Ma van hetvenhét éve annak, hogy a legnagyobb második világháborús haláltábor, Auschwitz felszabadult: egy 2005-ös ENSZ-határozat értelmében ez a holokauszt nemzetközi emléknapja.
Magyarországon a Holokauszt Emlékközpont gondoskodik arról, hogy a népirtás borzalmai ne merülhessenek feledésbe – a mai napon új időszakos kiállítással is tisztelegnek az áldozatok emléke előtt.
Dr. Kovács Tamás, az Emlékközpont igazgatója a Díványnak elmondta: idén már visszatérnek a személyes jelenléttel rendezett programokhoz, és fontosnak tartja, hogy ezeken az eseményeken az érzelmeket is megszólítsák.
Egyre kevesebb holokauszttúlélő van már köztünk: ez növeli a társadalmak felelősségét arra, hogy ne hagyják elveszni a történtek emlékét?
Természetesen igen: egy ilyen tragikus, sok ember halálát okozó történelmi eseménysor, ami a nácizmus térnyerésével egy időben kezdődött, nem merülhet feledésbe. Ebben mindannyiunknak megvan a maga felelőssége, ugyanakkor vannak olyan szervezetek, amelyek alaptevékenységükként végzik ezt, ahogy az ezek közül a legfontosabb Emlékközpont is. Fontos ugyanakkor a köz- és felsőoktatás szerepe is, illetve az, hogy az emléknapok ne legyenek sematikusak, hanem az érzelmekre hassanak.
Tapasztalataik szerint mivel lehet a leginkább elérni azt a célt, hogy az érzelmeket meg tudja szólítani ez a mára már történelminek számító esemény?
Általános tapasztalataink szerint erre kétféle út létezik. Az egyik a túlélővel való közvetlen találkozás: az nagyon meg tud érinteni mindenkit. A fiatalokat is ez szokta a leginkább megszólítani, hiszen a túlélő, akivel találkoznak, a holokauszt idején körülbelül annyi idős volt, mint ők most. A „rutinosabb” túlélők általában ezt meg is említik, amikor fiatalokkal beszélgetnek. A másik út pedig az, ha egy korabeli tárgyat mutatunk meg, elmondjuk annak, illetve a tulajdonosának a történetét.
A fiatalok esetében a családi beszélgetéseknek mekkora lehet a szerepe?
Mindenképpen érdemes velük beszélgetést kezdeményezni. A 20. századi magyar történelem egyik mélypontja 1944, s az auschwitzi áldozatok egyharmada Magyarországról deportált zsidó ember volt. Auschwitz a legnagyobb magyar temető.
Természetesen életkornak megfelelő módon kell erről is beszélgetni, illetve kérdés lehet, hogy mikor vetjük fel a témát. Január 27., a holokauszt nemzetközi emléknapja, és április 16., a magyar áldozatok emléknapja két kiemelt dátum, a tapasztalatok szerint ilyenkor elég sok tévéműsor, film, program erről szól. Egy érdeklődő gyerek kíváncsi is, mi történt 1944-ben, 1945-ben, vagy, hogy miért történt az a zsidókkal, ami... Ezek a napok megfelelő alkalmat adhatnak a beszélgetésekre.
Említette a filmeket: néhány éve készült el Nemes Jeles László Saul fia című filmje, amely a holokauszt borzalmait egy nemzetközi sikereket elérő magyar alkotásban mutatta meg új szemszögből. Az ilyen alkotások is segítenek abban, hogy ne merülhessen feledésbe a holokauszt tragédiája?
Olyan világban élünk, amelyben a vizuális élmények adják a legtöbbet az embereknek. A filmek nagy tömegekhez tudnak eljutni: ha egy film nemcsak jó, hanem hiteles is, az hozzájárul a holokauszt megértéséhez. Annak, hogy a Saul fia magyar filmként ilyen nemzetközi karriert futott be, csak örülhetünk.
Amint említette, a magyar áldozatok előtt egy külön emléknapon is tisztelgünk. Mi jellemezte a magyarországi áldozatokat?
Az 1944 tavaszán és nyarán történt nagy deportálási hullám a vidéki magyar zsidóságot érintette. Ez volt az utolsó nagy, ilyen jellegű akció a II. világháborúban. Rettentően gyorsan zajlott le a deportálás, mindössze hat hét alatt. Ez a magyar közigazgatás és csendőrség nélkül nem tudott volna így végbe menni, még a németek által megszállt Magyarországon sem. 430-440 ezer embert deportáltak, döntő részük Auschwitz-Birkenauba került, ahol 80 százalékukat már az első szelekció alkalmával gázkamrába küldték. Auschwitz a legnagyobb láger volt, 1,1-1,3 millió embert gyilkoltak meg itt, közülük körülbelül 400 ezer Magyarországról deportált zsidó volt. Így jön ki az arány, mely szerint az auschwitzi áldozatok egyharmada magyar zsidó.
Idén van hetvenhét éve annak, hogy felszabadultak a lágerek, de már a hetvenötödik évforduló óta szól bele mindennapjainkba a koronavírus. Idén milyen formában tudják megtartani a megemlékezéseket?
Tavaly és tavalyelőtt alternatív módon, az online térben kellett megrendeznünk az emléknapokat, aminek voltak előnyei: nemcsak magyarországi és budapesti résztvevők voltak jelen, hanem a tengerentúlról is tudtak csatlakozni hozzánk. Másik oldalról nézve, az oly fontos személyes találkozások elmaradtak: idén ezért már offline tartjuk az eseményeket.
Az emléknaphoz kapcsolódik friss időszaki kiállításuk megnyitása is. Milyen tematikával készültek?
A kiállítás témája a magyarországi gettósítás, az alcím egyben egy idézet is: „… nem marad itt közülük hírmondó sem”. Ezt Baky László, a Belügyminisztérium államtitkára nyilatkozta egy korabeli újságnak. A történetet, amelyet sokan köztudottnak hisznek, próbáljuk abból a szemszögből bemutatni, amit a környezet tudhatott, és amit a gettón belül a zsidó emberek megéltek.
Valójában mit tudhatott a környezet a gettókról?
Ha csak azt nézem, hogy a korabeli polgármesteri és más hivatalok is milyen mennyiségű rendeletet adtak ki a gettókkal kapcsolatosan – hol kell őket létesíteni és hogyan, mit lehet bevinni, mit kell „letétbe” tenni és a többi –, a környezetnek tudnia kellett, hogy akit elvisznek, azzal úgy számolnak, hogy már nem jön vissza. Ha több ezer embert beterelnek valahova, gondoskodni kell róluk. Világosan kiderül, hogy tudott volt a deportálások dátuma, ahogy az is, meddig tervezték, hogy ellátják élelmiszerrel a gettót. Olyan kérdés fel sem merült a nyári gettósítások folyamán, hogy tüzelőt majd biztosítani kell a téli hónapokra a gettóban lakók számára. Nemcsak azt tudták, hogy mindenkit elvisznek, hanem azt is, hogy nem kell számolni a visszatérésükkel.
