Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Akkoriban még az évszak is más volt: igazi, kemény fagyok jöttek, sűrű, puha pelyhekben hullott a hó, és tényleg nehéz volt eljutni még országon belül is valahova, nemhogy a határon túlra. Ha mégis sikerült, akkor nem Ausztria, Olaszország vagy Franciaország volt az úticél, hanem Csehszlovákia. Igen, akkor még így hívták.
A téli kiruccanások, hosszú hétvégék, wellness-napok egyáltalán nem voltak divatban, úgyhogy visszatekintve igazi kuriózumnak számított, hogy családostul nekiindultunk síelni. Egy trabanttal a Tátrába. Hát mi ez, ha nem extrémsport?
Limitált lehetőségek
A 80-as évek végén csak kevés olyan hely volt akár Magyarországon, akár a környező – és elérhető – országokban, amit síparadicsomnak lehet nevezni a mai értelemben. Egy-két ilyen központ létezett, nem voltak pályarendszerek ezernyi lehetőséggel, mindössze két-három pálya állt rendelkezésére a sportolni vágyóknak.
Mi Zsgyárba mentünk, egy kis csehszlovák faluba a lengyel határ közelében, ott talán két pálya volt: egy lankás könnyű – ezt ma kék pályának mondanánk –, és egy meredek, nehéz – ezt nyilván feketének. Ennyi. De persze rengeteg lehetőség adódott a szánkózásra is. Igen, a szüleim még azt is betuszkolták a kis mustársárga színű trabantba, ami amúgy is tele volt már pakolva a vastag, téli ruhákkal, a rengeteg étellel – a fasírt, kolbász és tonnányi konzerv nem maradhatott otthon. Emlékszem, a kis kocsi derekasan küzdötte fel magát, még a málhával is, a Tátra havas, csúszós útjain.
Ha esett, volt hó, ha nem, nem
Manapság, ha elmegyünk síelni, akkor úgyszólván mindegy, milyen az időjárás, mert a fejlett technológiának köszönhetően, még ha melegebb is van, akkor is megoldják a hóágyuk, hogy legyen min síelni. Ez az én gyerekkoromban még nem volt így: síelni a leghidegebb télben kellett menni, mert március elején, nemhogy a közepén, már nem volt hó a pályákon.
Ez volt az örök probléma a magyar síparadicsommal, a Kékestetővel is. Hiába ez hazánk legmagasabb pontja, a telelő turisták ki voltak téve az időjárás kedvének, ezért a magyarok, ha már volt idejük és pénzük, inkább biztosra mentek, és átugrottak Csehszlovákiába.
A Chopok például ezért volt mindig zsúfolt. Az Alacsony-Tátrában lévő síparadicsom akkor különösen népszerűnek számított, és bár nem volt nagyon közel, de megérte autóba ülni, mert itt jóval több pálya volt, mint bárhol máshol, és ezeket rendben is tartották. Nem állt le a felvonó tizenöt percenként, a melegedőben finom volt a tea, árultak Deli csokit, de azért a síléceinkre, táskáinkra vigyáztunk.
Kényelmi funkciók nélkül
Ahogy a trabantban sem volt anno CD-lejátszó, a csehszlovák sípályák, illetve a köréjük épült vendégházak, panziók, és jó indulattal is kétcsillagos szállodák még közel sem voltak olyan jól felszereltek, mint a mostaniak, amelyek egyrészt gyakorlatilag pályaszállások, másrészt már tartoznak hozzájuk fűttött sítárolók is. Így reggel az ember nem arra megy le, hogy vakargatja a lécekről a jeget, és a sícipőkben sem fagy zsibbadtra az ember lába már az első három percben.
Mindettől függetlenül a síelés, a szánkózás öröme a miénk volt. Mert a fűtött sítároló nélkül is kipirult arccal ültünk le este vacsorázni, és ettünk meg gyakorlatilag bármit az egész napos mozgás után.
Az élet teljesen más volt a szocializmus idején, és ez nemcsak a téli szünidőre volt igaz, hanem életünk egyik legfontosabb eseményére, a házasságkötésre is – erről itt írtunk.
