Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy hónappal az 1956-os forradalom vérbe fojtása után a magyarok és a szovjetek ismét farkasszemet néztek egymással, a budapesti utcák helyett ezúttal a világ túlsó felén, Ausztráliában, a medencében. A melbourne-i olimpia vízilabda-elődöntője a sportág történetének legvéresebb összecsapásává fajult, a medencéből elsétáló, vérző fejű Zádor Ervinről készült fotó pedig bejárta a világsajtót.
Sokként érte a vízilabdásokat a forradalom leverésének híre
Idehaza a vízilabda már a két világháború között rendkívül népszerű sportnak számított, a szovjet sportvezetés azonban csak az 1940-es évek második felében ismerte fel a sportágban rejlő potenciált, és kezdte el – többek között a magyarokat közelről megfigyelve, utánozva – fejleszteni saját csapatát. Az ’50-es években a szovjet válogatott már a világ élvonalába tartozott, ugyanakkor a magyarokat továbbra sem sikerült legyőzniük, az 1952-es helsinki olimpián is 5–3-ra győztek a mieink.
A következő olimpiát rendhagyó módon a távoli Ausztráliában rendezték, és mivel a déli féltekén akkor volt nyár, amikor Európában tél, 1956 november végétől december elejéig zajlottak a küzdelmek; a magyar vízilabda-válogatott eredetileg már október 24-én elindult volna a távoli kontinensre, hogy legyen idejük hozzászokni az éghajlati viszonyokhoz, a forradalom kirobbanása azonban meghiúsította a tervet. Október 29-én, a szovjet tankok kivonulása után a csapat végre elindulhatott az olimpiára: vonattal Prágába utaztak, majd november 4-én a csehszlovák fővárosból francia repülő vitte őket Melbourne-be.
A játékosok azt hitték, egy új, szabad Magyarországot fognak képviselni az ötkarikás játékokon, azonban – a többszöri átszállás és egyéb akadályok miatt – egy hétig tartó útjuk idején a szovjetek visszatértek, vérbe fojtották a forradalmat és megszilárdították uralmukat. A csapatot lesújtotta a forradalom bukásának híre, azonban muszáj volt az edzésekre, majd a meccsekre koncentrálniuk: a magyarok legyőzték Nagy-Britanniát, az Egyesült Államokat, így bejutottak a 6 legjobb csapat közé, akik körmérkőzéseket vívtak egymással.
A közönség eksztázisban éltette a magyarokat
A magyarok legyőzték az olaszokat, a közösen induló NSZK–NDK csapatot, és mivel az amerikaiak ellen már játszottak, a szovjetek és a jugoszlávok maradtak hátra. A magyar–szovjet mérkőzésre december 6-án 15 óra 25 perckor került sor: a meccset hihetetlen várakozás és felfokozott hangulat övezte, a 6000 fős nézőtérre 8000 ember zsúfolódott be, a kétfontos jegyekért egyesek 30-40 fontot fizettek. A közönség – köztük számos Ausztráliába kivándorolt magyar – egyöntetűen a magyarokat támogatta, nemzeti színű zászlókkal, „Ria, ria, Hungária!” felkiáltásokkal köszöntötték a csapatot, míg a szovjeteket kifütyülték.
A medencében egymásnak feszülő két csapat tagjai között is érezhető volt a feszültség: a közönség által feltüzelt magyarok eksztatikus hangulatban érezték magukat, hihetetlen bátorsággal támadtak és négy gólt lőttek a tehetetlen, védekezni is képtelen szovjetek ellen, akiket ellenfeleik új játékmódszere, a futballból ismert zónavédekezés teljesen megbénított. A meccs során folyamatosak voltak a fizikai összecsapások a felek között, Gyarmati Dezső például arcon vágta a 198 centis grúz óriást, Georgij Msvenieradzét, akinek eltört az orra. Ahogy potyogtak hálójukba a gólok, a szovjetek egyre agresszívebbé váltak, miközben az egész stadion a magyarok sikerét éljenezte; végül, másfél perccel a meccs vége előtt az alattomosságáról ismert szovjet center, Valentyin Prokopov nem bírta tovább türtőztetni magát.
Vörösre festette a vér a medence vizét
Prokopov a víz alatt könyökével hatalmas erejű ütést mért a magyar válogatott 22 éves tehetségére, Zádor Ervinre – eredetileg ellenfele száját kívánta eltalálni, Zádor azonban az utolsó pillanatban odébb hajolt, így az ütés a jobb szemét érte. A játékos szemöldökénél felszakadt a bőr, a kiömlő vér vörösre festette a medence vizét; a közönség tombolt, lincshangulat alakult ki a lelátón, a svéd bíró azonban nem merte lefújni a mérkőzést. A sérült Zádor kilépett a medencéből és elindult az öltöző felé, amihez végig kellett sétálnia a medence mellett, a nézők színe előtt – a magyar forradalom szimbolikus hősének kikiáltott vízilabdázóról ekkor készültek azok a híressé vált felvételek, köztük a melbourne-i Weekly Times fotóriporterének, Bruce Howardnak az alkotása, melyek bejárták a világsajtót.
Végül egy perccel a hivatalos játékidő vége előtt a zsűri egyik tagja bekiáltotta: „vége, a magyarok nyertek”, mire a bíró nem tétovázott tovább, és berekesztette az összecsapást. A játékosokat rendőrök kísérték vissza az öltözőkbe, attól tartottak ugyanis, hogy a két csapat a medencéből kilépve egymásnak esik, vagy a közönség meglincseli a szovjeteket. Az ausztrál sajtó minden idők legbrutálisabb mérkőzésének kiáltotta ki a meccset, az újságok „a magyarok kiontott véréről” és a forradalom leverésének szimbolikus megtorlásáról írtak.
Öt játékos inkább nem tért haza
Másnap este a sérült Zádor Ernő nélkül felálló magyar válogatott 2–1-re győzött a jugoszlávok ellen, így nemcsak a bronzérmes szovjet csapatnak vághattak vissza szimbolikusan, de olimpiai bajnokként az aranyérmet is nyakukba akaszthatták. A játékosok közül öten, Zádor Ervin, Gyarmati Dezső, Jeney László, Kárpáti György és a sérülése miatt a csapatba be nem került Martin Miklós is úgy döntöttek, nem térnek vissza Magyarországra, inkább Nyugaton kezdenek új életet.
Rövid amerikai tartózkodást követően Gyarmati, Jeney és Kárpáti már az ’50-es évek második felében hazatértek, Zádor és Martin azonban az Államokban maradt, előbbi Kaliforniában, San Francisco mellett telepedett le, és kisiskolás korú úszók oktatásával foglalkozott, ő tanította meg úszni a későbbi kilencszeres olimpiai bajnok Mark Spitzet is.
