Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ez a műfaj ma már nem létezik. A zenés-táncos nyilvános helyek kimentek a divatból, a beatkorszak elején megingott hajdani népszerűségük, hiszen a klubok, koncertek, házibulik, később meg a diszkó jöttek divatba. Ellentmondásnak tűnik, de közben éppen az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek jelentették e műfaj „szocialista” korszakának csúcsát.
Teljesen elkülönülve, más zenére mulattak a hatvanas évek közepétől a városi tinédzserek, mint egyes fiatal és középkorú felnőttek, nem beszélve a csekély számú külföldi turistáról. Az ötvenes években a zenés-táncos presszó jelentette a visszafogott szórakozás netovábbját. Aki egy ilyen helyre belépett, annak öltözködésben is meg kellett adni a módját: a férfiaknak természetesen kötelező az öltöny-nyakkendő, a nőknek kisestélyi törpetűsarkúval, vagy elegánsabb, derékban húzott, bő szoknyás, olykor alsószoknyás, teklagyönggyel feldobott alkalmi ruha, komolyabb alkalmakra finomabb szövetből, kitűzővel, konttyal.
Kisestélyi kölcsönbe, Lollo-frizurával
A kolléganők, barátnők – a filmekben és a valóságban is – egymásnak adják kölcsön bizonyos alkalmakra a ruhájukat (senki nincs elhízva), netán a kalapjukat, táskájukat. ’56 után különösen a külföldi csomagokból érkezett holmikra mutatkozik élénk kereslet. Ez ma furcsa szokásnak tűnik, hiszen mindenkinek ötször több ruhája van a kelleténél.
A nők haja frissen fodrászolva, divat a tupírkonty, erősen lakkozva. Hétköznap volt szokás inkább a lófarok, meg a papucscipő-gumiöv kombó, á la Brigitte Bardot. Sokan kedvelték a fiatalos, rövid Lollo-frizurát.
A zenekar rákezdte, és már perdült is ki Zenthe Ferenc és Ferrari Violetta a táncparkettre – a 2 x 2 néha 5 című filmben (1955) –, vagy ugyancsak Zenthe Ferenc, de Galambos Erzsivel a Csendes otthonban (1958), miközben feltűnés nélkül dalra fakadtak.
Az elegánsabb éttermekben dizőz énekelt: Kardos Magda mosolyogja-búgja a nagyérdeműnek, hogy Csak egy kis emlék, a szíven könnyedén átfutó, bolondos emlék az 1957-es Mese a 12 találatról című filmben. Ami egyébként jócskán megelőzte korát: ez volt az első olyan mozi, talán széles e világon, amely egyszerre párhuzamosan több, egymás számára idegen család egy bizonyos ponton összefonódó életsorsát mutatta be – akárcsak a 21. században az Igazából szerelem.
Mire táncoltak Sztálinvárosban?
A szocialista ipar fellegváraiból sem hiányzott a zenés-táncos-teraszos presszó, elvégre az esztergályosnak, az igazgatónak, a rendőrfőkapitánynak és a KISZ-titkárnak szórakoznia is kell. Szabó Gyula, Zenthe Ferenc, Bessenyei Ferenc és Suka Sándor felváltva próbálja megtáncoltatni a szeleburdi Cilikét játszó Törőcsik Marit a hajdani Sztálinvárosban játszódó Kölyökben. Ilyenkor gyakran előkerült egy új Fényes Szabolcs-dal, ami aztán törvényszerűen sláger lett.
A rock and roll ekkor még szigorúan tilos, afféle amerikai züllött dolog, csak hawaii mintás ingben vonagló jampecek űzik – lásd az Egy pikoló világos című filmet, amelyben Bitskey Tibor, a deli katona szelíden figyelmezteti erre kicsapongásra hajlamos szerelmét, Ruttkai Évát.
Bárba, lokálba, mulatóba főleg maszekok, művészek, orvosok, ügyvédek, külföldi cuccokkal csencselők, totónyertesek, no meg tartótisztek jártak, akikről messziről lerítt a foglalkozásuk. Hiszen megfordult itt néhány külföldi is, ami ugye eleve gyanús, hiszen dollár (!) lehet náluk.
Az EMKE szálló bárja, a Maxim, a Béke Kupola, a Pipacs, a Moulin Rouge, a Casanova vagy később az Old Firenze vezették a népszerűségi listát. Egyidőben Budapest Táncpalotának is nevezték a Moulint, de senki nem úgy hívta. Megesett, hogy kísérőként csak egy zongora szólt: a Pipacsban sokszor fellépett a kitűnő opera- és dzsesszénekesnő, Szirmay Márta. Tóth Menyus klasszikus slágerét – Emlékszel, nyár volt – mindenki visszatapsolta.
Gróf úr, a szeparé
Kedvelték a bárokat, mulatókat, némi zenés nosztalgia reményében a ’45-ös vagy ’56-os magyarok is, amikor már hazajöhettek. Olykor anakronisztikus jelenetek játszódtak le: magam is tanúja voltam, amikor az utolsó Pálffy gróf szmokingban, fehér selyemsálban odataxizott a bejárathoz, ahol már ismerősként üdvözölte a portás, mondván: gróf úr, a szeparé, mint mindig, az öné, a kedvenc Veuve Clicquot-ja pedig be van hűtve a kellő hőfokra. Mindez a hetvenes évek kádárizmusának közepén…
Kétségkívül a Moulin Rouge dicsekedhetett a legkiválóbb varietéműsorral, és Medveczky Ilona volt az abszolút sztár. Némelyik varieté később a nyugati sztriptízt próbálta szolidan utánozni, elsősorban a Balatonon, nyáron, ahol több minden volt megengedett. Az esztrádturmixban fellépett bűvész, táncdalénekes és humorista, az „úri közönség” pedig táncolt, ahogy véget ért a műsor.
A Ki mit tud?-ok és a táncdalfesztiválok szereplői, akiket a tévében is láthatott a közönség, számítottak az új kedvenceknek, ők magasabb fellépti díjat kérhettek – lásd a mai tehetségkutatók gyakorlatát. Ez egyben a haknik csúcsidőszaka is. A hatvanas-hetvenes években – főleg vidéken – nagy volt a kereslet a régi táncdaliskolát képviselő művészekre: Sárosi Katalin, a Záray–Vámosi-kettős, Kovács Erzsi sokáig taroltak.
Éjszakai bárok
Mit kínáltak az éjszakai bárok, mulatók, lokálok a zenén kívül? Kalandot, emlékezetes születésnapi ünneplést, a felnőttség mámorát, kitüntetés utáni baráti ellazulást, külföldi üzleti partner számára szórakoztatási lehetőséget, vagy éppen éjszakai, nem igazán rangos munkát, a kenyeres lánytól a virágárusig és az éjszakai pillangóig.
A bárzongoristák fénykora erre a korszakra esik. Olyan, kevésbé frekventált helyen is kiváló muzsikus játszott, mint az akkor korántsem menő Déryné presszó. Legtöbbjük komolyzenei tanulmányokat folytatott, de abba kellett hagynia, hogy pénzt keressen, és ott ragadt az éjszakában. Meglehetősen unták az esti robotot, pláne a sűrű cigarettafüstben, és csak az vidította fel őket néha, amikor valaki rendelt tőlük egy számot, vagy pedig tapsolt sokszor észre sem vett, hangulatot teremtő háttérmuzsikájuknak. Ha egy törzsvendég belépett, máris felcsendültek a kedvenc dallamai.
De azért nem mindegyikük volt olyan zseni, mint a később világhírű zongoraművésszé lett Cziffra György, aki sokáig szintén bárokban muzsikált. De a sikertelen disszidálását követő, többéves kényszermunkatábor után akkor ennek is örült.
Te meg én a Bem rakparton
Már a hatvanas évek végén elkezdődött a modern zenés presszók építése. Ilyen volt a ma már nem létező Te + Én egy tízemeletes, vadonatúj magas házban, a Bem rakparton. A bokszokban napközben is szolidan össze lehetett bújni, és néhány csók is elcsattanhatott. Persze gimnazisták nem járhattak ide, egyébként pedig haza kellett érniük este tízre, legalábbis a legtöbb gimnázium házirendje szerint.
A Bem rakpart 30.-ban, amely 1967–69 között épült, és amelyet egy sajnálatosan korán elhunyt, tehetséges, Londonban tanult építész, Vedres György tervezett, már öröklakásokat árultak, először Budapesten. Sok híresség lakott itt, köztük Psota Irén és Ungvári Tamás. Egy másik családnál, szintén ebben a házban, többször vendégeskedtem: Laux József, az Omega dobosa és Adamis Anna, az együttes szövegírója, a kor akkori „álompárja” (e bulvárfogalom persze akkor még ismeretlen volt) is itt élt, a második emeleten.
A Te + Énnek a neve is rendhagyó volt, hiszen Fénynek, Mosolynak, Muskátlinak, Kedvesnek hívták addig a zenés presszókat.
Príma hely – mondaná rá Cseh Tamás és Bereményi Géza. Az egyik sarokban talán ott ücsöröghetett Szeberényi, aki elmondhatta magáról, hogy az új gazdasági mechanizmus kulcsembere volt… De lehet, hogy Szeberényi idegenül érezte volna itt magát, zavarta volna a műbőr, piros-fekete bútorzat, a tágas, hatalmas belső tér, az erős fényt árasztó, modern lámpatestek. Az enteriőr sok tekintetben különbözött az ötvenes-hatvanas évekbeli, tipikus „vendéglátóegységektől”, nem kicsi, kerek asztalok, alumínium hamutartók és vastag Durit kávéspoharak várták a vendéget.
Vermut, gin, likőr
Ami az italokat illeti, később, a züllöttség netovábbjaként a bárokban, presszókban már Cinzanót is felszolgáltak. A Cinzano szó valamiféle érthetetlen, bűnös, nyugati csáberővel bírt, hiszen főleg a szocialista recept alapján gyártott Unicum, a fekete címkés cseresznye, a barackpálinka, a Lánchíd Brandy, nők körében a Márka vermut, meg ünnepi alkalmakra az akkor még nem Magyarországon gyártott orosz pezsgő járta. A gin fizz szintén divatos volt, akárcsak a likőr, főleg a nők által kedvelt Triple Sec és a Cherry Brandy. Később a Mézes Mackóban Dubonnet-t is hirdettek, de közértekben még nem lehetett kapni. A Puszta koktél majd a következő évtizedek közhelyes itala lesz.
Lehetett inni vörös- és fehérbort – teljesen mindegy volt, melyik állami gazdaság szállította, mert brandek, magánborászatok még nem léteztek. A bikavéren és a tokajin kívül senki nem ismert más magyar bort. Sört mulatóban, bárban senki nem rendelt.
Természetesen az első magyarországi ötcsillagos amerikai szállodában, az Intercontinentalban – amely 1969 szilveszterén nyílt meg – már a világ összes népszerű italát kortyolhatta a bárban, aki meg tudta fizetni. De a magyarok többsége még évtizedekig be sem mert menni Finta József vitatott, ma is álló Duna-parti épületébe.
