Az atomkatasztrófa évfordulóján érdemes megemlékezni arról is, hogy a veszélyek máig sem múltak el maradéktalanul az atomreaktor környékén: Csernobil öröksége mindmáig nehéz.
Április 26., éjjel fél kettő előtt hat perccel robbanás rázta meg a csernobili atomerőmű négyes számú reaktorát. A 4650 fokra felmelegedett reaktormag szinte olyan forrón izzott az ezt megelőző pillanatokban, mint a Nap felszíne: a 66 tonna TNT robbanóerejének megfelelő intenzitású robbanás bekövetkezte elkerülhetetlenné vált. A húsz emelet magas épület teteje is lerepült a robbanástól: az atomreaktor belsejében minden megsemmisült, miközben 28 tonna igen radioaktív anyag lövellt a levegőbe.
Ez történt Csernobilban
A csernobili éjszakában szintén radioaktív tűz is gyulladt a baleset alatt, melyet a következő két hétben nem tudtak kioltani: hatalmas mennyiségű radioaktív gáz és aeroszol került a levegőbe, mely hosszasan utazott a reaktortól északra és nyugatra egyaránt. A földre hulló radioaktív anyagokat a későbbi esőzések mosták el.
Jód 131, cézium 137 és plutónium 239 kerültek a levegőbe: a természetben ezek közül egyik sem fordul elő, és mind a kettő nagyon veszélyes emberek, állatok számára egyaránt.
A jód 131 felezési ideje nyolc nap: a pajzsmirigyben gyorsan felhalmozódó, pajzsmirigyrákot okozó anyag radioaktivitási szintje ennyi idő alatt feleződik meg.
A cézium 137 megmarad a talajban, és olyan gamma-sugarakat bocsát ki, amelyek energiája több százezerszer nagyobb, mint a napfényé: ennek az izotópnak a felezési ideje körülbelül 30 év. A plutónium 239 belélegezve rendkívül sugármérgező, felezési ideje 24 ezer év.
A likvidátorok közül alig élte túl valaki a munkát
Ezt tanultuk Csernobilból
A jövendőbeli atomkatasztrófák elkerülésére hasznosított sok tanulságot az emberiség Csernobil kapcsán: csernobili típusú, RBMK-reaktorok nem épülnek, és a grafitos-vizes hűtési technikát sem alkalmazzák már. A tragédia után, 1989-ben alakult meg a Nukleáris Üzemeltetők Világszövetsége, mely 30 ország erőműveit fogja össze, és az orosz erőműveket továbbra is felügyeli a nemzetközi Atomenergia Ügynökség.
A radiaoktív anyagok tehát messzire juthattak el, miközben kezdetben a csernobili zónát, a reaktor 30 kilométeres körzetét igyekeztek megtisztítani. A baleset után 36 órával indult Pripjaty kiürítése: a máig szellemvárosként látogatható 50 ezres településen laktak a reaktor dolgozói és családtagjaik, alig néhány kilométerre a nukleáris katasztrófa helyszínétől. Több mint száz, környékbeli falut telepítettek ki később, miközben a kiköltözőkkel párhuzamosan sokan érkeztek is a területre – ők voltak azok a munkások, akiknek hálátlan feladatává vált a kármentesítés.
A likvidátoroknak nevezett munkások munkája sziszifuszi volt: nekik kellett volna a radioaktív sugárzást kibocsátó anyagokat összegyűjteni és elszállítani.
A megsemmisítés lehetetlen: voltak olyan területek is, ahol alig néhány perc lefolyása alatt halálos mennyiségű sugárzás érte azokat, akiket kármentesíteni küldtek a területre.
Pontos szám nem ismert azzal kapcsolatosan, hányaknak jutott ez a kegyetlen sors, de becslések szerint az egykori likvidátoroknak mindössze 10 százaléka lehet még ma is életben – annak ellenére, hogy fiatal férfiakat bíztak meg a feladatokkal.
Az évfordulón ne feledjük a veszélyeket
Az ukrán háború kezdetéig Csernobil területére nagyságrendileg hétezer ember járt be dolgozni: biztonsági őrök, kutatók, tűzoltók érkeznek havi vagy kétheti műszakokra a sugárzás mérséklésének érdekében. Az erőmű már nem termel elektromosságot, de a meglevő három reaktort 2065-re tudják teljesen leállítani, a sérült reaktort pedig folyamatosan felügyelni kell, hogy ne szökhessenek el belőle a radioaktív anyagok.
Ezt a Csernobilt foglalta el a közelmúltban az orosz hadsereg, a helyi munkások beszámolója szerint ráadásul úgy, hogy semmiféle védőfelszerelést nem viseltek a területre érkező katonák, akik járműveikkel radioaktív port vertek fel. A helyi dolgozók szerint felhívták az oroszok figyelmét arra, hogy milyen veszélyekkel kell, hogy szembenézzenek, de állításuk szerint nem úgy tűnt, mintha ezzel komolyabban foglalkoznának: arra hajtottak, amerre akartak, és ukrán dolgozók elmondása szerint azzal sem voltak tisztában, pontosan hol vannak – kritikus fontosságú infrastruktúra, ennyit tudtak az atomerőműről mindössze.
Ez az eset is megmutatja, hogy Csernobilra veszélytelen területként ma sem gondolhatunk. Az ott végbement események következményeivel beláthatatlan ideig együtt kell élnünk: egy 24 ezer éves felezési idejű radioaktív anyag fölött őrködni tulajdonképpen azt jelenti, soha nem nyugodhatunk meg.
