Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Te is keresed a G-pontodat? Hajszolod a hüvelyi orgazmust? Szégyent érzel, ha a saját vágyaidról kell mesélned? Úgy véled, egy férfinak mindig ki kell elégülnie szex közben, egy nőnek viszont „csak ha tud”?
Budai Lotti legújabb könyvében, a Rizsporos hétköznapok: A női szexualitás története című műben arra keresi a választ, vajon miért gondolkodunk úgy a női szexualitásról, ahogy. Mi az oka annak, hogy több ezer éven át tabunak számított a női öröm, a szexuális vágy, majd amikor már be kellett ismernünk, hogy létezik, akkor is a férfiak szolgálatába hajtottuk. Végigveszi a történelmet az ókortól kezdve a legnagyobb orvosokon és gondolkodókon át a jelenkori történésekig, hogy lerántsa a leplet a belénk plántált hazugságokról, és visszaadja nekünk, nőknek azt, ami alapvetően mindig is a miénk volt. Minden nőnek, férfinak és serdülőnek ajánlott, tudományos tényeket is felsorakoztató olvasmány, amiről szerzőjével, Budai Lottival beszélgettünk.
A könyveddel kapcsolatban nekem az egyik legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a nők vágyának lebecsülése, semmissé tétele messze nem a keresztény kultúra térhódításával kezdődött. Már az ókori görögök és rómaiak berendezkedésében is háttérbe szorult a női szexualitás. Miközben a férfiak örömszerzését mindennapi dolognak tartották, a nőkét már közel sem.
Ez egy sokkal ősibb dolog. Én a kutatásaim alapján ezt valahova a mezőgazdasági forradalom, a magántulajdon, az állattenyésztés kialakulásának idejére tenném. Egy időben egyébként foglalkozott is ezzel a tudomány, Marxnak és főleg Engelsnek voltak erről elméletei. A magántulajdon és a patriarchátus elnyomó rendszer összefüggéséről gondolkoztak és írtak, csakhogy az elméletüknek lett egy osztályharcos felhangja, így a múlt ködébe veszett. Egyébként teljesen logikusan végigkövethető, hogy azzal együtt, hogy felbomlott a törzsi közösség, és az ember letelepedett életmódot kezdett folytatni, sokkal fontosabbá vált, hogy a tulajdonunkat a saját gyerekeinknek örökítsük.
Mi köze ennek a szexualitáshoz?
Az antropológusok szerint amíg ősközösségekben éltünk, nem volt annyira fontos, hogy ki kinek a gyereke. Az apaság kérdése nem volt kardinális. A kutatók szerint eleink csak akkor jöttek rá, hogy a szex és a gyereknemzés között összefüggés van, amikor állatokat kezdtek tenyészteni. Innentől kezdve egy apa az ő saját gyerekére, praktikusan a fiára akarta örökíteni a vagyont, ennek pedig egyetlen egy módja volt, hogy az asszonynak megtiltsa, hogy más férfiakkal közösüljön. Itt került a képbe a szüzesség mint értékmérő.
A nő ártatlansága mögött rejlő érdek
Lényegében így alakult ki a szüzesség nimbusszá tétele, illetve minden borzalom, amivel már a bibliai időkben is fenyegették a lányokat. Kiépítették (zömében halálos) fenyegetések egész rendszerét, mi történik azokkal a nőkkel, akik a férjükön kívül vagy házasságkötésük előtt bárki mással szexelnek. A szüzesség nemcsak a lány tulajdona volt, hanem az egész családé, idő előtti elvesztése pedig mindenkire szégyent hozott. S a mai napig megőriztük ezt. Ha megnézzük, miről szól egy esküvő: a menyasszonyt fehér, azaz az ártatlanságát, tisztaságát szimbolizáló ruhában az apja odavezeti az oltár elé, majd átadja a férjnek, mondván tessék, innentől csak neked fog gyereket szülni. Mostanra körítettünk egy romantikus – és drága – mesét e köré, de a szimbólumrendszer nem változott.
A másik fontos kérdés, ami a könyvben szemet szúrt nekem, az, hogy miért féltek ennyire a férfiak a nők szexuális vágyától?
A szexuális vágy az ember velejárója. Ezt sok vallás próbálja ilyen-olyan módon kiiktatni, illetve vagy megbélyegezni vagy szégyennel eltölteni. De az, hogy mondjuk a férfi vágyik a nőre, a nő pedig a férfira, teljesen természetes dolog. Ezzel így minden rendben is lenne, hogyha nem létezne olyan, hogy szabad akarat, aminek révén mondjuk egy nő is meg tudja választani azt, hogy kivel és mikor kíván szexuális kapcsolatot létesíteni. Ha egy férfinak egészséges önértékelése, önbecsülése van, akkor nem veszi személyes sértésnek vagy támadásnak, ha őt mondjuk visszautasítás éri. Viszont valahol, valamikor kialakult egy olyan autoritás a társadalmon belül, egy olyan hierarchizáltság, hogy egy férfi elkezdte magát alacsonyabb rendűnek érezni. Ez az önbecsülésében okozott egy olyan sérülést, amit a nővel szembeni felülpozicionáltságával tudott csak kompenzálni. Kerített valakit, akihez képest ő mindig magasabb rendű volt, akkor is, ha szegény jobbágyként élt. Azt a sérelmet, amit az esetleges szexuális visszautasítás okozott, a női vágy megsemmisítésével, elnyomásával szintén kiiktatta a rendszerből. Innentől kezdve a nő nem a lehetséges visszautasítás forrásává, hanem rabszolgává vált, nem dönthette el, kihez megy férjhez, ott mi történik, kivel szeretne nemi életet élni, hogyan és mikor, a házasságon belüli erőszakkal is csak a hetvenes években kezdték foglalkozni. Erőszakos közösülést például pedig csak 1997 óta lehet házasságon belül is elkövetni a magyar törvények szerint. Azaz egészen addig lényegében egy férj büntetlenül megerőszakolhatta a saját feleségét.
Emellett létezik egy másik olyan pszichológiai megközelítés is, aminek a vágy felébredéséhez van köze. Teljesen mindegy, hogy mire vágyakozunk, ez mindig egy kicsit kiszolgáltatottá teszi az embert. Hiszen az én boldogságom, kielégülésem, a potenciális örömöm attól függ, hogy a vágyam tárgyát megkapom-e vagy sem. A férfiak pedig évezredekkel ezelőtt biztosították maguknak, hogy a nő mindig rendelkezésre álljon. Így már nem érezték kiszolgáltatottnak magukat.
A női test működésének misztikuma
Ráadásul a nők szervezete, a kamaszkor, a menstruáció, a fogantatás, a szülés mindig is egyfajta misztikus rejtélyt jelentett. Arra is csak az 1800-as években jöttek rá, hogy a petesejt hogyan találkozik a hímivarsejttel. Arisztotelész még úgy gondolta, hogy a fogantatás csak és kizárólag a férfin múlik, az ő egyedüli érdeme. Az 1600-as években William Harvey angol orvos és tudós fedezte fel, hogy a nőknek vannak petesejtjeik – bár ő is úgy vélte, ezek halottak, s csak a férfi tökéletes, életet adó spermiumának köszönhetően lesz belőlük gyerek. Nem véletlen hát, hogy ezt a sokáig megfejthetetlen működést tabusították, és még mindig vannak népek, akik a vérző lányokat külön kunyhókba zárják. Azzal, hogy rámondjuk valamire, hogy szégyenteljes, hogy bűnös, azzal átcsatornázzuk az ismeretlentől való félelmünket. No és azt az irigységet, amit a férfiak éreztek, akik nem voltak képesek teherbe esni, szülni és utódot táplálni. Nagyon gyorsan be kellett feketíteni az életet adni képes nőket.
Mostanra viszont eljutottunk odáig, hogy miután sok-sok évszázadon át problémaként nyomtuk el a nők szexuális vágyát és orgazmuskészségét, hirtelen kötelező feladattá tettük. Az a nő, aki nem tud orgazmust produkálni, sérült áru.
Most átszexualizált világban élünk, csak éppenséggel ez ugyanazt a szexualitást hirdeti, fejti ki, ugyanazt képviseli, amit mondjuk 500 vagy 1000 évvel ezelőtt is. Attól, hogy most már beszélhetünk a szexről, nem jelenti azt, hogy mi mást mondunk róla, mint Arisztotelész. A szexualitás ma is férfiközpontú világ, amibe be kezdték engedni a nőket is. Amikor Masters és Johnson kísérletei nyomán rájöttünk, hogy tényleg létezik női orgazmus, azt is kimondtuk, hogy jó, de akkor legyen mindenkinek. Mert ha ez az együttlét alatt nem sikerül, még a végén kiderül, hogy az a férfi hibája. Ezt mindenáron el kellett kerülni. S ha megnézed a magazinokat, még mindig főként arról olvasol, hogy a nőknek hogyan kell kielégíteniük a férfiakat. Hogyan legyél jó szerető, izgalmas társ, lehetőleg minden egyes alkalommal? Így lehetsz vonzó, kívánatos és nyitott! Így öltözz, hogy felkeltsd a figyelmet! Miközben az a nő, akinek gyakran vannak szexuális kalandjai, kifejezi, mire vágyik az ágyban, miniszoknyát vesz fel, rögtön megkapja, hogy férfias, erőszakos, prostituált, és egyébként is minek ment oda. S amikor a női orgazmusról értekeznek, akkor is általában elhangzik, hogy a férfinak micsoda kudarcot jelent az elmaradása. Innen csak egy lépés volt azt mondani, hogy a nő hibája, ha nincs orgazmusa: baj van a testével, a lelkével, a hozzáállásával. Ugyanazt a kudarckerülést folytatjuk, mint azelőtt.
Nem történt paradigmaváltás, de miért nem?
Tegyük hozzá, hogy tízezer éves dogmákról beszélünk, nekünk, nőknek ott van a kollektív tudatalattinkban az, amit korábban a szexualitásunkról, a helyünkről hallottunk. Még mindig azt hajtogatjuk, hogy „A férfiaknak vannak szükségleteik”, meg hogy „A férfiak már csak ilyenek”. Miért nem mondjuk azt, hogy „A nőknek vannak szükségleteik”, vagy hogy „A nők már csak ilyenek”? Mi történne, ha a tinédzser fiúknak arról beszélnénk órán, hogy nem igaz, amit a pornóban látnak, és egy lányt valójában így meg így lehet kielégíteni?
Ezért is olyan fontos a könyved, legszívesebben minden tininek a kezébe nyomnám. Neked mi volt vele a célod?
Nekünk, nőknek úgy alakult ki, hogy milyen képünk van a saját szexualitásunkról, hogy mit mondtak nekünk. Amit mi nők a saját szexualitásunkról tudunk, azt mi nem tudjuk, hanem azt mondták nekünk. De még a tudatos, szexuálisan aktív és azzal kapcsolatban felszabadultan gondolkodó nő sem feltétlenül arra hallgat, hogy neki természetesen mi lenne jó, vagy mire lenne szüksége. Ugyanúgy mozgatják bizonyos megfelelési kényszerek. Azt szeretném, ha minden nő megnézné ennek a gyökerét, és rájönne, miért érzi azt magával és a nemiséggel kapcsolatban, amit. Innentől kezdve pedig elkezdhetünk figyelni arra, hogy igazából nekünk hol vannak a szükségleteink, mik az igazi vágyaink. Ha valaki szeretné felfedezni a vaginális orgazmust, azt ne a partnere öröme érdekében tegye, hanem mert őt magát érdekli a gyönyör egy újabb területe. A nők egyharmada még mindig úgy mond igent együttlétekre, hogy ő maga nem vágyik rá, vagy fájdalmat él át közben. Nem meri azt mondani, hogy nem. De az az elvárás, hogy igenis élvezzen el a férfi ténykedésének hatására.
Mi lehet a megoldás?
Az biztosan nem, ha ezt a patriarchális társadalmat átformáljuk, hogy a nők is egyre nagyobb szerephez jussanak. Mert ezzel jelenleg odáig jutottunk, hogy most már a nőknek is megadták a jogot, hogy ezen a patriarchális játszótéren tevékenykedjenek. Ehelyett vissza kéne térnünk abba az egyensúlyi helyzetbe, ami valaha létezett. A nőknek hagyjuk meg a férfias típusú energiáikat és a vágyaikat, de a férfiaktól se vegyük el a nőieseket azért, mert „egy fiú nem sírhat” vagy nem lehet együttérző, gondoskodó. Meg kell néznünk, nőként mi az, amire valóban vágyunk, és mi az, amit csak ránk erőltettek. Új alkotmányt kéne írnunk.
