A 19. század végén Afrika ismeretlen vidékei sok felfedező fantáziáját megmozgatták, a magyar gróf Teleki Sámuel azonban nem csak ábrándozott: két expedíciót is vezetett a fekete kontinensre.
A felfedezők képzeletét az akkor még javarészt ismeretlen területeket rejtő Afrikában különösen egy sivatagi tó izgatta. Ennek létéről csak a helyiek mendemondáiból értesülhettek, s a legendák szerint a sivatagi tó körül óriások élnek, szigete pedig szörnyetegek és kísértetek otthona. Az érdeklődés magával ragadta gróf Teleki Sámuelt is, aki magánvagyona és barátja, Rudolf trónörökös anyagi segítségével indult el a nagy útra 1886-ban.
Medvevadászat a trónörökössel
A kiváló nevelést kapott, katonatisztből országgyűlési képviselővé lett arisztokrata jó barátságot ápolt Rudolf trónörökössel és annak feleségével, a belga király lányával, Stefániával. Rudolf a Magyar Földrajz Tudományok Társaság elnöke volt, akivel többször vadászott együtt az erdélyi hegyek között. Teleki görgényszentimrei vadászkastélyába is meghívta a trónörököst, s amikor már szűknek érezte a Görgényi-havasok, a Retyezát és a Máramaros vidékét, arról ábrándozott, hogy afrikai szafarira indul.
Tervéről beszámolt a trónörökösnek, Rudolf viszont szerette volna, ha a Monarchiának is lennének gyarmatai, így rábeszélte Telekit, ne vadászként, hanem felfedezőként utazzon Afrikába. Térképészt is ajánlott neki, így 1886-ban Teleki Sámuel Ludwig von Höhnel (magyarosan: Höhnel Lajos) hegymászó és térképész társaságában elindult Kelet-Afrikába.
Üveggyöngyöket és kagylókat vittek ajándékba
Az expedíció célja a sivatagi tenger megtalálása volt. Az európaiaknak esélyük sem volt helyi vezető nélkül boldogulni a vadonban, így háromszáz fős csapattal, köztük szuahéli segítőkkel vágtak bele a nagy kalandba. A felfedezők alaposan felpakoltak fegyverekkel és ajándékokkal: kelméket, üveggyöngyöket, kagylókat, tükröket, csillogó csecsebecséket vittek magukkal, „és még sok másféle apró haszontalanságokat, a szerint, amint szeszélyünk eszünkbe juttatta vagy a véletlen rávezetett, midőn ama fekete felségekre gondoltunk, akiknek kegyét útközben megvásárolnunk kellett” – írta Höhnel visszaemlékezéseiben.
A Kilimandzsáró hava
1886 októberében érkeztek Zanzibárba, majd 1887. február 4-én indultak a szárazföld belseje felé. Afrika nem adta könnyen magát: teherhordóik rendre elszökdöstek, és lába kelt a francia és angol nyelvű térképeknek.
Nagyvonalúan kellett bánniuk az ajándékokkal is: a helyi törzsfőnökök alaposan megsarcolták őket a földjükön való áthaladásért cserébe. Teleki és csapata végül 1887 júniusában érkezett a Kilimandzsáró lábához. Egyikük sem volt tapasztalt hegymászó, így az 5895 méteres csúcsot akklimatizáció nélkül kísérelték meg meghódítani. A hóhatárig, 5310 méterig jutottak, így megcáfolhatták az európai hiedelmet arról, hogy Afrikában sehol sincs hó.
Esőcsináló felfedezők
Telekiék július közepén indultak a félelmetes hírű maszájok területére. A maszájokkal nem, ellenben a kikuju törzzsel jócskán meggyűlt a bajuk. „Fellépésük arra emlékeztetett, amit a mászáik szoktak hasonló alkalmakkor tanúsítani,
szónoklatuk azonban inkább ordításhoz, mint beszédhez hasonlított, azon helyeket pedig, amelyekre különös súlyt fektettek, kemény ütésekkel kísérték, míg botjuk darabokra nem tört”
– írta le a bennszülöttek visellkedését Höhnel. A kimerült európai utazók megrettenve várták, mi fog történni, de végül a helyiek levágtak egy fekete ökröt és egy juhot, „vérbarátságot” kötöttek az európaiakkal, akik fenyegetettségükben megígérték, hogy esőt fognak varázsolni. Hogy, hogyan nem, ezt sikerült is véghezvinniük: „Idővel esőcsináló tehetségünkben csaknem magunk is elkezdtünk hinni, annyit azonban legalább megtanultunk, hogy miként kell a bennszülötteknek folytonosan ismétlődő ebbeli kérelmeit a fontosságoknak megfelelő, magától érthető komolysággal tárgyalni. Emiatt bennünket talán ócsárlás érhetne, tény marad azonban mindenesetre, hogy
csakis esőcsináló művészetünk segítségével voltunk képesek a tízszeres túlhatalmat féken tartani és a hiábavaló vérontást kikerülni.”
A Rudolf-tó felfedezése
1887 októberében érkeztek a Kenya-hegyhez. 4350 méteres magasságig jutottak, majd a folyókat követve jutottak el a korábban Jáde-tengerként ismert állóvízhez, amit Teleki Rudolf trónörökös iránti tisztelete és nagyrabecsülése jeléül Rudolf-tónak nevezett el. (Ezt 1975-ben a helyi törzsről átkeresztelték Turkana-tónak.) Höhnel így emlékszik vissza a tó megpillantására: „Gyors futásban tettük meg a néhány száz lépésnyi távolságot a hegy gerincéig, mert a szemeink előtt elterülő kép minden lépésünknél nagyobbá vált, míg végre bámuló tekintetünk előtt egészen új világ terült el. A mélységben levő űr mintegy varázsütésre, festői hegyekkel és meredek lejtőkkel, keresztül-kasul húzódó szurdokkal és völgyekkel telt meg, amelyek mintha minden oldalról siettek volna elő, hogy egy sötétkék, a messze távolban elenyésző tónak szolgáljanak keretéül.”
Egy magyar vulkán Afrikában
Ezen expedíció során érték el azt a vulkánt is, amit Höhnel Teleki-vulkánnak nevezett el – állítólag még működött, amikor a felfedezők megpillantották. Az expedíció ezután egy másik, európaiak számára ismeretlen, kisebb tóhoz vezetett, aminek a Stefánia-tó nevet adták. (Mai neve Csev-Bahir, Etiópiában található.) Az expedíció csaknem két éve alatt a felfedezők háromezer kilométert tettek meg Afrika szívében. Az út 1888 októberében ért véget, s Telekiék gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, páratlan fényképanyaggal tértek haza – és csaknem ötven kiló mínusszal a testsúlyukat tekintve.
Teleki gróf 1893-ban Indiában, Jáván, Szumátrán és Borneón is járt, 1895-ben pedig ismét megkísérelte a Kilimandzsáró meghódítását, de ezúttal sem járt sikerrel. 1916-ban, hosszú betegség után hunyt el. Felfedezőtársát, Höhnel Lajost 1893-ban egy orrszarvú súlyosan megsebesítette. Szerencsésen felépült, s ezután még kétszer visszatért a fekete kontinensre. 1942-ben, 84 évesen hunyt el.
Ha egy másik magyar Afrika-kutatóról is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.
