Egyáltalán nem volt tipikus nácinak nevezhető Otto Rahn: apró nyiszlett alak volt, ráadásául liberális nézeteket vallott, sőt meleg volt. Ennek ellenére pár évre Heinrich Himmler egyik kedvenc tudósává vált, akinek díszkötéses könyvét az SS-vezér Hitlernek ajándékozta születésnapjára.
Ahogy emberek millióinak, úgy Otto Rahnnak is végzetesen megváltoztatta az életét a második világháború: Hitler és a nácik hatalomra kerülése nélkül valószínűleg senki sem hallott volna róla. Egy lett volna az elfelejtett tudósok közül, akiknek nevéhez nem fűződött különösebben figyelemre méltó munka. Ennek megfelelően is indult a karrierje,
egészen addig, amíg Heinrich Himmler fel nem figyelt első könyvére.
Otto Rahn 1904. február 18-án született a Német Birodalomban. Szülővárosa, Michelstadt a környék egyik legrégebbi települése, így szinte átitatja a történelem és a germán mondavilág. Itt nőtt föl gyerekként Otto Rahn is: édesanyja, Clara Rahn née Hamburger Wolfram von Eschenbach verses regényét, a Parzivalt, Lohengrin történetét és a Nibelung-éneket olvasta neki esténként. Különösen von Eschenbach 13. századi műve ragadta magával, amelyben a Szent Grál központi szerepet kap: az ereklye az isteni bölcsesség forrása, amelyet lovagrend őriz a Grál-kastélyban, ahol olyan eszmények szerint élnek a lovagok, mint a tisztaság, a megvilágosodás és az önmegtartóztatás.
Mítoszok és legendák
A fiatalkorában ezeket a történeteket gyermeki naivitással hallgató Rahn egyetemi évei alatt (filológiát tanult a giesseni egyetemen) egészen új megvilágításban kezdte látni a Szent Grál legendáját. Már nem volt annyira biztos abban, hogy az erről szóló elbeszélések mindössze mítoszok – különösen azután, hogy megismerkedett Heinrich Schliemann történetével, aki Homérosz Iliásza segítségével azonosította be, hogy hol terült el Trója városa. Elgondolkodtatta, hogy ezek szerint az ősrégi eposzok, költemények és elbeszélések tartalmazhatnak valós utalásokat történelmi eseményekre.
Fontos fordulópont volt az életében, amikor megismerkedett a katharok történetével. A dél-franciaországi vallási mozgalom tagjait a 12. században a katolikus egyház eretneknek nyilvánította, és III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük: az albigenseknek is nevezett katharokat tűzzel-vassal irtották. A háború utolsó jelentős állomása Montségur ostroma volt 1244-ben: mintegy 200 kathar keresett itt menedéket – többségük nem volt hajlandó megtagadni hitét, így máglyahalálra ítélték őket.
A legenda szerint azonban négy lovagnak még az erőd eleste előtt sikerült elmenekülnie, és magával vinnie az albigensek legfontosabb szent kincseit, köztük a Grált.
Rahnt teljesen hatalmában kerítette a Grál és a katharok közötti kapcsolat gondolata. Már nem legendaként, hanem megoldandó, felderítendő rejtélyként tekintett rá, így a következő logikus lépés adta magát: 1931-ben elutazott Montségurbe. Vele tartott Antonin Gadal francia történész is, aki megszállottja volt a katharok kutatásának: együtt derítették föl a Pireneusok barlangjait, amelyek annak idején az albigensek ima- és menedékhelyei voltak.
Hadjárat a katharok ellen
Az albigensek ellen indított hadjárat a vallási indokból elkövetett kegyetlenségek szimbólumává vált. Ennek során ostromolták meg a pápai hadak Simon de Montfort vezetésével 1209-ben Béziers városát. Amikor a hadvezér megkérdezte a pápai legátust, Arnaud Amaury ciszterci szerzetest, hogy hogyan különböztessék meg a város katolikusait a katharoktól, a főapát így válaszolt: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit”.
Otto Rahn nem volt igazi tudós
Noha megdönthetetlen bizonyítékot nem találtak Rahn elméletére, miszerint kapcsolat van a Parzival és a katharok között, annyi közvetett jel, szimbólum és utalás azonban előkerült, amiből Rahn könyvet írhatott. 1934-ben megjelenő műve, a „Keresztes hadjárat a Szent Grál ellen” bizonyos szempontból óriási bukás volt: tudományos körökben nem aratott sikert, és a könyvesboltokban sem fogyott.
Rahn élete szempontjából azonban mégis meghatározónak bizonyult: felkeltette ugyanis Heinrich Himmler figyelmét.
Az SS vezére odavolt a mitológiáért, ebben látta ugyanis annak lehetőségét, hogy legitimációt szerezzen a nácik rasszista ideológiájának, egy sosemvolt germán spiritualista-mitikus múltat kreálva. Épp kapóra jött ehhez Rahn elmélete a Szent Grálról, a Perzivalról és a katharokról: meg is hívta a tudóst a wewelsburgi kastélyba, amelyet az idők során a képzeletvilágához igazított. Akadt benne külön Grál-szoba (felkészülve arra, amikor megtalálják az ereklyét), az előtér 12 impozáns oszlopa pedig a Kerekasztal lovagjait hivatott megidézni. Himmler védelmet, pénzt és támogatást ígért Rahnnak további könyvekért és kutatásért cserébe.
„Mit tehettem volna, utasítottam volna vissza Himmlert? Valamiből meg is kellett élni”
– mondta később a találkozóról. Rahn 1936-ban lépett be hivatalosan az SS-be, és rövidesen már alhadnagyi rangban szolgált.
Siker és hazugság az SS-ben
Noha Rahn szorgalmasan elvégezte, amivel Himmler megbízta, nyilvánvalóan nem illett az SS-be. Minden volt, csak árja nem: aprótermetű, nyiszlett alakja, érzékeny személyisége, alkoholizmusa, vonzódása saját neméhez nem tette egyszerűvé számára a beilleszkedést. Úgy gondolta, hogy a náci Németországban „toleráns és nagylelkű ember” nem maradhat életben.
Új pozíciójával azonban komoly előnyök is jártak. Szabadon utazgathatott, és kutathatta a számára kedves témákat. 1937-ben új könyve jelent meg, a „Lucifer udvartartása”, amelyben amellett érvelt, hogy Lucifer félreértett alak, a fény és a tudás megtestesítője, akit a kereszténység szándékosan torzított gonosszá. Az írás náci intellektuális körökben – ha máshol nem is – hatalmas sikert aratott: szerzőjét egyre-másra hívták meg előadást tartani német és németek által megszállt területeken működő egyetemekre, Himmler még különleges példányt is rendelt a könyvből.
A pergamenlapokra nyomtatott kiadást malacbőr borító tette igazán különlegessé – az SS vezére Hitlernek ajándékozta születésnapjára.
Mindeközben azonban egyre gyakrabban kiütköztek Rahn életének hazugságai. Első homoszexuális botránya fölött még szemet hunyt Himmler, csak az alkoholfogyasztástól tiltotta el, és ideiglenesen őröket rendelt mellé. 1938-ra azonban feltűnt, hogy Rahn egyre több időt tölt külföldön, politikai szempontból gyanús személyek tárasaságában, ráadásul kiderült: kínos információkat osztott meg az SS-ről.
Mivel nem tudta kellő hitelességgel igazolni árja származását, szárnyra kapott a pletyka, hogy zsidó is akad felmenői között.
Kegyveszett lett a náci celebtudós
Amikor a Luftwaffe egyik tisztjével keveredett zűrös viszonyba, betelt a pohár: a buchenwaldi koncentrációs táborba osztották be őrszolgálatra. Rahn képtelen volt feldolgozni a szörnyűségeket, amiket ott látott, mentális egészsége összeomlott. 1939 februárjában kezdeményezte kilépését az SS-ből. Noha Himmler ezt elfogadta, egy hónappal később Rahnt holtan találták az ausztriai Alpokban, egy tiroli falutól nem messze, a hóba fagyva.
Halálát legalább annyi rejtély övezi, mint kedvenc kutatási területét. A hivatalos SS-jelentés szerint hegymászóbaleset áldozata lett (bár semmilyen felszerelés nem volt nála). Egyesek szerint öngyilkos lett, mert attól tartott, hogy kegyvesztettként egy koncentrációs táborban végzi. Ráadásul a tragédia időpontja gyanúsan közel esett Montségur ostromának évfordulójához, és sokakat elgondolkodtattak a körülményei is, amelyek felidézték a kathari rituális öngyilkosságot, az Endurát: halál hideg és éhezés következtében. Akárhogy is történt, a náci propagandagépezet szinte azonnal rehabilitálta Rahnt. Az SS-lapban, a „Das Schwarze Korps” (A fekete hadtest) című újságban méltató gyászhír jelent meg róla:
„egy tisztességes SS-tag, csodálatos történelmi és tudományos művek szerzője”.
Könyveit a háború végéig nagy becsben tartották, még akkor is nyomtatták őket, amikor már súlyos papírhiány lépett föl. Halála után sokkal problémamentesebben lehetett használni, mint életében: könnyebben figyelmen kívül lehetett hagyni hibáit és botlásait, miközben tudománytalan elméleteit remekül fel lehetett használni a náci ideológia szimbolikus alátámasztására és legitimálására.
Nyitókép: Himmler a wewelsburgi kastélyban
Heinrich Schliemann megszállottja volt Trója megtalálásának: végül sikerült is neki, ám közben kis híján el is pusztította a város maradványait.
