Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. Ma 4 híres középkori legenda nyomába eredünk.
A középkor gyakran a tudatlanság, a babonák és ostoba hiedelmek világaként él a modern közgondolkodásban, annak ellenére, hogy számos korabeli hiedelemről kiderült, valójában a reneszánsz és a felvilágosodás szerzői találták ki őket, így próbálva besározni a „sötét középkor” időszakát – senki sem gondolta például, hogy a Föld lapos, a szélein túl pedig sárkányok fenik a fogukat a lepottyanó hajókra. Ugyanakkor természetesen számos legenda élt a nép ajkán, melyek némelyike máig fennmaradt a folklórban és a populáris kultúrában – mai írásunkban ezekből válogattunk össze néhányat.
A bolygó zsidó
A középkori kereszténységben terjedt el a legenda egy zsidó vargáról, aki megsürgette a Golgotára cipelt Jézust, amikor az a háza előtt próbált megpihenni, ezért örök bolyongásra ítéltetett. A történet nem szerepel az Újszövetségben, első írásos említése több mint ezer évvel későbbről, Párizsi Máté bencés szerzetes 1250 körül keletkezett Historia Anglica című krónikájából származik. A legenda eredeti változata szerint a Kartaphilosz névre hallgató férfi csupán szóban torkollta le a keresztet cipelő Jézust, aki erre így felelt: „Én maradok és pihenek, de neked menned kell”, később azonban a népi hiedelem és a különböző források alaposan kiszínezték a történetet.
Kartaphiloszból hamarosan cipészmester lett, aki erőszakkal elkergette Krisztust, sőt mérgében még a kaptafát is hozzávágta, más változatokban viszont Pilátus ajtónállójaként szerepel, aki a palotából kivezetett Jézust nógatta, ütlegek kíséretében. Az örök életre és a Megváltó második eljöveteléig folytonos bolyongásra ítéltetett zsidó története annyira népszerű lett a középkori Európában, hogy sokan számoltak be vélt felbukkanásáról különböző helyszíneken és alakban – hasonlóan ahhoz, mint amikor manapság például Elvis Presley-t látják feltűnni itt-ott emberek.
A legenda az újkorban is tartotta magát – hősét ekkor már Ahasverus néven emlegették –, sőt, a 16–17. század során, ha hihetünk a beszámolóknak, a bolygó zsidó több európai nagyvárosban is megfordult, időközben kikeresztelkedett, a történelem nagy eseményeiről pedig szemtanúként számolt be az érdeklődőknek. A téma számos irodalmi alkotást is megihletett, többek között Shelley, Wordsworth, idehaza pedig Arany János szentelt verset „az örök zsidó" figurájának.
Robin Hood
A leghíresebb középkori mondai hős természetesen a gazdagoktól elrabolt javakat a szegények között szétosztó útonálló, Robin Hood, aki máig nagy népszerűségnek örvend, a mozi hajnala óta több száz filmben találkozhatott alakjával a közönség. A sherwoodi erdőben élő nemes törvényenkívüli története kezdetben kobzosok ajkán, versek, balladák formájában terjedt az írástudatlan angol köznép körében, a karakter első írásos említésére pedig egy 1370 táján keletkezett allegorikus elbeszélő költeményben, a Piers Plowmanben került sor, ahol egy lusta pap azt állítja: „a Miatyánkot nem tudom tökéletesen, de ismerek néhány verset Robin Hoodról”.
1500 körül megszületett az első könyv Robin Hood életéről: eszerint egy Robin de Loxley nevű nemesember, miután árulással vádolták meg, társaival gerillacsapatot szervezett a sherwoodi erdőben, és alaposan megkeserítette Nottingham bírájának életét. A sztorit a Tudor-korban kicsit módosították, ekkor született meg a ma ismert, romantikussá tett változat, mely szerint Robin Hood Oroszlánszívű Richárd hűséges alattvalója maradt, és valójában a király által rájuk ruházott hatalommal visszaélő hitvány, korrupt tisztségviselőkkel szállt szembe az igazság nevében.
De vajon mennyi igaz a hős útonálló történetéből? A szakértők még abban sem biztosak, hol és mikor élhetett a legendabeli alak: egyesek szerint Nottinghamshire-ben tevékenykedett, hiszen a nottinghami hatóságokkal gyűlt meg a baja, mások inkább a szomszédos Yorkshire területére teszik ténykedését. A 15. századi krónikások szerint Robin Hood az 1260-as vagy 1270-es években volt aktív, a Tudor-korban azonban már néhány évtizeddel későbbre tették a történetet, amikor Richárd király távollétében az uralkodó öccse, János kormányozta Angliát. Az egyetlen probléma, hogy hősünk kedvenc fegyvere, a hosszúíj (longbow) csak később terjedt el – de ez természetesen egyáltalán nem zavarta a korabeli közönséget.
Az 1300-as évek első feléből származó hivatalos iratok gyakran említenek egy Robert Hode nevű yorkshire-i lakost, akinek többször meggyűlt a baja a törvénnyel, például orvvadászat vagy dulakodás miatt, egy ízben pedig 12 penny pénzbírsággal sújtották, amiért kiontotta egy polgártársa feleségének a vérét – semmilyen bizonyíték nincs azonban rá, hogy az illetőt valóban törvényen kívül helyezték volna és hasonló kihágásokon kívül más is lett volna a rovásán. A modern történészek többsége úgy gondolja, Robin Hood figuráját nem egyetlen személy ihlette, hanem számos korabeli útonálló és bűnöző alakjának összegyúrásából keletkezett, akik gyakran hordtak csuklyát, vagyis angolul hoodot.
János pap csodaországa
A 12. századtól kezdve jelent meg az európai legendáriumokban egy titokzatos keresztény király, János pap figurája, aki egy messze keleten, Perzsián és Örményországon túl elterülő csodálatos birodalom felett uralkodik – hihetetlen csodákat láthat, sárkányokkal és más mesebeli lényekkel találkozhat a vándor, aki eljut a távoli, egzotikus országba. A pogányok országán túl, illetve azok által gyűrűbe zárva létező földi paradicsom és uralkodójának története a keresztes háborúk idején, a keletre utazó katonák és kereskedők által hallott mendemondák alapján keletkezett és terjedt el Európa-szerte.
1141-ben Európába szivárgott a hír, miszerint egy Yelü Dashi nevű mongol hadvezér jelentős győzelmet aratott keleten a perzsák felett. A történet sokakhoz eljutott és többszörös torzításon esett át. Freisingi Ottó német püspök, a középkor egyik leghíresebb történetírója Chronikon című művében már arról írt, hogy egy Johannes nevű nesztoriánus (vagyis az asszír keleti egyházhoz tartozó) király és pap győzte le a perzsákat. Az így keletkezett János pap alakját a kutatók több más forrásra is visszavezetik: ihletője lehetett például Szent Tamás apostol indiai térítőútja, illetve egy rejtélyes figura, Presbiter János, aki a kereszténység hajnalán a mai Törökország területén fejtett ki térítő tevékenységet (alakját egyesek Szent János apostollal azonosítják).
A rejtélyes és nagy erejű keleti uralkodó története akkor kapott szárnyra igazán, amikor 1165-ben egy különös, latin nyelven írott levél kezdett terjedni Európa-szerte: a (nyilvánvalóan hamis) levelet, amelyet állítólag a titokzatos keleti papfejedelem küldött több keresztény uralkodótársának, köztük I. Manuél bizánci császárnak, Barbarossa Frigyes német-római császárnak és III. Sándor pápának, számos nyelvre, köztük héberre és ószlávra is lefordították. Az irományban „János pap” részletesen beszámolt birodalma csodáiról, ahol nincs szegénység, éhezés és bűn, víz helyett drágakövek folynak a folyókban, a király palotája aranyból épült, ágya zafírból van, asztalánál naponta 30 ezer ember lakik jól. A fáma szerint a pápa még válaszlevelet is küldött a mitikus ország királyának, aki „Krisztus odaadó és hűséges híve”, melynek sorsáról semmilyen információval nem rendelkezünk.
A mesebeli történet természetesen népszerűnek bizonyult a gyakran éhező középkori népek körében, és sokan egészen a 17. századig elhitték, hogy létezik valahol a fantasztikus meseország. Számos expedíció indult János pap királyságának felkutatására, melynek elhelyezkedését Ázsia nesztoriánus vidékei mellett leggyakrabban Afrikában, főként Etiópia területén gondolták legvalószínűbbnek.
Johanna, a nőpápa
Az egyik leghíresebb középkori legenda szerint a 9. században egy Johanna nevű asszonyt emeltek Szent Péter trónjára, aki VIII. János néven vezette az egyházat. A nőpápa a Rajna melletti Mainzban, egy angol hittérítő lányaként látta meg a napvilágot: a szépségéről és éles eszéről híres Johanna tizenkét évesen, miután beleszeretett egy szerzetesnövendékbe, fiú külsőt öltött, és Johann néven felvételét kérte a kolostorba, hogy szerelme mellett lehessen. Imádottja hamarosan otthagyta Johannát (más változatok szerint amikor a pár titka kiderült, menekülésre fogták a dolgot, melynek során a fiú Athénban meghalt), a lánynak azonban tetszett a szerzetesi élet, és tovább folytatta tanulmányait.
Idővel Angliai János (Johannes Anglicus) néven jeles tanár (mások szerint jegyző) lett belőle, akinek ékesszólását és teológiai jártasságát messze földről csodálták, 853-ban (vagy 855-ben) végül egyöntetű szavazással őt választották IV. Leó pápa utódjául. Az új pápa kezdetben sikerrel uralkodott Róma felett, mígnem tragikus véget ért: Johanna egy titokzatos szeretőjétől (talán titkárától vagy inasától) teherbe esett, majd épp egy körmenet során, a Szent Péter-bazilika felé lovagolva jöttek rá a szülési fájdalmak. A történet egyik változata szerint a nőpápával a szülési nehézségek végeztek, a másik verzió azt állítja, a felbőszült polgárok agyonverték vagy halálra kövezték.
Johanna legendája valószínűleg a viharos 10. században keletkezett, amikor nem kevesebb mint 23 személy ült a pápai trónon, egyesek csupán néhány hétig. Írásban először egy 13. századi francia szerzetes, Jean de Mailly említette, bár a hőst nem nevezte meg, és a történetet a 11. század végére tette, a végső verziót Troppaui Márton lengyel történetíró néhány évtizeddel később keletkezett Pápák és császárok krónikája című latin nyelvű művében olvashatjuk. Ő helyezte Johannát IV. Leó és III. Benedek pápák korába, sőt azt is megemlíti, hogy a nőpápa megölésének helyszínét emlékmű jelzi, melyen hat „P” betű olvasható: Petre, Pater Patrum, Papisse Prodito Partum, vagyis „Péter, atyák atyja, leplezd le a nőpápa szülését!”.
A történet egész Európában elterjedt a késő középkor és a reneszánsz idején és sokan – köztük Husz János, Luther Márton és Kálvin János – emlegették, amikor a pápaság romlottságát, a katolikus egyház eltévelyedéseit kívánták pellengérre állítani. Idővel a legendához egyéb pikáns történetek társultak, például azt pletykálták, a botrányos eset óta a pápajelölteket speciális lyukas trónusra ültetik, hogy a bíborosok megvizsgálhassák őket alulnézetből (a titokzatos ülőalkalmatosságok, amelyek a Vatikáni Múzeumban is megtekinthetők, valószínűleg egyszerű ágyékszékek voltak).
Johanna alakját több irodalmi mű is feldogozta, és filmek is készültek róla (a legismertebb 1972-ben Liv Ullmann főszereplésével), azonban már a 16. században több katolikus történész merő kitalációnak nyilvánította a legendát, a modern történészek többsége pedig egyértelműen cáfolja, hogy tényleg létező személyről volna szó. Többségük úgy érvel, ha a váratlan szülés akkora botrányt okozott, miért nem említik egyetlen korabeli krónikában sem? Még a bizánci főpapok sem tudtak ilyesmiről, pedig ők ádáz ellenfelei voltak a katolicizmusnak, és biztosan nem hagytak volna szó nélkül egy ilyen esetet. A legenda egyik alapja lehet, hogy a pápák számozásába hiba csúszott, és XV. Jánostól kezdve évszázadokon át eggyel magasabb számot viseltek a János nevű egyházfők – a tévedés azonban nem szándékos és nem a nőpápa létezését próbálta vele eltitkolni a Vatikán. A bakit a 11. századi krónikások vétették, akik azt hitték, VII. Bonifác ellenpápa és XV. János között volt még egy János nevű pápa is – írja Hahner Péter történész tévhitekről és városi legendákról szóló könyvében.
Ignaz von Döllinger 19. századi történész azt is bebizonyította, hogy a híres emlékmű egy ókori női szobor, hat P betűje pedig az ősi Mithrász-kultusz főpapjához intézett fohászkodás: „Atyák atyja, bocsásd rendelkezésre a szükséges kellékeket”. Idővel a protestánsok többsége is elismerte a Johanna-történet fiktív mivoltát, ez pedig valószínűleg minden további kétséget eloszlat, bár olykor még napjainkban is felbukkannak kutatók, akik azt állítják: valami valóságmagja lehet a legendának.
