Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor az 1920-as évek közepén csökkenni kezdett a floridai ingatlanok utáni kereslet, egy élelmes ingatlanügynök elterjesztette, hogy elásott kalózkincset talált. Innen nem volt megállás, még a mocsaras területeket is elkapkodták.
Az első világháború utáni években az Egyesült Államokban óriási gazdasági fellendülés vette kezdetét. Az amerikaiak jelentős része kifejezetten jól keresett, és bőven maradt elkölthető pénze. Ezt sokan nyaralásra használták, mások ingatlant vásároltak belőle. Mivel akkoriban még nem volt köztudott, hogy Floridát milyen gyakran tarolják le viharok és hurrikánok, a félsziget és környéke trópusi paradicsomnak tűnt.
Kalózkincs a jobb üzletért
Ahogy egyre többen vásároltak telket Floridában, a kereslet hatalmas mértékűre nőtt. Egymás után jelentek meg a folyamatos napfényt és luxuskörülményeket hirdető prospektusok, és hirtelen szinte mindenki itt akart földet szerezni. „Az aranyláz, az olaj és a föld utáni hajsza minden tombolása semmi ahhoz az emberáradathoz képest, amely 1925 kora őszi hónapjaiban Floridára zúdult” – írta 1925-ben Mark Sullivan újságíró.
Mindebben az is komoly szerepet játszott, hogy egy W.D. McAdoo nevű ingatlanügynök nem volt elégedett a kereslet alakulásával, és 1918-ban úgy döntött, hogy kicsit élénkíti az érdeklődést. Elterjesztette, hogy a Florida nyugati partján található Saint Petersburg mellett, egy szigeten kincsesládát talált, tele spanyol aranyérmékkel. Hogy biztosra menjen,
a szigetet gyorsan át is nevezték – azóta is Treasure Islandnek, kincses szigetnek hívják.
A kor híres csalója is Floridába utazott
Rengeteg vásárlónak fogalma sem volt róla, hogy mit vásárol, ám sokakat ez nem is érdekelt, hiszen csak azért vettek telket, hogy aztán minél nagyobb profittal túladjanak rajta. Azokra azonban, akik le is akartak telepedni Floridában, olykor szörnyű meglepetés várt:
gyakran kiderült, hogy vadonatúj ingatlanjuk valójában értéktelen, vizes, mocsaras terület,
messze minden civilizációtól, amelyen csak a moszkitók és a kígyók érzik magukat otthonosan – azokból viszont számolatlanul akadt a napfényes paradicsomnak hirdetett földdarabon.
Nem csoda, hogy a kor egyik híres szélhámosa, Charles Ponzi, a piramisjáték (olyan nem fenntartható hierarchikus pénzügyi hálózat, amelynél az újonnan belépők belépési díját a korábbi tagok, a „piramisban” felettük elhelyezkedő személyek kapják meg) feltalálója is megjelent 1925-ben Floridában, miután óvadék ellenében szabadlábra helyezték.
Megalapította a Charpon Land Syndicate nevű céget, amely apró földdarabokat értékesített, 60 napon belül 200 százalékos megtérülést ígérve.
Valójában persze az egész átverés volt, a mocsaras területek sosem termeltek profitot – Ponzit 1926-ban egy év börtönre ítélte Florida állam börtöne. (A csaló fellebbezett, és 1500 dolláros óvadék fejében szabadon engedték.)
Valószínűleg nem ez volt az egyetlen hasonló átverés, ami akkoriban Floridában történt, ám a java még csak ezután következett. Valószínűleg W.D. McAdoo ötletéből inspirálódva előbb a Mizner-testvérek ástak el aranyérmeket és Feketeszakállnak tulajdonított ereklyéket, hogy fellendítsék Boca Raton-környéki ingatlanprojektjüket.
Ezután következett az átverések csúcsa – nem csoda, hogy kiötlője később hollywoodi forgatókönyvíróként folytatta karrierjét.
Ben Hecht olyan alkotások készítésében vett részt, mint az Alvilág (1927), A sebhelyes arcú (1932, nem összekeverendő A sebhelyesarcú című filmmel, amelyben Al Pacino játszott) vagy az Elbűvölve (1945 – a thriller készítésében Dalí is közreműködött).
Az átverések átverése
Az alapötlet hasonló volt a korábbiakhoz, ám sokkal részletgazdagabban és következetesebben volt kidolgozva. Hecht visszaemlékezései szerint egyenesen Kuba elnökétől kért kölcsön valódi spanyol aranypénzeket, melyeket régiségboltban vásárolt antik vázákba rejtve ásott el. Megbízott egy helyi férfit, hogy találja meg a kincset, amely állítólag mintegy negyedmillió dollárt érhetett (mai értéken ez 4,5 millió dollárnak felel meg). Ám ezzel még nem elégedett meg: különös, izgalmas élettörténetet költött a megtalálónak, amelyről komoly lapok is lelkesen beszámoltak.
A megtaláló tapasztalt, vén tengeri medvévé alakult, aki egész életét a kalózok kincsének megtalálására tette föl.
25 éven keresztül kutatott, miközben a tengerparton tengette mindennapjait, kunyhóját pedig a Key Largo mellett zátonyra futott hajók roncsaiból tákolta össze.
A „kapitány” arról is nyilatkozott, hogy mit kezd majd a pénzzel: „úgy fogom elkölteni, ahogy a kalóz, aki eltemette, elköltötte volna, ha lett volna rá lehetősége”. Tervei között szerepelt, hogy vásárol egy vasúti kocsit, amellyel északra megy, és kibérel egy színházat: az összes táncoslány csak neki fog előadni. Egyedül fog lakni egy hotelben, és felbérel egy jazz-zenekart, hogy akkor játsszon neki, amikor csak kedve tartja.
A cselfogás működött, a korabeli híradások szerint 24 órán belül megindult az áradat – mindenki Key Largóban akart kincs után kutatni.
Ehhez persze először Hecht munkaadójától telket kellett vásárolni. A cég összességében dollármilliókért értékesített egyébként eladhatatlanak tartott földdarabokat. A sors furcsa fintora, hogy sok-sok évvel később, 2015-ben valóban találtak értékes spanyol pénzérméket Florida partjainál.
A floridai ingatlanlufi végül 1926-ban pukkadt ki: az emberek lassan rájöttek, hogy se kincs, se paradicsomi luxus nem várja őket. Az utolsó szögeket a telkek utáni kereslet koporsójába az 1926-ban Floridára lecsapó két hurrikán verte be. Az egyiket a legnagyobb természeti katasztrófaként jegyezték föl az 1906-os San Franciscó-i földrengés óta. A kis- és nagybefektetők elfordultak Floridától, és inkább a Wall Streeten próbálták gyarapítani vagyonukat. A tőzsde több sikerrel kecsegtetett – legalábbis ezt gondolták egészen 1929. október 24-ig, a híres fekete csütörtökig, amikor beütött a krach. Befektetők ezrei mentek tönkre, dollármilliárdok szálltak el, rengeteg részvény egyszerűen eladhatatlanná vált – kezdetét vette az 1933-ig tartó nagy gazdasági világválság.
A világválság idején Amerikában olykor táncmaratonokat tartottak: aki a legtovább bírta, mesés jutalmat kapott.
