A 20. század eleji francia irodalom legkiemelkedőbb írónője volt Colette, akiről mégis alig hallott a nagyvilág. Botrányhősként sokkal inkább ismerik, pedig művészete és az önkifejezés iránti olthatatlan vágya kibogozhatatlan egységbe fonódott.
Az 1873-as születésű Sidonie-Gabrielle Colette a huszadik század eleji francia irodalom legkiemelkedőbb írójaként vonult be a történelembe: folyamatosan publikált regényeket, elbeszéléseket, ha pedig épp nem a papír felett görnyedt, akkor előadásaival járta az országot. Végül olyan magasra emelkedett a csillaga, hogy Proust halála után őt tartották a legtehetségesebb francia írónak, ő volt az első nő, akit a neves Goncourt Akadémia felvett a tagjai közé, 1948-ban Nobel-díjra jelölték, nyolcvanadik születésnapja nemzeti ünneppé vált. Ugyanakkor rengeteget kellett küzdenie a megbecsülésért: eleinte saját nevén még csak nem is publikálhatott. Idővel azonban olyan bátorságra kapott, hogy az összes tabut ledöntötte maga körül írásban, szóban és tettekben egyaránt.
Csupán 16 éves volt, amikor a nála kétszer idősebb Henry Gauthier-Villars író és zenekritikus feleségül vette. Colette-ről már ekkor tudni lehetett, hogy kitűnően ír, ám férje nem szerette volna, ha felesége a riválisává válik, ezért – oly sok más tehetséges művésszel egyetemben – szellemírójává tette, azaz saját neve alatt adta ki fiatal felesége műveit. A tinédzser Claudine kalandjai pikáns, mégis friss történetek voltak, amelyek lázban tartották az olvasóközönséget és egyre népszerűbbek lettek. Közben a férj félrelépései egyre nyilvánvalóbbá váltak, így Colette is kiélte magát: volt idő, amikor mindketten intim kapcsolatban álltak egy gazdag francia bányamérnök amerikai feleségével.
1903-ig zajlott ez így, ekkor Colette összeszedte magát és elvált férjétől, majd saját neve alatt kezdett publikálni. Első ilyen műve, az Állatok párbeszédei nagyon jó fogadtatást kapott. Ezt követő regényei, a Visszavonulás a szerelemtől, A szőlőtőke és A bűnös ártatlanság is hamar elfogytak a boltokból, Colette egyedül is megállta a helyét. Sikerét annak köszönhette, hogy humorosan, könnyeden, személyesen, ugyanakkor nagyfokú érzékenységgel írt. A nők sorsának és érzéseinek sokféleségét bátran bemutatta, sőt nem félt kifejezni ösztönös és érzéki oldalukat sem.
Ám az írás nem volt neki elég. 1906-tól pantomim-előadásokkal lépett fel szerte Párizsban, és botrányos szerelmi viszonyba keveredett III. Napóleon féltestvérének lányával, a törvényellenesen nadrágot viselő Mathilde de Mornyval. Ez a szerelem sem volt örök életű, 1910-ben Colette már Auguste Hériot milliomos örökössel folytatott viszonyt. Ez az év azonban nem ezért maradt számára örökre emlékezetes, hanem azért, mert ekkor érte el azt a szakmai elismerést, amire annyira vágyott: Kóborélet című regénye Goncourt-nagydíjat ért. Ezek után tulajdonképpen bármit írt le könyvben – és jó sok regényt írt még – vagy újságcikkben, azt nagy örömmel olvasták. Lehetett a téma a színlelt orgazmus, az anorexia, a nők munkapiaci helyzete, a családon belüli erőszak, a főzés vagy a divat, vitték, mint a cukrot. Az újságírás hozta az új szerelmet is: Colette a Le Matin párizsi napilap főszerkesztőjével, Baron Henry de Jouvenellel 1911-ben házasodott össze. Egy lányuk született.
Háborúk és szerelmek
Colette mindkét világháborút átélte, és aktívan részt is vett bennük. Először ápolónőként dolgozott különböző kórházakban, majd Észak-Franciaország német megszállása alatt zsidó menekültet bújtatott. Magánélete sem maradt unalmas: először férje korábbi házasságából származó fiával lépett viszonyra, majd miután Jouvenelltől elvált, hozzáment a nála jóval fiatalabb gyöngykereskedőhöz, Maurice Goudeket-hez. Kalandjait könyveiben, cikkeiben, színdarabjaiban is megírta, meglehetős részletességgel, amivel még a franciák között is sikerült újra és újra botrányokat kavarnia. Zsendülő vetés című kisregénye publikálását az olvasók tiltakozásának hatására kellett leállítani. Colette ebben egy idősebb nő és egy fiatal férfi viszonyáról, a fiú beavatásáról ír.
1939-től a híres írónő és az életet nagykanállal faló asszony lelassult. Csípőízületi kopása egyre fájdalmasabbá vált, egyre kevesebbet tudott utazni, fellépni. Ennek ellenére nyolcvanadik születésnapját is megérte, s jól mutatja, mennyire szerették olvasói: nemzeti ünnepet kerítettek az esemény köré. Rá egy évre Colette elhunyt, de még ekkor is képes volt forradalmat csinálni: ő volt az első francia nő, aki állami temetéssel kapta meg végső nyughelyét.
