Min királyné kinyitotta Koreát a világ felé, de egész életét a harc jellemezte hol a japánokkal, hol a konzervatívokkal, hol a saját apósával. Az, hogy Dél-Korea ma gazdaságilag a világ egyik vezető országa, nagyban köszönhető a később Mjongszong császárné néven a történelembe bevonult asszonynak, sorsa azonban pont tehetsége miatt alakult szomorúan.
1866. március 21-én az arisztokrata származású Min úrnő feleségül ment Kodzsong koreai királyhoz. A hajadont a király régensként kormányzó apja választotta ki, de menye akaraterejét és eszességét látva hamar rájött, hogy hibázott – még ha azt kezdetben nem is gyanította, hogy élete legrosszabb döntését hozta meg.
A két fiatal nagyban különbözött egymástól, a királyt inkább a mulatozás foglalkoztatta, semmint a középkoriasan elmaradott ország helyzete, feleségét ellenben nem szórakoztatta sem a vásárolgatás, sem a divat, sem a teadélutánok, így igyekezett magát minél inkább kivonni az udvari életből, amelynek vezetése márpedig szerepe szerint a fő feladata lett volna.
Ehelyett lakosztályába zárkózva csak olvasott és olvasott, főként politikatudományról, filozófiáról és gazdaságról, az államügyek érdekeltek ugyanis leginkább.
A királyné másik kötelességét sem tudta sokáig teljesíteni: azt, hogy erős örökössel ajándékozza meg a férjét. Apósa így nyilvánosan kezdte vádolni azzal, hogy képtelen egészséges fiúgyermeket szülni.
Sorsát megpecsételte apósával való viszonya
A királyné bizalmatlansága ekkor kezdődött az általa maradinak tartott férfival szemben: úgy sejtette, hogy egyik vetélését ő maga okozta mérgezett tea formájában, hogy inkább egy ágyas révén biztosítsa a trónutódlást. Bár férjével később kifejezetten szeretetteljes kapcsolatot ápolt, és a király amellett, hogy a véleményére támaszkodott a döntéseiben, majd a trónját is rábízta gyakorlatilag, a szabadidejét is szívesen töltötte nejével. A keleti uralkodóknál megszokott ágyasokat Min királynénak is el kellett azonban tűrni, ami még a Vasárnapi Újság szerint is nehezen ment neki.
„Belenyugodott ugyan abba a honi szokásba, hogy ő mellette egész sereg nő volt az udvarnál; de első női és királynéi jogait annyira megkövetelte és fenntartotta, hogy jaj volt a szeráj azon hölgyének, a ki tetszeni merészelt a királynak. Nem egy eset volt rá, hogy a legkínosabb halállal végeztetett ki a palota valamely sötét udvarán egy-egy olyan udvari nőt, a ki vetélytársa tudott lenni.
Különös nevezetességre jutott egy Sán nevű szeráj-hölgy, a ki egy fiúval ajándékozta meg királyi urát.
Ezt csak a japán kormány szerencsés beavatkozása tudta megmenteni fiával együtt a boszút lihegő s mindkettőnek halálát kivánó királyné haragja elől. Az esetet annak idején igen kizsákmányolták a japánok, hogy a királynét, mint a féktelen kegyetlenség példaképét tüntessék föl a világ előtt.”
Az 1890-es években ugyanis a Korea és Japán közötti kapcsolat eléggé megromlott. A királyné nagy hatalma és akaratgyenge férje fölötti befolyása ugyanis akadálynak számított Japán számára a tengerentúli terjeszkedésben.
Egy modern állam születik
Min királyné kezdetben egyáltalán nem volt ellenséges a japánokkal, az első hivatalos kereskedelmi megállapodást is pont velük kötötte Korea (de a királyné menedzselte az 1892-es szerződést is az Osztrák-Magyar Monarchiával), azonban később a japánok puccsot szerveztek feltehetőleg a király apjának támogatásával, hogy a trónra egy barátibb uralkodót ültessenek.
A királyi pár végül is kiszabadult a fogságból, és bár a királyné apósára nem tudta rábizonyítani a szervezkedést, végleg száműzték az udvarból.
A puccs után a királyné többé nem bízott a japánokban sem, a kínaiakhoz és az oroszokhoz kezdett közeledni. De nemcsak ez borzolta az apósa által vezetett japánpárti konzervatívok idegeit, akik mindenféle kulturális és gazdasági nyitást, a nyugatiakkal való kapcsolatot és technológiai fejlődést is elleneztek. A királyné pártfogolta az első, kizárólag lányoknak szóló oktatási intézményt, bevezette a modern orvostudományt Koreában, létrehozva az első nyugati típusú klinikát. Azt akarta, hogy a műveltek polgárok aránya emelkedjen, így keresztény misszionáriusokat, oktatással foglalkozó katolikus szerzetesrendeket hívott be az országba, engedélyezve ezzel a vallásszabadságot is, amelyet alapvető emberi jognak tartott – még ha ő maga nem is tért át, hanem hívő buddhista maradt. A minden téren erősödő Koreának azonban az országot gyarmatosítani vágyó japánok kifejezetten nem örültek, így a szöuli japán nagykövet irányításával elkezdett körvonalazódni egy terv, amelyben helyi japánok, japánpárti koreaiak és a király apja is részt vett – igaz, az utóbbira sosem tudták ezt rábizonyítani. M
in apósa azt kikötötte, hogy a királyi palotába betörő támadók nem bánthatják a fiát és az unokáját, a koronaherceget
– akinek, mint egyetlen életben maradt gyermeknek egyébként roppant szoros volt a kapcsolata az anyjával.
Valójában nem is tudták, hogy néz ki a királyné
1895. október 8-án hajnalban a kifejezetten a kompánia bejutott a királyi palotába, rövid tűzpárbajba bocsátkoztak az őrséggel, de azoknak végül is vissza kellett vonulniuk. Elsősorban a nőket ütlegelték, hogy árulják el, hol van a királyné – kettővel, akit összetévesztettek vele, végeztek is.
Végül megtalálták a lakosztályát és végrehajtották a parancsot.
A király apja győzedelmes arccal vonult be oda, ahonnan eddig ki volt tiltva, fiát megfosztotta a tróntól, és magát diktátorrá nevezte ki. A sokkos állapotban lévő király elé odatolta az alábbi, előre megírt közleményt aláírásra, de amaz úgy felelt, hogy akár az ujjait is levághatja, de ő ezt nem hajlandó ellenjegyezni, így végül királyi hitelesítés nélkül jelent meg a hivatalos közlönyben.
„A királyné elhomályosította belátásunkat, a népet kirabolta, rendeleteinket összezavarta. A népet zsarolta és kereskedett a hivatalokkal. Rablóbandák támadtak az országban és a dinasztiát veszedelembe döntötték. Hogy mi meg nem büntettük, habár ismertük gonoszságát, az csak bölcsességünk fogyatékos voltának tudható be, de annak valódi oka mégis inkább az, hogy parazitáival szabad akaratunkat behálózta.
Hogy e bajnak útját álljuk, múlt decemberben elhalt őseinknek megesküdtünk, hogy a királyné és vérrokonai többé nem szólhatnak bele az államügyekbe.
Reméltük, hogy a királyné megbánja, amit tett. Ahelyett azonban továbbra is csak a maga pártjának kedvezett és saját családunkat távol tartotta tőlünk. Még a minisztereket sem engedte a trónhoz közeledni. Amikor a zavarok megkezdődtek, minket elhagyott és amint már egyszer 1882-ben cselekedte, nyomozásaink körén kívül helyezte magát. Ilyen magaviselet nem fér össze a királynéi méltósággal, inkább a gonoszság és a bűnösség netovábbjának mondható.”
A kommüniké nem véletlenül fogalmaz így, kezdetben ugyanis a királyné halálának tényét nem akarták nagy dobra verni, ezt támasztja alá, hogy
apósa megfosztotta a királynét rangjától és születési nemesi címétől is, így közember lett belőle.
Nem tudni, mennyire érintett a japán kormány
A király, a koronaherceg és családja a történtek után a szöuli orosz nagykövetségre menekült, és egy évig ott is maradt. Az események miatt a közhangulat Koreában Japán ellen fordult, japánellenes milíciák alakultak az egész félszigeten, a japánpárti miniszterelnököt a tömeg meglincselte.
Eközben nagy nemzetközi nyomás nehezedett a japán kormányra, hogy kezdjen valamit az üggyel, az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és az európai államok is elítélték az eseményeket. A japán kormány először azzal érvelt, hogy a tettesek japán ruhába öltözött koreaiak voltak, azonban később letartóztatták a merénylőket gyilkosság és összeesküvés vádjával. Japán soha nem kért bocsánatot, így a mai napig vita tárgya, hogy milyen szerepet töltöttek be az eseménysorban: az biztos, hogy az előkészítésben részt vettek.
Az immár özvegy Kodzsong király végül visszakapta trónját, országát birodalomnak nyilvánította 1897. október 12-én, és felvette a császári címet.
Két nappal később néhai feleségét rehabilitálta és posztumusz császárnéi titulust adományozott neki,
az erdőben pedig, ahol a hamvait szétszórták, emlékhelyet emeltetett. Japán 1910-1945 közt megszállás alatt tartotta Koreát, eltörölte a császárságot, de a dinasztiát meghagyták a trónon egészen a II. világháború végéig, amikor is felszámolták a monarchiát.
Ebben a cikkünkben megtudhatod, milyen ma Észak-Koreában élni nőként.
