A vietnámi háború alatt az amerikaiak úgynevezett felhővetéssel próbáltak esősebb időjárást előidézni, hogy a nagyobb sárral megnehezítsék az ellenséges csapatok utánpótlását.
Talán fantazmagóriának tűnhet, ám a valóságban is létezik olyan technológia, amellyel meg lehet változtatni az időjárást. Például több esőt lehet előidézni azzal, ha olyan szilárd részecskéket juttatnak a felhőkbe, amelyekre lerakódhat a vízpára, és ennek hatására megindul az esőcseppképződés. Ezt a jelenséget használták fel az amerikaiak, így próbálva előnyt szerezni a kommunista Szovjetunió és Kína által támogatott Észak-Vietnámmal szemben.
Hurrikánokkal kezdték az időjárás-módosítást
Az időjárás megváltoztatásának gondolata nem a vietnámi háborúban vetődött föl először. Már jóval korábban, 1947-ben megpróbálkoztak azzal, hogy egy hurrikán intenzitását szárazjégből készült por segítségével csökkentsék.
A Cirrus-projekt csúfos kudarccal végződött, a nyílt óceán felé tartó hurrikán ugyanis megfordult, és a közvélemény és bizonyos szakmai körök szerint a felhővetés hatására Amerika partját is elérte.
Noha később bebizonyosodott, hogy ez nem a beavatkozásnak volt köszönhető, a projektet leállították, és egy darabig nem is foglalkoztak vele.
Évekkel később, 1962-ben indította be hasonló céllal az amerikai kormányzat a Stormfury-projektet. Az addig eltelt időben a viharok és felhők keletkezését, formálódását, megszűnését vizsgálták és elemezték. A projekt résztvevői azt a hipotézist alakították ki, hogy amennyiben a hurrikán szemét, vagyis a középső, nyugodt területet körülvevő úgynevezett szemfalat ezüst-jodiddal szórják be, hő szabadul ki a viharrendszerből. Ennek hatására új, a korábbinál nagyobb szemfal jön létre, amely a méretnövekedésnek köszönhetően gyengébb szelet eredményez. A projektet 1971-ben állították le. Noha eleinte ígéretesnek tűntek az eredmények, később kiderült, hogy valójában nem jár bizonyítható hatással a hurrikán intenzitására az ezüst-jodid használata.
Védekezésből támadás – háborús felhasználás
Ennek ellenére a Stormfury-projektnek komoly hatása is volt. Segítette a trópusi viharok természetének megértését, és előremozdított olyan kutatásokat, amelyek a projekt eredményeit használták. Az persze más kérdés, hogy ezeket az eredményeket aztán nem mindig tisztán tudományos célokra használták. Hanem például arra, hogy több esőt idézzenek elő, hogy így gördítsenek akadályokat az ellenséges csapatok utánpótlásának útjába. Az amerikaiak szupertitkos projektjüket Popeye-hadművelet névre keresztelték, és
annyira titokban tartották, hogy még az USA védelmi minisztere sem tudott róla.
1967 és 1972 között minden esős évszakban naponta kétszer indultak bevetésre C–130 Hercules és F–4 Phantom II repülőgépek. Az 54. időjárás-felderítő egység hivatalosan a nevének megfelelő küldetéseket hajtott végre, ám emellett különleges feladata is volt: ezüst- és ólom-jodidot szórt szét a felhők között, hogy a felhővetés beindítsa a csapadék képződését. Az előzetes várakozások szerint a hadművelet révén 30-45 nappal hosszabbították meg az esős évszakot. Az egyre jobban felázó talaj, a földcsuszamlások, az elmosott átkelőhelyek megnehezítették az észak-vietnámiaknak, hogy az utánpótlás eljusson a csapatokhoz.
A Láva-kommandó
Nem a Popeye volt az egyetlen ilyen kezdeményezése az USA-nak a vietnámi háborúban. 1967-ben indították be a Láva-kommandót, amelynek lényege a következő volt: C–130 Hercules repülőgépekről speciális port szórtak szét. A porral nem az volt a cél, hogy megváltoztassák az időjárást, hanem hogy különleges, szuperragadós sarat hozzanak létre. A vegyület két összetevőjének hatására a sár folyékonyabbá vált, így az emberek és a járművek is könnyebben elsüllyedtek benne, és nehezebben szabadultak. Ráadásul a por akadályozta a párolgást, így a sár nehezebben száradt ki, és hosszabb ideig gátolta a mozgást. A projekt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a vietnámiak ugyanis egyszerűen sóderrel szórták föl az érintett területeket.
Hirtelen lett vége a műveletnek
A projektet valószínűleg azért is tartották ilyen nagy titokban, mert teljesen egyértelmű volt, hogy a tudományos világ nem nézné jó szemmel a kutatások ilyen célra történő felhasználását. Nem is csoda, hogy amikor a New York Times 1972. július 3-án cikket közölt a Popeye-hadműveletről, két nappal később már nem szállt föl több gép speciális küldetéssel. Amúgy is megkérdőjelezhető volt a projekt hatásossága: egy neve elhallgatását kérő katonai forrás a Times-nak azt nyilatkozta, hogy
„nagyon sok hibát követtünk el. Egyszer például két óra alatt 7 inchnyi esővel árasztottuk el az egyik táborunkat”.
Ez nagyjából 18 centiméternek felel meg. Természetesen felvetődnek etika kérdések is, hiszen az időjárás befolyásolása nemcsak az ellenséges csapatokra, de a civil lakosságra, sőt, a természeti környezetre is hatással van. Valószínűleg ezért is fogadott el több éves előkészítő tárgyalások után a többi között az USA és a Szovjetunió 1977-ben Genovában egyezményt arról, hogy tilos időjárás-befolyásolási technikákat harcászati célokra használni.
Nézd meg, hogyan néz ki egy hurrikán belseje, kattints ide!
