Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Marie „Blanche” Wittmann közönség előtti nagyrohamait orvosa, Jean Martin Charcot idézte elő azáltal, hogy a nőt hipnotizálta. A nyilvános előadások rengeteg érdeklődőt vonzottak – köztük az ifjú Sigmund Freudot is.
1877-ben egy fiatal nő kopogtatott be a nagy hírű párizsi kórház, a La Salpêtrière kapuján. Az alig 18 éves Marie Wittmann kisegítő munkára jelentkezett, de titkon remélte, hogy segítséget kap ahhoz, hogy kigyógyuljon az őt csecsemőkora óta kínzó epileptikus rohamokból. Éjszakánként bevizelt, amikor pedig egy kolostorban keresett megnyugvást, elbocsátották arra hivatkozva, hogy széttépte egy roham alkalmával az uniformisát.
Traumatizált gyerekkor
Az 1859-ben született Marie Blanche Wittmann 18 éves korára már egy életre elegendő traumát szenvedett el. Apja, egy svájci származású asztalos dührohamaival gyötörte családját, egészen addig, amíg megőrült, és intézetbe került. Anyja ezután egyedül nevelte nyolc gyermekét, akik közül öt epilepsziás volt. A kis Marie is közéjük tartozott: még nem volt kétéves, amikor az egyik roham következtében süketnéma lett, de hétéves korában valamilyen oknál fogva visszanyerte hallását, és beszélni is megtanult. 12 éves korában egy szűcsnél kezdett dolgozni, aki megpróbálta megerőszakolni. Marie rohamai rosszabbodni kezdtek, visszaszökött az édesanyjához, akivel együtt mosodákban vállalt munkát. Még mindig csak 15 éves volt, amikor édesanyja meghalt: ekkor visszament a szűcshöz, akivel immár szexuális kapcsolatot is létesített. A La Salpêtrière-ben Marie megkapta a munkát, és hamarosan másik vágya is teljesült: Jean Martin Charcot, a korszak neves ideggyógyásza kezdte kezelni, aki hisztériát diagnosztizált nála.
Álmatlanság a vándorló méh miatt?
Kire lehetett rásütni a bélyeget, hogy hisztériás? Röviden: arra a nőre, akinek bármilyen problémája volt. Szorongás, álmatlanság, idegesség, amnézia, hányásrohamok, süketség, paralízis, bizarr mozdulatok, terméketlenség… néhány azon tünetek közül, amelyeket a korszak orvosai a hisztéria megnyilvánulásának tekintettek. Pedig a 19. században a korábbi hiedelem, miszerint a hisztériát a vándorló méh okozza, megkérdőjeleződni látszott. Az idegtudomány fejlődésével az orvosok – köztük Charcot is – úgy vélték, hogy sokkal inkább neurológiai, semmint szervi problémáról van szó. Charcot szerint a hisztéria nem kizárólag női betegség, és pszichológiai tényezők is szerepet játszanak a kialakulásában, például „ismétlődő ijedtség” vagy „fiatalkori izgalmakra való visszaemlékezés”. A nagyrohamot négy szakaszra osztotta: epileptikus szakasz, nagy mozgások szakasza, szenvedélyes pózok és végül a delírium.
A hisztéria
Az elnevezés a görög hystera (anyaméh) szóból ered. Az ókori egyiptomiaktól származik az elképzelés, amit a görögök, majd a középkori keresztény Európa orvosai is átvettek: a különc, abnormális viselkedésű nők problémáit a testükben vándorló méh okozza. Ezt a legkülönfélébb bizarr gyógymódokkal igyekeztek orvosolni: erős illatú gyógyfüveket szagoltattak velük, vagy helyeztek a vaginájukba, abban a reményben, hogy a méh így majd visszatér a megfelelő helyére. A középkorban a sátán kísértésének bélyegezték a hisztériás tüneteket, amelyeket amulettekkel, imádsággal, majd ördögűzéssel, sőt kínzásokkal, végső esetben pedig boszorkányégetéssel büntettek. Későbbi „gyógymódjai” között szerepelt a házasságkötés, gyermekszülés, klinikai közegben előidézett orgazmus és a mutiláció (csonkítás) is.
Charcot nem riadt vissza a kísérletezéstől sem. Szokatlan módszerei, például az ataxiában (a mozgás koordinációjának zavarában) szenvedő betegeinek felfüggesztése vagy a magnetizálás különböző eljárásainak használata sok érdeklődőt vonzottak a kórház területére. De próbálkozott vegyi anyagokkal is: éterrel, kloroformmal, valamint elektromossággal is. Az 1880-as évektől kezdve páciensein, így Marie Wittmannon is hipnózist alkalmazott, állítása szerint sikerrel. De Charcot nem elégedett meg ennyivel: látványos bemutatókat szervezett a betegei közreműködésével, amelyeket laikusok éppúgy látogattak, mint orvosok vagy színészek, akik a páciensek arcáról a rohamok közben leolvasható érzelmeket tanulmányozták. Az orvosok között ott volt a fiatal Sigmund Freud is, megalapozva érdeklődését a téma iránt, amelyről majd 1895-ben publikál, Tanulmányok a hisztériáról címmel.
Hipnotizált nők erotikus helyzetben
Az orvost – mai szemmel nézve teljes joggal – sokszor kritizálták is, amiért cirkuszi látványosságként mutogatja a betegeit. Hipnotikus állapotban nagyrohamokat idézett elő rajtuk, így az érdeklődő közönség láthatta, hogy
a nők a rohamok során akár erotikus pózokban, félig levetkőzve vagy szexuális aktust imitálva, gyönyörteli arccal vonaglanak.
Nem meglepő módon sokakat vonzott ez a látványosság a 19. században, s a betegek között a legnépszerűbb Marie Wittmann volt, akit hamarosan a „hisztéria királynőjeként” kezdtek emlegetni. (Másik beceneve, a Blanche onnan származott, hogy rohamai közben sokszor egyik húga, Blanche nevét ismételgette.) Ahogy Szendi Gábor írja: „Blanche-on be lehetett mutatni a hisztériás nagyroham charcot-i fázisait: a bevezető szakaszt (remegés, légszomj, izgatottság) követte az epilepsziaszerű rángógörcs, majd a bizarr, kicsavart pózok, akrobatikus mozgások (pl. a beteg hidat alkot); ezt követték a szenvedélyes pózok, melyben a beteg különféle érzelmeket fejezett ki eltúlzott gesztusokkal és mimikával (rajongás, rettegés stb.), majd a beteg delíriumban hallucinált különféle jeleneteket. Charcot szerint hiszterogén zónák vannak a testen (pl. a petefészek felett vagy a mellen), amelyek megnyomásával ki-be lehetett kapcsolni a hisztériás jelenségeket.”
Színlelt rohamok?
Charcot-t azzal is meggyanúsították, hogy páciensei nem is szenvednek semmilyen betegségtől, csak a népszerűség miatt produkálják a tüneteket. Marie Wittmann visszautasította ezeket a vádakat, mindenesetre Charcot halála után nem maradt fenn dokumentáció egyetlen rohamáról sem. 1889-ben visszatért a Salpêtrière-be, ahol a radiológiai osztályon kezdett dolgozni. Per Olov Enquist Wittmannról szóló, fiktív életrajzi regénye (Marie és Blanche) alapján sokan gondolják, hogy Marie Curie asszisztense volt, ez azonban csak az írói képzelet szüleménye. A valóságban az őt sokszor fényképező Albert Londe vette maga mellé, és amikor a férfi a radiológiai osztály vezetője lett, Marie Wittmann is ott kapott munkát. Mivel a sugárzás ártalmairól akkoriban keveset tudtak, nem tették meg a kellő óvintézkedéseket, és Marie Wittmann mindkét karját amputálni kellett. A „hisztéria királynője” 1913-ban halt meg, 54 évesen.
