Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vastag kőfalak, kongó folyosók, itt-ott néha egy gyertya világít – talán sokunknak hasonló kép él a fejében a középkori kolostorokról. Nos, ha igen, akkor az is eszünkbe juthat, hogy ezek az épületek a nyári hőségben milyen kellemesen hűvösek, de vajon télen mennyire fűthetőek? Vajon milyen lehetett az élet jéghideg kőfalak között? Hogy erre választ kapjunk, elsősorban a kolostorok zárt világának rendjét, valamint az aszkézishez való viszonyukat.
Számos középkori krónika említi, hogy a legjobb hely egy kolostor számára az, ahol víz és erdő van a közelben. A víz többek között a mosakodáshoz, a szomj oltására, a tinta és mészhabarcs előállításához kellett, a fára az építkezésnél és a fűtés miatt volt szükség.
A téli hideg nem kímélte a szerzeteseket a középkorban
A középkorban a szerzetesek körében a bencés életforma volt az egyik legelterjedtebb, és Szent Benedek regulája 73 fejezetben írja le, miként kell a rend tagjainak élnie. Ezek közé tartozott például, hogy nem lehetett személyes vagyonuk, és sok tekintetben úgy vélték, minél inkább nélkülöznek testi szempontból, annál inkább épülnek lelkileg. Ez megmagyarázza azt is, hogy milyen volt a hideghez való viszonyuk.
Noha a különböző kolostori szabályzatok megengedték, hogy a hidegebb vidékeken élő szerzeteseknek legyen külön nyári és téli ruházata, ám a kettő mindössze annyiban különbözött egymástól, hogy az utóbbihoz vastag, gyapjas kámzsa tartozott.
Ezen kívül az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a bencés regulák a 6. századi Itáliában íródtak, viszont a késő középkorban az északabbra lévő tájak, akár már Anglia éghajlata is jóval hűvösebb volt. Erről egy angol szerzetes, Orderic, így ír:
“A halandó embereket sokféle csapás sújtja, amelyek hatalmas köteteket töltenének meg, ha mindet lejegyeznénk. Most azonban, a tél hidegétől elgémberedve, más elfoglaltságok felé fordulok, és a munkától elfáradva úgy döntöttem, itt fejezem be jelen könyvemet.”
Így melegedtek fel a szerzetesek a kolostorban
Hogy mennyire nem volt fontos a meleg vagy a fűtés a kolostorokban, azt az is mutatja, hogy a krónikák és leírások igen ritkán említik meg az olyan helyiségeket, mint amilyen a kalefaktórium, vagy más néven melegedő. Ez volt sokszor a középkori kolostorok egyetlen része, amelyet fűtöttek, a hálótermekben és a templomban hideg volt.
Az Angliában lévő yorkshire-i Meaux ciszterci apátság ugyan nem áll már, ám egy ránk maradt krónika leírja, hogy az adományokból az apátság étkezője azonnal felépült, míg a melegedőhelyiség és a konyha csak fázisokban, ahogy azt a kolostor bevételei lehetővé tették.
Óriási fejlesztésnek számít, hogy a szintén Yorkshire-ben lévő Rievaulx apátság a 12. századtól folyamatos átépítéseken ment keresztül, a melegedő kétszintes lett, és télen itt mosták és szárították a szerzetesek ruháit is.
A melegedőkbe nem fértek el egyszerre sokan, hozzávetőleg tucatnyian ülhették körül a kandallót egyszerre, így ez egyfajta közösségi térként is szolgált. A szerzetesek itt is csak halkan beszélhettek, ám mégis itt osztották meg egymással a nap fontos történéseit, és ott
“egész télen lobogott a tűz, hogy a szerzetesek oda járhassanak melegedni, mivel más tűz nem volt megengedett számukra; kivéve a mestereket és tisztviselőket, akiknek külön tüzük volt.”
– olvasható a Rites of Durham című, a durhami katedrálist bemutató műben, amelyet valószínűleg egy 16. században élt régiségkereskedő, William Claxton írt.
Ha arra is kíváncsi vagy, milyen elképesztő bestiák jelentek meg a középkori kódexekben, ezt a cikkünket ajánljuk.
