított a dzsungelben. Az esettel számos könyv és tévéműsor foglalkozott a következő évtizedekben, azonban csak Carl Hoffman újságíró, a National Geographic munkatársának 2014-es oknyomozó kötete szolgált először tényleges bizonyítékokkal arra vonatkozóan, hogy Michael valóban az általa rajongott kannibáltörzs áldozatává vált.

Hoffman szerint a holland hatóságok mindvégig sejtették a férfi halálának körülményeit, a Rockefeller családnak mégis azt hazudták, semmilyen információval nem rendelkeznek az ügyben – attól tartottak ugyanis, hogy elveszíthetik az Új-Guinea nyugati része feletti kontrollt, ha a világ tudomást szerez róla, mennyire képtelenek ellenőrzésük alatt tartani a kaotikus helyi viszonyokat. A hatóságok kihallgattak két holland misszionáriust, akik évekig éltek az asmatok között, ismerték a nyelvüket, és azt állították, a bennszülöttek arról beszéltek, ők ölték meg Rockefellert.

Elmondásuk szerint az asmatok először krokodilnak hitték a vízben kecmergő férfit, majd rájöttek, hogy „tuan”, vagyis fehér ember: áldozatukat megölték, lefejezték, a koponyát meglékelték, és megették az agyat, a húst megsütötték, és szintén elfogyasztották. A combcsontokból tőröket, a sípcsontokból pedig halászathoz használt szigonyhegyeket faragtak, összegyűjtött vérét a férfiak magukra locsolták egy rituális tánc keretében. A vallomást követően egy rendőrtiszt, Wim van der Waal indult az ügy kivizsgálására, aki megerősítette a misszionáriusoktól hallott információt, sőt, egy koponyával is előállt, melyről a törzs tagjai azt állították, az eltűnt felfedezőé volt – az aktákat jó mélyre eltemette a holland kormány.

Bosszút álltak a fehér emberen a bennszülöttek

A történethez fontos adalék, hogy néhány évvel Rockefeller végzetes látogatása előtt a holland gyarmati hatóságok békítő különítményt küldtek a vidékre, hogy megoldják az Otsjanep és a szomszédos Omadesep falu között elmérgesedett viszonyt, az ügy azonban még jobban elmérgesedett, és a hollandok lőfegyverrel bírták jobb belátásra a bennszülötteket, négy embert megölve. Az asmatok a korábban sohasem látott puskatűzről azt hitték, varázserejű fegyver, ami átkot hozott a törzs fejére, a gyanútlan Rockefeller-sarj rituális feláldozásával és elfogyasztásával pedig „egálban lehetnek”, és helyreállíthatják a világ felborult rendjét.

A törzs tagjai mégis megbánták tettüket, a fejük fölött köröző helikopterek és repülők démoni erőkként rémisztgették őket, hamarosan pedig kolerajárvány tört ki a faluban, melyről úgy gondolták, a fehér ember halála miatt, bosszúból küldték rájuk az istenek. Hoffman elutazott a szigetre, ahol több falubeli legendát is hallott egy fehér emberről, akit évtizedekkel korábban megöltek az otsjanepi asmatok, a fehér emberek azonban a legsúlyosabb büntetés terhe mellett megtiltották, hogy erről bárkinek beszéljenek, sőt, szemtanúja volt egy rituálénak, melyben egy férfi újrajátszotta a „mitikus” gyilkosságot. Konkrét bizonyítékot nem sikerült szereznie, a történet résztvevői és szemtanúi ugyanis régen meghaltak már, de a hátborzongató sztori így is valószínűbbnek tűnik, mint a vízbe fúlás elmélete.