Antonio Vivaldi befolyásos uralkodók és arisztokraták barátja volt, kiváló üzleti érzékkel rendelkezett, és rengeteg zeneművet komponált, közülük a legismertebb a Négy évszak. Milyen kapcsolat fűzte legkedvesebb tanítványához és énekesnőjéhez, Anna Giróhoz?
1704-ben új zenetanár érkezett a velencei, leginkább lányok által lakott árvaházba, az Ospedale della Pietàba. A vörös hajú, gyakran betegeskedő férfit alig egy évvel korábban szentelték pappá, de egyházi pályafutás helyett inkább a zenével szeretett volna foglalkozni. A vörös papként emlegetett férfit Antonio Vivaldinak hívták.
Vivaldi 1678-ban született Velencében, apja, mielőtt hivatásos hegedűművész lett volna a Szent Márk-székesegyházban, borbélyként kereste a kenyerét. Antonio koraszülött volt, így rögtön születése után megkeresztelték, és gyenge egészsége is közrejátszhatott abban, hogy a szülei papi pályára szánták. A vörös hajú fiatalember gyakran panaszkodott mellkasi szorításra, mai tudásunk szerint asztmás lehetett. Hegedülni valószínűleg nagyon fiatalon kezdett, tizenöt évesen pedig megkezdte felkészülését a papi pályára. Felszentelése után azonban inkább Velence négy árvaházának egyikébe szegődött hegedűtanárnak.
Ezeket az intézményeket a Velencei Köztársaság tartotta fenn árva, a szüleik által magára hagyott gyerekek számára. A fiúk kereskedőnek tanultak, és tizenöt éves korukban el kellett hagyniuk az intézményt, a lányok pedig zenei oktatásban részesültek. A legtehetségesebbek a Pietà zenekarában és kórusában maradhattak, így biztosítva megélhetésüket. A korabeli Velencében a Pietà hangversenyeinek és zenés miséinek látogatása az itáliai és külföldi nemesek kedvelt szórakozásának számított, ezért volt fontos az énekesek és zenészek megfelelő taníttatása és az új zeneművek bemutatása.
Üzletember és arisztokraták barátja
Vivaldi az elkövetkezendő harminc évben rengeteg zeneművet írt a Pietà tanáraként. Az árvaházzal kötött szerződése szerint havonta két concertót kellett írnia számukra, valamint havonta négyszer próbálnia. Az árvaház zenekara egyre elismertebb lett, Vivaldi pedig egyre keresettebb zeneszerző, aki befolyásos arisztokratákkal és uralkodókkal köthetett ismeretséget. Egyre többet utazott, és mivel a 18. században az opera volt a legkeresettebb zenei műfaj, maga is elkezdett operákat komponálni. A korabeli feljegyzések szerint nem hiányzott belőle az üzleti érzék, igyekezett a lehető legnagyobb hasznot húzni operáinak bemutatóiból, és sokszor busás hasznot vágott zsebre. (A pénzzel ugyanakkor nem tudott bánni.) Megtartotta állását az árvaházban is, miközben művei iránt európai fejedelmek és királyok érdeklődtek. Végül a mantovai herceg szolgálatába szegődött, de nem kellett a városba költöznie, csak a megfelelő zeneműveket időre leszállítani.
„A vörös pap barátnője”
Anna Girót, a fiatal énekesnőt valószínűleg Mantovában ismerte meg. (Más elképzelések szerint Anna is a Pietà növendéke volt. Az énekesnő zenei képzettsége Vivaldi mellett gyorsan haladt előre, 1724-ben pedig elintézte, hogy Anna felléphessen a velencei színpadon. Anna testvére, Paolina hamarosan a zeneszerző ápolónője lett, majd mindketten hozzá költöztek. (Önmagában nem számított különlegesnek, hogy egy pap házvezetőnőt alkalmazzon, de Vivaldiról már korábban is szárnyra kaptak hasonló mendemondák.)
Ez hamarosan útjára indította a pletykákat a „vörös pap” és tanítványai viszonyáról.
Ma már nem tudni, volt-e a híreszteléseknek alapjuk, de az bizonyos, hogy Vivaldi számos operaszerepet szabott kifejezetten Anna alakjára, ami egyetlen más énekesnőjével sem fordult elő. Annát hamarosan a vörös pap barátnőjeként kezdtek emlegetni. 1738-ban Ferrara városának bíborosa megtagadta, hogy a zeneszerző operáját bemutassák a városban, mondván, hogy az operavilág könnyelműségeibe keveredett, énekesnőjével egy fedél alatt élő pap erkölcstelen életet él. Vivaldi azonban visszautasította a vádakat: „Girò nélkül lehetetlen előadni az operát, mert képtelenség találni egy másik ilyen kaliberű énekesnőt. Ráadásul huszonöt éve nem miséztem, és soha többé nem is fogok, nem eltiltás vagy parancs miatt, hanem saját döntésem okán: születésem óta szenvedek betegségem miatt, ami még mindig sújt.”
Az egyházi hatóságokat azonban nem hatotta meg Vivaldi magyarázkodása, így az előadások végül elmaradtak. Vivaldi csillaga leáldozóban volt: zeneszerzői érdemeit elismerték ugyan, de nem voltak hajlandók többé elnézni életmódját. A Pietàban is meggyengült a pozíciója: úgy tartották, hogy zenéje kiment a divatból, a közönség már másra vágyik. A bíboros halála után ismét megpróbálkozott Ferrarában bemutatni egyik operáját, az azonban megbukott. 1740-ben a Pietà is elbocsátotta, és mivel egész életében szórta a pénzt, anyagi gondjai támadtak. Fillérekért eladta a kéziratait, és Bécsbe utazott azzal a céllal, hogy felajánlja szolgálatait régi ismerősének, VI. Károlynak. Nem sokkal érkezése után azonban az uralkodó meghalt, kitört a Habsburg örökösödési háború, és Vivaldinak nem volt esélye arra, hogy jól fizető, udvari zeneszerzői állása legyen a császárvárosban. Drezdába akart utazni, de megbetegedett, és a Stephansdom anyakönyvi kivonata szerint 1741. július 28-án meghalt. Pietro Gradenigo velencei arisztokrata visszaemlékezései szerint „Don Antonio Vivaldi abbé, hasonlíthatatlan hegedűs, akit a rőt papnak hívtak, és igen nagyra becsültek művei és koncertjei révén, életében több mint ötvenezer dukátot keresett, de mértéktelen pazarlása folytán szegényen halt meg Bécsben.”
