Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Velence városától nem messze található két apró sziget: San Servolo és San Clemente, amelyek a 19. és a 20. században hosszú időn keresztül egy-egy őrültek házának adtak otthont.
Velence kétségtelenül Olaszország egyik leggyönyörűbb és legizgalmasabb városa. Bájos terei, történelemtől átitatott épületei, csatornái miatt nem véletlenül olyan úti cél, ahova rengetegen vágyakoznak. Azt azonban kevesen tudják, hogy a várostól nem messze található két apró szigetnek sötét titkai és története van.
Kolostorból őrültekháza
San Servolo és San Clemente szigetén sokáig kolostorok működtek, előbbin már a 8. századtól kezdve bencés szerzetesek élték mindennapjaikat. A Velencei Köztársaság azonban az Oszmán Birodalommal folytatott háborúk miatt a 18. században katonai kórházat létesített a San Servilio isztriai mártírról elnevezett szigeten, ahol irgalmasok gyógyították a sérülteket és a betegeket.
Elmebajosokat nagyjából 1725-től kezdett el az itt működő kórház fogadni, ám ekkoriban még csak a gazdag férfiak nyerhettek bebocsátást. Ebben az időben ugyanis egészen más volt a hozzáállás a mentális betegségekhez, mint manapság. Ahogy Fiora Gaspari, San Servolo levéltárának vezetője fogalmazott:
„az őrült és szegény embereket bűnözőnek tekintették, és börtönbe zárták őket”.
Csak a gazdag családok engedhették meg maguknak, hogy pszichés vagy mentális gondok esetén kezelésben részesüljenek.
A 18. század vége azonban hatalmas változást hozott Velence életében, és a történelem vihara San Servolót sem hagyta érintetlenül. Itáliai hadjárata során Bonaparte Napóleon ugyanis 1797-ben a várost is elfoglalta, véget vetve a Velencei Köztársaság több mint ezeréves függetlenségének. A francia forradalom eszméinek: szabadság, egyenlőség, testvériség érvényesülése persze sok kívánnivalót hagyott maga után, ám annyi elmondható, hogy a San Servolón működő elmegyógyintézet ekkortól fogva vagyoni helyzettől függetlenül fogadott betegeket. A szigeten persze meglehetősen aránytalan volt a beteg-orvos arány:
a mintegy 700 páciensről 4-5 doktor és nővér gondoskodott.
A szigetekre vitték az őrülteket
A 19. században aztán megsokasodtak a mentális betegek. Ennek oka a kor táplálkozási viszonyaiban keresendő. Az olasz szegények ugyanis ebben az időben elsősorban polentát (puliszkát) ettek, amely egy kukoricalisztből vagy -darából készült kásás étel. Roppant olcsó és laktató, ám nem tartalmazza a legtöbb, az emberi szervezet számára elengedhetetlen vitamint. Például a B<sub>3</sub>-vitamint, vagy más néven a niacint, amelynek hiánya súlyos következményekkel jár.
Ez a pellagra nevű kór, amely a 19. század második felében járványszerűen tarolta le Olaszországot.
A betegség eleinte bőrgyulladással, majd gyomor- és bélrendszeri problémákkal jár. Ezt követik az idegrendszeri tünetek: agresszivitás, demencia, levertség, álmatlanság; a legsúlyosabb esetekben a kór halállal is végződhet. Az idegrendszeri tünetek miatt sokáig elmebajosnak tartották a pellagrában szenvedőket, így a Velence melletti szigetekre is rengeteget szállítottak közülük.
Az 1879-ben feljegyzett közel 100 ezer ilyen beteg több mint egyharmada Velencéből került ki David Gentilcore és Egidio Priani tanulmánya szerint – a század végére a pellagra miatt elhunytak fele a cölöpökre épült város lakója volt. A szegények, és különösen a szegény nők szenvedték meg a legjobban a „járványt”.
„Amellett, hogy dolgoztak a férfiak mellett a földeken, a háztartásról is gondoskodniuk kellett, és persze a gyermekszülés is nagyon megterhelte a szervezetüket”
– mondta Egidio Priani, a Leicesteri Egyetem kutatója. Az alultápláltság és a legyengültség együttesen nagyon fogékonnyá tette szervezetüket a betegségekre. Az egyre nagyobb számú női páciens miatt 1873-ben San Clementén női elmegyógyintézetet nyitottak – San Servolón pedig innentől csak férfiakat fogadtak. A nőkre szakosodott intézménybe óriási tömegben érkeztek a betegek:
1887-re a páciensek 44 százaléka pellagrában szenvedett, és az egy orvosra jutó betegek átlagos száma gyakran elérte a 332-t.
Fotóalbumot készítettek a betegekről
A pácienseket a két sziget elmegyógyintézeteiben érkezésük után megmosdatták, megfésülték, új ruhát kaptak, majd megvizsgálták őket. A betegekről készült fotókat fényképalbumokba rendezték, amelyekre rákerült érkezésük és (amennyiben volt ilyen) távozásuk dátuma, valamint a diagnózis. A 18. században persze olykor meglehetősen furcsa kórleírások születtek, mint például Pietro Bregolato esetében, akiről ezt jegyezték föl:
„Diagnózis: Pellagra és szerencsétlenség, miután meglehetősen kényelmes vagyoni helyzetből elszegényedett”.
Ennek ellenére a pellagrában szendevő betegek története bizonyos értelemben sikertörténet volt: a páciensek mintegy 63 százalékát kiengedték. Ennek oka a betegség okaiban keresendő: a pellagrát a B<sub>3</sub>-vitamin hiánya okozza, és megfelelő táplálkozással gyógyítható. A két intézményben kapott, változatosabb, vitamindúsabb ételek sok esetben már elegendőek voltak ahhoz, hogy a betegek tünetei elmúljanak. Mivel azonban a szegények otthonukba visszatérve vitaminhiányos ételeikhez is visszatértek, nem ment ritkaságszámba, hogy valaki többször is bekerült valamelyik szigetre.
Ide záratta a feleségét Mussolini
A viszonyok a két szigeten található intézetekben nagyban függtek attól, hogy épp ki irányította azokat. Prosdocimo Salerio például 1857 és 1877 között vezette San Servolót, és keze alatt a történészek szerint kifejezetten humánus körülmények alakultak ki. Nem úgy, mint San Clementén, ahonnan látogatása végén elszörnyedve utazott haza 1887-ben egy ausztrál orvos, George Tucker. „A folyosó végén lévő szobában teljes zűrzavar uralkodott. Ötven nőt különböző módokon – szíjakkal, kényszerzubbonyokkal, béklyókkal stb. – kötöztek le, sokuk lába elkékült a hidegtől” – írta.
A San Clemente-i elmegyógyintézetbe került Mussolini első felesége is. Az olasz diktátor ugyanis hatalomra kerülése után minden tárgyi bizonyítékot igyekezett eltüntetni kapcsolatáról Ida Dalserrel. A nő azonban nem hagyta magát, és nyilvánosan is hangoztatta, hogy ő Mussolini felesége. Előbb házi őrizetbe került, majd San Clemetére vitték – egészen 1937-es haláláig itt raboskodott.
A két elmegyógyintézetet a 20. században bezárták, amikor átalakították az olasz egészségügyi rendszert, így a pszichiátriai kezelést is. San Servolón ma múzeum és kulturális központ működik, San Clementén pedig luxushotel üzemel.
San Servolo és San Clemente szigetének történetén kívül is akadnak érdekességek Velencével kapcsolatban: ezt a látványosságot például imádják a turisták, pedig rengeteg tragikus sors kötődik hozzá.
