Fehér nőként kisbabának életet adni a polgárháborúban álló etióp főváros egy katonai kórházában 1990-ben, vagy napjaink Brazíliájában fiatal magyar nőként beletanulni, hogy melyik városrészeket muszáj elkerülni, és hol elég felhúzott ablakú autóval gyorsan keresztülhajtani. Cikksorozatunk első részében négy különböző kontinensen élő magyar nők benyomásaiból és élményeiből szemezgetünk.
1980-as évek legvége, Addisz Abeba, Etiópia, polgárháború. Közben egy világoskék szemű, szőke hajú, szép fiatal hölgy, etióp férje oldalán megérkezik a baráti Magyarországról, hogy életüket közös kislányukkal ott folytassák. De az édesapa sokat dolgozik, keveset tud a családdal lenni.
Az almát Budapestről küldik a családnak, de a helyi kisgyerekek kiköpik, mert nekik túl savanyú.
A ma már Budapesten élő, azóta többszörös boldog nagymama visszaemlékezéseiben elmondja, hogy ő viszont azóta sem evett olyan édes paradicsomot vagy sárgarépát, mint ott. Az etióp talaj és napsütés, ahol nincs szárazság, elég kedvező ahhoz, hogy évente többször is lehessen vetni, jóllehet a katonai konfliktusban álló országban az élelmiszerhiány így sem volt ritkaság.
Elmeséli, bizony megfordultak utána az utcán, de
az afrikaiak híresek arról, hogy könnyen befogadják az idegent, és mosollyal, hálásan köszönnek meg mindent, amit kapnak,
és kaptak is. Ruhaneműt és gyógyszert, például fogfájásra, aminek különösen örültek, mert orvoshoz járni nem nagyon szeretnek. Mégis, amikor második gyerekük egy addiszi kórházban jött világra, az egész kórház attól a pletykától volt hangos, hogy egy fehér asszony szül náluk éppen, és az izgalmak között még az sem tűnt fel, hogy a szülés egy katonai kórházban zajlott.
Nem volt az európai, sőt magyar feleség teljesen ismeretlen jelenség ott és akkor, de a beilleszkedés azoknak ment valamivel könnyebben, akik nem nagyvárosi körülményekből érkeztek, így is
18 hónapnyi kintlét után a fiatal édesanya felelősebbnek érezte életüket Budapesten folytatni.
Ugyanezekben, az itthon rendszerváltással töltött években, egy másik kétgyerekes édesanya szintén férjét követve annak szülőhazájába, Athénba költözik. A nyelvi nehézségek őt is hamar utolérik, így a gyerekek szülőértekezletére férje titkárnője kíséri rendszeresen, később pedig gyerekei segítettek a tolmácsolásban piacon vagy munkahelyi szituációkban.
A görögök is kedves, szívélyes emberek,
pláne egy fiatal, a magyar lányok külföldön legendássá vált szépségével szintén megáldott lánnyal, akiről tudták, hogy Puskás nemzetségéből való. A távolság itt áthidalhatóbb, így az évente többszöri hazalátogatás elviselhetővé tette a honvágyat, de a fehérrépa és főleg a tejföl hiányoztak a konyhából.
Sok minden változott, de tejföl, túrórudi, téliszalámi vagy mákos guba azóta sincs máshol… ez hiányzik leginkább következő történetünkből is: a család, a barátok, Budapest és a túrórudi. A fiatal lány indiai–ausztrál párját követve 3 évet élt Ausztráliában, 1 évet Új-Zélandon, míg mostanra már 2 éve Dánia lakosa. A legnagyobb nehézséget talán az időjárás okozza, a tél hosszú, és délelőtt 10 és délután 3 óra között van csak nappali világosság, amihez hozzászokni eleinte kihívás. Egyébként mindenhol úgy tapasztalta, hogy hozzánk képest az emberek, az általa lakott helyek mindegyikén, kevésbé gondterheltek, a politika és a közélet kevésbé játszik szerepet hétköznapjaikban. A magyarokról a dánoknak nincs kiforrott képük,
a kelet-európai bevándorló címke csak addig megbélyegző, míg magát az embert meg nem ismerik mögötte.
Érdekes módon, a sokkal távolabbi Ausztráliában hevesebb reakciót vált ki a magyarság, eszükbe jut Budapest, amire gyönyörű helyként tekintenek, és említeni szokták kivételes gasztronómiáját.
Ez egybecseng következő főhősnőnk véleményével, neki is lelkesen emlegetik magyarsága kapcsán a lángost és a pálinkát. A 11 éve Ausztráliában élő két gyerekes édesanya félig ausztrál, félig görög férjét Európában ismerte meg, majd vele érkezett Ausztráliába partneri vízummal, amelyre korábban 10 hónapot várt. 16 hónappal az érkezés után megkapta az állandó lakhatási engedélyt, majd újabb 32 hónap elteltével, tehát összesen 4 év után az ausztrál állampolgárságot. Nagyon szeret Ausztráliában élni, de
mint mindenkinek a család, a barátok és a magyar ízek hiányoznak,
ez utóbbi a gyakori videóhívásokkal sem orvosolható, ezért egyetlen kifogása az, hogy egy hazalátogatásért 24-36 órát kell utaznia.
Nem sokkal rövidebb az útja Brazíliában élő honfitársnőnknek sem, ha haza akar látogatni már kint született kislányával. Ő is házasság útján került a Brazíliában lévő Belo Horizontéba 2012-ben.
Beszámolója szerint a legnehezebb megszokni a közbiztonság hiányát, az erőszakos fenyegetettséget, hogy
az autó ablakát bizonyos negyedekben nem tarthatja leengedve,
vagy hogy igenis vannak helyek, ahova egyedül nőként nem ajánlatos ellátogatnia. Ugyanakkor, azt mondja, idővel megszokta a feltételeket, megtanult velük együtt élni, és ma már nem érzi korlátnak azokat, abban keresi a szabadságot, amiben megtalálhatja. A felső középosztályban megszokott, hogy bejárónőt tartanak, de ami nagyon hamar szemet szúrt a magyar lánynak, hogy
mind a mai napig a személyzet tagjai szinte mind fekete vagy mulatt nők, mintha az idő konzerválta volna a rabszolgatartó társadalom sémáit,
és sok fehér család még így is azon hőbörög, hogy nekik is vannak jogaik. Általában ő az első magyar, akivel az ott élő brazilok találkoznak, Magyarország földrajzi elhelyezésében Ausztria, még inkább Németországa „közelsége” ad támpontot képzeletükben.
De mi van azokkal a nőkkel, akik nem férjüket vagy párjukat követve választanak maguknak új életteret?
Egy fiatal magyar kortárs táncművész lány a Berlin közelében megrendezett nyári szakmai fesztiválon nagyon színes, kozmopolita művésztársasággal ismerkedik meg, és elvarázsolja a közeg. A többség Berlin olvasztótégelyében találta meg a pezsgő kulturális életben művészete kiteljesedésére nyitott táptalajt. Egy 8 hónapos ösztöndíjjal kint töltött időszak benyomásai végképp megerősítik a fiatal művészt, hogy a számára megfelelő élettér Berlin. Azt érzi, hogy a keletnémet részen felnőtt berliniekkel mintha közös szál, egy plusz láthatatlan kapocs, közös tőről gyökeredzés érzése fűzné össze, de
általában mindenen tetten érhető az empátiával és nyitottsággal teli mentalitás, elfogadás minden téren.
A legvagányabb és önállóságáról mégis legnagyobb tanúbizonyságot tevő talán az az afrikai és magyar gyökerekkel rendelkező, frissen érettségizett lány, aki ugyan tökéletes francia nyelvtudással, de tök egyedül érkezik Párizsba egyetlen nagy hátizsákkal egyetemi tanulmányai megkezdésére. Ennek éppen 21 éve.
Egyedül fedezte fel a színes világot, amibe belecsöppent, és ami egy fiatal lányt sok kihívás elé állított, de még annál is többet adott…
Erről részleteiben, és a többiek élményeinek érdekességeiről cikksorozatunk következő epizódjaiban külön-külön.
