Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Amióta Naomi Campbellről Barbie babát mintáztak 1995-ben, vagy Barack Obamát az Egyesült Államok 44. elnökének választották 2009-ben, már nehezebben emlékszünk vissza az alig 65 éve még természetesnek vett kirekesztő társadalmi berendezkedésre, amikor feketék és fehérek jelzéssel elválasztva utazhattak a buszokon Amerikában.
Komplikált és szegregáló, az afroamerikaiak egyik gúnynevét viselő Jim Crow-törvények voltak érvényben a Montgomery városi közlekedésre vonatkozóan az 1950-es évek közepén Alabama államban. A fehér és a fekete lakosság teljes elkülönítésben élt, de ugyanazokat a buszokat használták.
A közlekedés szabályai
A feketék felszálláskor a vezetőnél megválthatták menetjegyüket, de a fehéreknek fenntartott első helyek mellett nem haladhattak el, hogy a feketéknek lekerített hátsó részbe menjenek a helyüket elfoglalni. Ehhez újra le kellett szállniuk a buszról, és hátul felszállni rá, amit a sofőr bizony néha figyelmen kívül hagyott, és hogy, hogy nem, belelépett a gázba, mielőtt a hátsó ajtót elérte volna az utas. Ha azonban felszállt, és helyet foglalt a fekete szekcióban a jelzés mögött, csak addig ülhetett ott nyugodtan, amíg minden elöl felszálló fehérnek jutott hely. Amikor ezek a kitüntetett fehér ülőhelyek megteltek, a feketéknek fel kellett állniuk, hogy saját ülőhelyeik rovására szabadítsanak fel ülést fehér honfitársaiknak. Ekkor a buszvezető a fekete jelzést hátrébb tette, és olyan helyek is „kifehéredtek”, amelyek eredetileg a feketék tartományába estek.
A Rosa Parks-ügyirat
Így esett, hogy egy Rosa Parks nevű, tisztes „fekete” polgár, férjezett, konszolidált 42 éves nő, korábbi házvezetőnő és kórházi segédnővér, aki felszállása után a feketéknek elkülönített helyen ült le a buszon, a kordon hátrébb helyezése után hirtelen „fehér” részen ülve találta magát. Parks mégsem adta át a helyét a leülni szándékozó fehér felebarátjának, hogy állva folytassa útját a busz hátuljában.
„Az emberek mindig azt mondják, azért nem adtam át a helyem, mert fáradt voltam, de ez nem igaz. (…) Az egyetlen dolog, amibe belefáradtam, az az engedelmeskedés volt” – meséli később erről önéletrajzi kötetében.
Rosa Parks, ha lehetett ilyet mondani akkor egy afroamerikai nőre, „köztiszteletben álló” polgár volt, így alkalmasnak találtatott arra, hogy egy polgárjogi mozgalmat alapozzanak rebelliójára. Hasonló buszos incidens az 1955-ös esetet megelőzően is többször történt, de csak Rosa Parks foltmentes becsülete tette őt alkalmassá, hogy a mozgalom arca legyen. Fél évvel korábban már megérett a helyzet egy hasonló buszos eset kapcsán arra, hogy mozgolódást váltson ki az elfojtott sérelmek között élő afroamerikai lakosságból, de az akkori „alany”, egy 15 éves lány, éppen várandós volt törvénytelen gyermekével egy fehér férfitól, amikor általa kirobbanhatott volna a botrány. Ezzel a háttérrel Claudette Colvin azonban nem bizonyult alkalmasnak a tömegek megnyerésére, és a megfelelő szimpátia kiváltására úgy, mint az egyébként konvencionális Rosa.
Egyébiránt Rosa férje, Raymond már 1932-es házasságkötésükkor a feketék polgárjogi aktivista szervezetének, az 1909-ben alakult NAACP-nek (Nemzeti Szövetség a Színes bőrűek Előrehaladásáért) élharcosa volt. Később maga Rosa is tagja, majd frontembere lett a mozgalomnak, amikor 1943-ban a szervezet elnökének titkárnőjévé avanzsált.
A lavina elindult
Esetén felbuzdulva már az azonnali letartóztatását követő napokban szervezkedésbe kezdtek az afroamerikai polgárok, élükön egy fiatal, a városban új és lelkes titánnal, akinek később még titkos álmai is világhírűvé váltak: az ifjabb Martin Luther Kinggel. Az ifjú lelkész vezetésével válaszreakcióként buszbojkottot hirdettek a fekete lakosok körében, akiktől eredetileg egynapnyi áldozatot kértek: a buszok teljes mellőzését a közlekedésben. Alig valamivel később megegyeztek, hogy addig folytatják az ellenállást, amíg el nem érik vele céljukat.
381 napig nem szálltak buszra „színes bőrű” lakosok szolidaritásból és ügyük mellett való kiállásból, ezzel sok nehézség, gyaloglás, korán kelés és egyéb kínok elé állítva magukat a cél érdekében. A több mint egy évig tartó áldozatos összetartás nem maradt reakció nélkül: számos, afroamerikaiak által látogatott templomot gyújtottak vagy robbantottak fel, Martin Luther King házára bombát dobtak, de végül eltörlésre került a faji elkülönítés törvénye, jó példáját mutatva a kritikus tömeg erejének.
