Miután többszörösen megcsonkították árulása miatt, Fernão Lopes Szent Ilona szigetén keresett menedéket. Itt élt egészen 1545-ös haláláig – azután sem költözött haza Portugáliába, hogy I. Mánuel megkegyelmezett neki.
A portugál kisnemes életéről egészen 1510-ig nem sokat tudni, híressé csak mint a Szent Ilona-sziget remetéje vált, így történetéből is csak azokat az események maradtak fönn, amelyek önkéntes száműzetésének körülményeihez kapcsolódnak. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a 16. századi mércék szerint sokkal fényesebb jövő várhatott volna rá: Afonso de Albuquerque-kel, India portugál kormányzójával érkezett Ázsiába, és részt vett Goa elfoglalásában. Bizonyára ki is tüntette magát a harcokban, hiszen amikor a kormányzó továbbhajózott a Maláj-félsziget felé, hogy Malakkát is meghódítsa, Lopesre hagyta a terület igazgatását.
Fernão Lopes csoda, hogy életben maradt
Amikor közel kétéves távollét után Afonso de Albuquerque visszatért, óriási csalódásban lehetett része: Bídzsapúr hadai épp ostromolták a várost, a portugálok közül pedig többen – köztük Fernão Lopes – átálltak az indiaiak oldalára.
Lopes ráadásul áttért az iszlám vallásra, sőt feleségül vett egy helyi nőt.
Afonso de Albuquerque mindezt látva bizonyára tombolhatott dühében, és a megtorlás is ennek megfelelő volt Goa visszafoglalása után. Az indiaiak vezére – miután belátta, hogy nincs esélye a győzelemre – tárgyalni akart: a kormányzó erre hajlandó is volt, és a megállapodás szerint Rassul Kán és emberei szabadon elvonulhattak. Fegyvereiket persze nem vihették magukkal, és ki kellett adniuk a 19 portugál renegátot is. A kán kikötötte, életben kell őket hagyni, és Albuquerque ezt betű szerint be is tartotta: a halálnál is rosszabb sorsot szánt nekik. A város főterén kikötözték és megcsonkították őket – legtöbbjük bele is halt sérüléseibe.
Fernão Lopest, mint vezérüket még szigorúbban büntették: levágták egyik kezét, és az arcát is több helyen megcsonkították.
Az önkéntes száműzetést választotta
A túlélőket elengedték, a legtöbben bevették magukat a dzsungelbe, hogy senki se lássa szörnyű torzságukat. Sorsukról semmit sem tudunk, Lopes azonban a kivételek közé tartozik. Goán maradt egészen Albuquerque 1515-ös haláláig, amikor I. Mánuel amnesztiát adott neki. Ekkor hajóra szállt, és hazaindult Portugáliába. A vitorlás – ahogy akkoriban szinte az összes, Európa és Kelet-India között Afrika déli sarkát megkerülve közlekedő portugál hajó tette – megállt Szent Ilona szigetén, hogy felfrissítse készleteit. Ám amikor továbbindult, egyel kevesebben utaztak rajta – Lopes a szigeten maradt, a legtöbb forrás szerint azért, mert nem akart (vagy mert) megcsonkított, torz árulóként hazatérni.
Szent Ilona ekkoriban teljesen lakatlan volt, ám sok ehető növény nőtt a szigeten, ráadásul a part körüli sekély vizekben rengeteg angyalhal, pillangóhal és márna-féle élt. Ivóvízzel sem lehetett az önkéntes száműzöttnek gondja – ahogy A.R. Azzam írta Lopesről szóló, 2017-es könyvében:
„Friss víz bőven akadt, a szinte napi rendszerességű esőzéseknek köszönhetően rengeteg patak csordogált mindenfelé”.
Az is megkönnyítette a portugál dolgát, hogy egyes források szerit a hajó legénysége némi élelmet és felszerelést is hagyott neki a szigeten. Ráadásul kecskék meglehetősen nagy számban éltek Szent Ilonán, az első portugál felfedezők engedtek őket szabadon – más emlősök vagy hüllők viszont nem, így Lopesnek ragadozóktól sem kellett tartania.
Egy váratlanul érkező, kukorékoló társ
Lopes eleinte ódzkodott attól, hogy idegenekkel találkozzon: elbújt, ha hajó kötött ki a sziget partjainál. Igaz, az első ilyen eseményre egy évet kellett várnia – egy szerencsésen fennmaradt korabeli beszámoló szerint így történt a dolog: „A legénység megdöbbent a barlangot és a szalmából készült ágyat látva... amikor megnézték a ruháit, egyetértettek abban, hogy biztosan egy portugál férfi élhet itt. Így hát vizet vettek, ám nem nyúltak semmihez, viszont kétszersültet, sajtot és más élelmiszert hagytak ott. Valamint egy levelet, amiben leírták: legközelebb, ha hajó érkezik a szigetre, ne rejtőzzön el, mert senki sem fogja bántani.” A látogatás egy Lopes szempontjából roppant fontos momentummal zárult. „Aztán a hajó elindult, ám miközben a vitorlákat kiengedték, egy kakas a vízbe esett, és a hullámok a partra sodorták. Lopes elkapta, és rizzsel etette, amit a matrózok hagytak a szigeten.”
A madár lett Lopes Péntekje: az állat volt egyetlen társa és barátja, éjszakánként az ágya fölött aludt, nappal pedig mindenhova követte.
Ahogy telt az idő, a portugál egyre kevésbé félt az emberektől, vagy talán csak egyre magányosabbá vált. Ha egy vitorlás kikötött, Lopes köszöntötte a hajósokat, és beszélgetett a matrózokkal. A tengerészek között egyfajta hírnévre tette szert, sokan szentnek tartották torzsága és elszigetelt életmódja miatt.
Mások úgy tekintettek rá, mint az emberi szenvedés megtestesítőjére,
és szánalmat éreztek iránta. A legtöbb utazó fontosnak tartotta, hogy valamit a remetének ajándékozzon: vetőmagokat, használati tárgyakat és szerszámokat, haszonállatokat. Így történt, hogy Lopes néhány év elteltével kertész ás pásztor lett.
Egészen 1545-ös haláláig egyetlen egyszer hagyta csak el magányos otthonát, ahol mintegy 300 évvel később Napóleon is raboskodott. Az uralkodó parancsára 1526-ban hazatért Portugáliába, és találkozott a királyi párral: III. Jánossal és Habsburg Katalinnal. Maradása azonban nem volt, rövidesen visszahajózott a szigetre. Összesen 30 éven át volt Szent Ilona egyetlen lakója.
Noha egyesek szerint Lopes története is inspirálhatta Defoe-t Robinson megformálásában, a legtöbbek szerint ez a férfi lehetett az „igazi Crusoe”.
