Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Megerőszakolt nők bátor vallomása indította el a világ leghosszabb ideje tartó demonstrációját. Három évtizede minden szerdán azért gyűlnek össze az emberek a Béke szobránál, mert hiszik, hogy jóvátételt érdemelnek.
Első ránézésre talán semmi különös nincsen a Szöulban felállított szoborban: két szék, az egyiken egy hagyományos koreai ruhát viselő női alak ül, vállán egy kis madárral. A Béke szobra azonban szörnyű történetet mesél a világnak. Az alkotás minden részlete a háborúban megerőszakolt és szexrabszolgaként tartott koreai nők tragédiájára hívja fel a figyelmet, akiket eufemisztikus japán szóval vigasznőknek neveznek, de hiába a szépítő kifejezés, a japán birodalmi hadsereg tettét nem lehet szépíteni.
A Szerdai Tüntetéseken 1992 januárja óta minden héten szerda délután összegyűlnek a túlélők és a velük szimpatizálók, akik igazságot akarnak szolgáltatni az áldozatoknak, rákényszerítve a japán kormányt, hogy háborús bűnként ismerje el a katonák tetteit, kérjenek nyilvános bocsánatot és a történelemkönyvekben se hallgassanak a vigaszállomásokról, a megnyomorított életekről.
Nem a megerőszakoltak szégyene, mégis ők bűnhődtek
Fél évszázad hallgatása után, 1991-ben a japán katonák egyik áldozata, Kim Hak-sun interjút adott, a megrázó vallomása pedig egy lavinát indított el.
„Amikor 17 éves voltam, japán katonák egy teherautóval jöttek, megvertek bennünket, és aztán bedobtak a platóra. Azt mondták, hogy ha ügyes vagyok, sok pénzt kereshetek a textilgyárban… Első nap megerőszakoltak, aztán az erőszaknak sosem lett vége (…) Nőnek születtem, de sosem éltem nőként. Rosszul vagyok, ha a közelembe jön egy férfi. Nemcsak a japán férfiakról beszélek, hanem minden férfiról, beleértve a férjemet is, aki kimentett a bordélyházból. Máig kiráz a hideg, ha japán zászlót látok, de miért is kellene szégyellni magam? Nem nekem kell szégyenkeznem.”
Kimet napi 30-40 alkalommal erőszakolták meg abban az egy évben, ameddig vigasznő volt, vagy ahogy a katonai feljegyzésekben hivatkoztak rá és a 200 ezer sorstársára: a hadiellátmány darabjai. Nem Kim az egyetlen, aki a megpróbáltatásairól mesélt, de a tényleges áldozatoknál jóval kevesebben merték nyilvánosan felvállalni a történetüket, mert a társadalom megbüntette őket, a nőket hibáztatták azért, mert nem vigyáztak magukra, és végül száműzöttként élhettek.
A vigasznők nem érték még el a céljukat
2011-ben elkészült Béke szobrát az akkori szöuli japán nagykövetséggel szemben állították fel, a demonstrációkat is ott tartják szerdánként, és az eredeti célján túl ma a béke és a nők emberi jogainak platformjává vált, ahol fiatalok, idősek, nők, férfiak gyűlnek össze. Edukációs célját is betölti, iskolák látogatnak az emlékműhöz, és a szoborral a koreai buszokon is találkozhatnak az emberek. A vezető mögötti ülésen elhelyezett Pyeonghwaui sonyeosang az igazság, a hit és a remény szimbóluma, hogy a múltból tanulva többé nem történhessen meg hasonló szörnyűség.
Már 2002-ben bekerült a tüntetés a Guinness-rekordok könyvébe, mint a világ leghosszabb ideje, ugyanabban a konkrét témában zajló demonstráció. Bár az elmúlt 30 évben néha úgy tűnt, van előrelépés az ügyben, lezárás még nincs, ami elkeseríti az érintetteket. Az áldozatok közül már csak nagyon kevesen élnek, és ők a múltat minden alkalommal újraélték, amikor meséltek a borzalmakról, mégis fontosnak tartották a jövő szempontjából. A történeteiket múzeumi kiállítások is feldolgozták, többek között a szöuli Háborús és Női Emberi Jogok Múzeumában, ahol a háborús nemi erőszak témájára irányítják a reflektorfényt, ami nem a múlt gondja.
A vigasznők mozgalma és a magyar áldozatok
Messzi múltnak tűnnek a vigasztáborok, de az emberkereskedelem, a szexrabszolgaság ma is létező probléma. Éppen ezért nem meglepő, ha egyre több országban bugyog a felszínre a meggyötört nők története. Nem csak a koreai nők szégyenkeztek, nem csak őket vetette ki a társadalom, miután megmenekültek. Lelkileg és testileg is megnyomorították az áldozatokat, 30 százalékuk meddővé vált a nemi betegségek és az orvosi kezelések hatására, legalább 20 százalékuknak született gyereke, és a babákat egyik országban sem látták szívesen.
Mindez megtörtént Európa több országában is a világháború idején, de az elmúlt években, évtizedekben is találunk példákat. Magyarországon a korábbi kisebb kezdeményezéseken túl tavaly fontosnak érezte a főváros vezetése, hogy A háborúban megerőszakolt nők emlékezete projektet elindítsa, ezt a www.ellhallgatva.hu oldalon lehet követni. Egy nagyszabású programsorozatot terveznek, ahol emlékművet állítanak az áldozatoknak, akik néha még a saját családjuknak szégyellték elmondani, amit tettek velük, pedig ez nem az ő szégyenük.
