A fotográfiatörténet hajnalán sokakat elbűvölt a fantasztikus új találmány: Petőfi Sándor is szívesen ült modellt egy dagerrotípiához, ennek köszönhető, hogy a leghíresebb magyar költőről nemcsak festmények és rajzolt portrék, de fényképfelvétel is fennmaradt az utókor számára. De vajon mikor készült, ki kapta lencsevégre a forradalmár poétát, és hogyan vélekedett Petőfi fénnyel rajzolt arcmásáról?
Színész barátjának ült modellt Petőfi
A francia Louis Daguerre 1837-ben mutatta be a világnak a róla elnevezett dagerrotípia eljárást, melyben egy kamerába helyezett ezüstözött, jóddal érzékenyített rézlemezre exponálták a képet, majd higanygőzzel hívták elő – az így létrejött felvétel még nem volt sokszorosítható, így minden fennmaradt dagerrotípia muzeális értéknek számít. Az eljárás hamar elterjedt világszerte, az 1840-es években már Magyarországon is számos amatőr fotográfus alkalmazta Daguerre technológiáját: közéjük tartozott Egressy Gábor színész, a Nemzeti Színház tagja, Egressy Béni zeneszerző bátyja.
A lelkes amatőr fotográfus közeli barátságot ápolt Petőfivel, és a forradalmi eseményekből is kivette a részét, 1848. március 15-e estéjén kétszer is elszavalta a Nemzeti dalt a Nemzeti Színház félbeszakadt Bánk bán-előadásakor, később Kossuth Lajost is elkísérte toborzó körútjaira. Egressy még évekkel korábban, valószínűleg 1845 nyarán kérte fel az akkor 22 éves Petőfit, hogy álljon modellt számára egy fénykép erejéig: a költő a felvételen, ami barátja lakásán, a Marczibányi-házban készülhetett, jobb karjával egy biedermeier székre támaszkodik, sötét ruhát, magasan záródó, zsinórokkal rögzített atillazubbonyt visel, nyaka körül zsinóros szegélyű, hosszú nyakkendő tekeredik.
Míg Daguerre eredetileg 15-30 perces expozíciós idővel szabadalmaztatta találmányát, az 1840-es évek derekára már csupán 10-60 másodpercbe tellett, mire a kép megszületett, így valószínűleg Petőfinek sem kellett több időt eltöltenie Egressy fényképezője előtt. A fotó egy nem szabványos, 64 × 84 milliméteres ezüstözött rézlemezre készült, melyben látható a gyártó G. R. B. monogramja és az ezüsttartalmat jelző 40-es szám (vagyis a rézlemez tömegének 1/40-ed része ezüst). Mivel Egressy nem használt képfordító prizmát, a dagerrotípia a valósághoz képest tükrözve ábrázolja alanyát, vagyis, amit Petőfi jobb karjának hinnénk, valójában a bal, és így tovább.
Egy ládában bukkantak rá az eredeti felvételre
A szemtanúk szerint Petőfi tetszését egyáltalán nem nyerte el a felvétel, ugyanis a grafikák, festmények idealizált ábrázolásához szokott szemének sokkoló volt szembesülni a fotográfia által mutatott kendőzetlen valósággal. Nem szívesen mutogatta, inkább rejtegette a képet, melyet halála után özvegye, Szendrey Júlia őrzött, és csak évtizedekkel később, 1868-ban bukkant fel ismét, amikor a költő öccse, Petőfi István tulajdonába került. A dagerrotípia – amely az ezüst oxidációja miatt ekkorra már annyira el volt mosódva, hogy szinte csak egy árnyalak volt látható rajta – ezután Petőfi fiához, Zoltánhoz, majd Beliczay Imre pesti orvoshoz került, aki alaposan restauráltatta azt, és fényképeket is készíttetett róla, melyeket forgalomba hozott.
Az eredeti fotográfia a Beliczay család birtokában maradt, azonban hosszú évtizedekig semmit sem lehetett tudni hollétéről, elveszett műkincsnek számított: végül 1948-ban, a forradalom századik évfordulóján alapos kutatómunkát követően Beliczay unokájánál, egy ládában találták meg a lemezt, mely addigra újfent szétoxidálódott, a rajta szereplő kép teljesen kivehetetlenné vált. A lemez a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe került, és egészen 1953-ig nem foglalkoztak vele, amikor Escher Károly fotóművész nekilátott kémiai úton kijavítani a hibákat, majd egy reprodukciót is készített, melyen retusálta a képet és megfordította az oldalirányokat.
Ma leggyakrabban Escher reprodukciójával találkozhatunk a különböző tankönyvekben és egyéb kiadványokban, míg az eredeti rézlemezt – egy másolattal együtt, amit az 1970-es években Flesch Bálint fotóművész készített – a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.
