Karl-Adolf Schlitt a nácik egyik legmodernebb, U-1206 jelölés alatt futó tengeralattjárójának parancsnoka 1945. április 14-én elkövetett egy hibát, ami miatt egész legénysége fogságba esett vagy meghalt.
Az események láncolatát az indította be, hogy a mindössze 8 nappal korábban kinevezett 27 éves hajóskapitány helytelenül használta a tengeralattjáró vécéjét.
Komoly kihívást jelentett a tengeralattjárón való vécézés
A második világháború során a tengeralattjárók bevetése sokszor hozott stratégiai előnyt a szemben álló felek számára. Voltak azonban bizonyos korlátaik, még az olyan hétköznapi dolgok viszonylatában is, mint a toaletthasználat.
Ebben az időszakban a szövetségi tengeralattjárókon a vécébe kerülő emberi ürüléket emésztőtartályokban tárolták, majd a soron következő felszínre emelkedés alkalmával ürítették a vízbe. A bökkenő csak az volt, hogy a szennyvíztartályok rengeteg helyet foglaltak el az egyébként is szűkös terekkel rendelkező tengeralattjárókban.
A nácik éppen ezért más megközelítést alkalmaztak, és közvetlenül a vízbe ürítették a vécé tartalmát. Így ugyan helyet takarítottak meg, ám cserébe szembe kellett nézniük egy még nagyobb kihívással.
A vécéket csak a sekély vízben lehetett üríteni.
Ha ezt a mélyebb vizekben kísérelték volna meg, a hatalmas nyomás könnyen visszalökhette volna a salakanyagokat a vécébe, elárasztva a helyiséget. A legénység tagjainak így a hosszabb merülések során jobb híján vödröket kellett használniuk, hogy elvégezzék dolgukat, ami csak tovább rontott az ideális alapvetően sem mondható körülményeken.
Külön felelőse lett
Ahogy folytatódott a háború, a mérnökök előálltak egy továbbfejlesztett rendszerrel, amellyel a legénység akár az óceán mélyen is levezényelhette az ürítést. A megoldást az jelentette, hogy a salakanyag több kamrán keresztül haladt át, mielőtt egy túlnyomásos zsilipbe került volna. Innen
sűrített levegővel „lőtték ki” az óceánba.
A tengeralattjárónak ezáltal nem kellett olyan gyakran a felszínre emelkednie, ahol sebezhetővé vált az ellenség erők számára. Ennek a technikának is megvoltak ugyanakkor a maga hátrányai. Minden tengeralattjárón kellett lennie egy kiképzett legénységi tagnak, aki tudta, hogy a szelepeket milyen sorrendben kell nyitna és zárnia ahhoz, hogy az ürítés biztonságosan megtörténjen.
Végzetes hibát követett el a zöldfülű tengeralattjáró-kapitány
Kevesebb mint öt hónappal a második világháború vége előtt Karl-Adolf Schlitt a skóciai Peterhead partjainál járva gondolta úgy, hogy maga is képes megugrani a feladatot. Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Az akkor mindössze 8 napja szolgáló Schlitt elhibázta az öblítési folyamatot, ezért egy mérnököt hívott segítségül, hogy megoldja a helyzetet. A mérnök azonban rossz szelepet fordított el, ezért az üríteni kívánt salakanyag nagy mennyiségű tengervíz kíséretében ömlött vissza a tengeralattjáró belső terébe.
A víz hamarosan szivárogni kezdett a padlón keresztül, és elérte a hajó belső akkumulátorait, ezzel halálos klórgázfelhőt hozva létre.
Schlitt ezen a ponton elrendelte, hogy a tengeralattjáró emelkedjen a felszínre, ahol a szövetséges repülőgépek észrevették, majd tűz alá vették őket. A támadásban a hajó súlyos károkat szenvedett, ami meghiúsította annak a lehetőségét, hogy újabb merülést hajtson végre.
A kapitánynak ezért nem maradt más lehetősége, parancsba adta a legénységnek, hogy hagyja el a süllyedő tengeralattjárót. Sclitt végül átvészelte az incidenst, és 90 éves koráig élt, több társának azonban nem volt ilyen szerencséje. A legénység egyik tagja az ellenséges tűzben vesztette életét, másik három pedig megfulladt, miközben megpróbált a partra jutni. 46 másik katonát szövetséges mentőcsónakok fogtak el, vagy a partot elérve kerültek az ellenség kezére.
Ha kíváncsi vagy, hogy milyen okból veszett oda az a tengeralattjáró, amelynek a Titanic roncsának felderítése volt a célja, olvasd el ezt a cikkünket is!
