Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy háborúnak számos nyomós oka lehet – nemzetiségi, gazdasági, területi ellentétek –, néha azonban furcsa, látszólag értelmetlen indokkal üzennek hadat egymásnak az országok: az egymással szomszédos Honduras és El Salvador között 1969-ben a futball miatt tört ki fegyveres konfliktus, mely ugyan csupán néhány napig tartott, de mindkét fél számára komoly veszteségeket okozott.
A két dél-amerikai ország viszonyát alapvetően meghatározza, hogy Honduras ötször akkora területtel rendelkezik, mint szomszédja, ugyanakkor Salvador lakossága a hondurasi csaknem duplája: nem csoda, hogy a 20. század elejétől kezdve rengeteg salvadori települt át – gyakran illegálisan – Hondurasba, hogy az ottani banánültetvényeken találjon magának munkát. Az 1960-as évekre már az ország lakosságának 20 százalékát salvadori bevándorlók tették ki, akiket az őslakosság bizalmatlanul kezelt, az etnikai feszültség mindennaposnak számított.
A hondurasi nagybirtokosok elégedetlenül szemlélték a salvadori befolyás növekedését, és igyekeztek nyomás gyakorolni Oswaldo López Arellano tábornok államelnökre, aki – azért, hogy elterelje a figyelmet az amerikai banáncégekkel kötött gyanús és előnytelen üzelmeiről – földreformot hirdetett meg: a törvény értelmében a salvadoriak kezében lévő földeket az állam lefoglalta és odaadta a hondurasi nagy- és kisbirtokosoknak, továbbá erőszakkal, kárpótlás nélkül kiutasított 200 ezer salvadorit az országból. A döntés súlyosan érintette Salvadort, hiszen nem volt elegendő helyi föld, hogy megélhetést adjon a visszatoloncolt parasztoknak: mindkét országban folyamatossá váltak a zavargások, a szomszédok egymást okolták a problémákért.
A vb-selejtezők alatt végleg elszabadultak az indulatok
Ekkor érkezett el 1969 nyara, amikor Honduras és Salvador három mérkőzést vívott egymással a következő évi mexikói futball-világbajnokságra való kijutás érdekében. Az első meccset Hondurasban rendezték: a mérkőzés előtti éjszaka az utcán összegyűlt tömeg állandó zajongása miatt az ellenfél játékosai egy percet sem aludtak, nem csoda, hogy Honduras 1–0-s győzelmet aratott, ami lesújtotta a salvadoriakat, egy szurkolólány öngyilkos lett bánatában. A következő mérkőzésre Salvadorban került sor, ahol a helyi szurkolók a nemzeti hőssé nyilvánított lány arcképével vonultak fel, az ellenfél zászlaja helyett pedig egy koszos rongydarabot vontak fel a stadionban – a szerepek ezúttal felcserélődtek, a kifárasztott hondurasiak 3–0-ra kikaptak, miközben a lelátón véres összecsapásokra került sor.
A harmadik, döntő összecsapást semleges területen, Mexikóban vívták a felek: a küzdelem sokáig döntetlenre állt, egy szerencsés góllal azonban Salvador diadalmaskodott 3–2-re, és jutott ki a vébére. A lesújtó vereség hírére minden eddiginél súlyosabb erőszakhullám söpört végig Hondurason, a dühös tömeg felgyújtotta a salvadori bevándorlók házait, sokakat meglincseltek vagy halálra vertek az utcán – a régóta felgyülemlett feszültség végleg kipattant, El Salvador július 14-én minden diplomáciai kapcsolatát megszakította szomszédjával, és benyújtotta a hadüzenetet.
El Salvador nyert, de egyik fél sem járt különösebben jól
A jóval fejlettebb légierővel rendelkező salvadoriak másnap csapást mértek Honduras repülőtereire és a stratégiailag fontos területekre, ezért az ellenség kezdetben reagálni sem igen tudott a támadásokra: az országot átszelő két főút mentén haladó salvadori haderő 9 nagyvárost, köztük a fővárost, Tegucigalpát, foglalt el. A legyőzöttnek tekintett hondurasi légierő a következő napon mégis talpra állt, és Nicaraguából felszállva bombázni kezdte Salvador reptereit és olajtartalékait, mire az elkeseredett salvadoriak a második világháborúban és a koreai háborúban szolgált amerikai pilóták segítségét vették igénybe a visszavágáshoz.
Eközben az Amerikai Államok Szervezete egyöntetűen elítélte a háborút, és felszólította a két felet a tűzszünetre, melybe Salvador végül a negyedik napon, július 18-án belement: augusztus elejére minden salvadori csapatot kivontak Honduras területéről, a hondurasi elnök pedig garantálta, hogy az országban maradt bevándorlóknak nem esik bántódása. A villámháború hivatalosan a salvadoriak győzelmével ért véget, valójában azonban egyik fél sem nyert semmit – a határkérdés továbbra sem rendeződött, a gazdasági problémák pedig a korábbiaknál is súlyosabbá váltak.
Ugyan a nagy futballháború mindössze 100 óráig tartott, annál véresebbre sikerült: 900 salvadori és 2100 hondurasi katona esett el, a sebesültek száma összesen 21 ezer főre rúgott. A hivatalos békekötésre 1980 októberéig kellett várni, a határok végső rendezése azonban még ennél is tovább húzódott, a ma ismert határvonal csak a 2000-es évek derekán lett kialakítva. Mindennek tetejébe a salvadoriak a futballgyőzelemnek sem örülhettek: ugyan kijutottak a vébére, a csoportkörben mindhárom ellenfelük, Belgium, Mexikó és a Szovjetunió is lealázta őket, a torna során egyetlen gólt sem tudott lőni a csapat.
