Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A hatalmas, fekete limuzin méltóságteljesen begördül, rá a vörös szőnyegre. Először csak a premierfilm mellékszereplői szállnak ki, autogramot osztogatnak és szelfik is születnek jócskán. Majd némi hatásszünet, és kinyílik a hátsó ajtó. Az órák óta az esőben várakozó lányok és fiúk még csak a fekete Berluti bokacsizmába bújtatott lábat pillantják meg, de máris az egekbe csap a visítás. A sztár mosolyogva odasétál a kordon mögött szorongókhoz. Az egyik fiút meg is öleli, aki ettől a váratlan élménytől sírva fakad, mintha csak Krisztus érintette volna meg…
Mozart, Liszt, Karády
Állítólag Mozart volt az első popsztár, aki kellően szeszélyes, zseniális és fiatal volt ahhoz, hogy megszállott hívei legyenek. Liszt Ferencért és vállig érő hajáért már nyíltan odavoltak a nők – azok persze, akik valamelyik főúri kastélyban hallhatták különleges, felfokozott hangulatú zongorajátékát. Azaz kevesen, az akkori kiválasztottak. Ekkor még nem létezik film, tévé, internet – a nagy tömegek nem tudnak róla, kiért, miért kellene egyáltalán lelkesedniük.
A színház lesz a rajongás következő helyszíne. Amikor a korabeli Liliomfik megjelentek a világot jelentő deszkákon, a hölgyek elpirultak, és legyezőjükkel eltakarták arcukat. A primadonna cipőjéből pezsgőt inni – fiatal uracskák gáláns fogása volt ez, nem tudni, hogy a furcsa ötlet kitől származott. Mindenesetre piciny, kecses, illatos, selyemből vagy szattyánbőrből készült lábbeliről lehetett csak szó. Az, hogy kifogták a lovakat a hintóból a bódult ifjak és maguk húzták azt tovább a rajta trónoló színésznővel, olyan romantikus és hatásos attitűd volt, hogy még a 20. század vége felé is megesett, némi anakronisztikus beütéssel.
Az első magyar színésznő, akinek rajongói klubja alakult Magyarországon a két világháború között, Karády Katalin volt. Karizmatikus, titokzatos személyiség, nem babaszépség, de éppen ettől izgalmas, búgó hangja egyedi, azonnal felismerhető, és az élete kész regény volt. Másodvirágzása idején, a hatvanas években is sok fogyott a lemezeiből, hamar felfedezte őt az új, fiatal generáció – ő maga mit sem tudott erről Amerikában –, a rádió elkezdte újra játszani a dalait, itt-ott műsorra kerültek legendás filmjei, és legalább annyi nő lelkesedett érte, mint férfi. Aláírt fotói ma is kincset érnek.
Általában a nők hajlamosabbak a rajongásra, erre a plátói szerelemre hasonlító érzésre, amely tisztán érzelmeken alapszik, irracionális, és sosem teljesül be. De nem is ez a szándék. A rajongó nem azonos a valódi szerelmessel, és valószínűleg maga is meglepődne, ha az imádott sztár esetleg megkérdezné, ráér-e este. A cél, korszaktól függően, pusztán annyi, hogy a kiszemelt kedvenc aláfirkantsa az orra alá dugott fotót vagy egy darab papírt, amit aztán ereklyeként őriz a tulajdonosa, vagy éppen leálljon egy közös szelfire a rajongóval.
A beat új fejezetet nyitott
A beatkorszak új vonásokkal ruházta fel a jelenséget. Már nem egy énekes a rajongás alanya, hanem maga a zenei irányzat, és valamelyik együttes, annak is többnyire a frontembere. Ekkor tűzik ki először a kamasz fiúk és lányok szobáik falára a posztereket. Átütő, igazi közösségi élmény együtt, élőben hallgatni ezt a zenét, hiszen a mikrofon mögött álló ugyanannyi idős, mint a közönség, arról énekel, ami hallgatóit is foglalkoztatja. Olyan, mint én, mégis piedesztálon áll. A zenekart körülzsongó bandából olykor kitűnik egy-egy merészebb lány, és groupie lesz – főleg Angliában – sőt, olykor az (általában ideiglenes) feleségstátuszt is kivívja.
Mostanság nem kell a zenehallgatáshoz lemez, magnetofon, videókazetta, tévé sem, nem szükséges cipelni erősítőt, CD-ket – elég egy laptop vagy egy okostelefon, amelynek jóvoltából a világ összes dalát bármikor az énekessel együtt dúdolhatjuk. Ráadásul a YouTube azt is objektíven megmutatja, hogy az adott számot hányszor hallgatták meg. Ezzel mindenki tudtára adja, hogy léteznek örökzöld kedvencek, melyek sosem évülnek el, de persze a fiatal sztárok népszerűségének is fokmérője.
A hatvanas évek dalait ma is nap mint nap kiposztolják az akkori és mostani hűséges rajongók a Facebookon, amit aztán aki akar, lájkolja, miközben egyedül, otthon énekelget magában. A közösségi média tehát teremt is, meg nem is, közös élményt. Amikor azt olvassuk, hogy kedvencünket 20 millióan követik az Instagramon, elgondolkodunk – ennyi embernek lenne egyforma az ízlése, Kiskunhalastól Quebecig?
Hogy viseli, akiért rajonganak?
A rajongás alanyai sokszor zavarba jönnek: sehol nem tanítják meg ugyanis, hogyan kell viselkedni, ha hirtelen rájuk ront, mondjuk a tehetségkutatón történő sikeres fellépés után, egy csapat fiú és lány.
Egyébként sincs fogalmuk arról, hogy mi vár rájuk: a tévécsatornával kötött többoldalas szerződés apró betűs sorait tizenévesen kevéssé tudják értelmezni. Nem is sejtik, hogy ez a papír meghatározza életük elkövetkező éveit. Meglepve veszik tudomásul, hogy például nem vágathatják le a hajukat – később esetleg erre építve reklámoznak majd samponokat és hajbalzsamokat – és nem mindig jelenhetnek meg azon a társasági eseményen, amelyre meghívták őket, mert például az adott tévécsatorna vezetője éppen összeveszett a meghívó médiacsoport értékesítési igazgatójával.
Ahhoz, hogy valaki „normális” tudjon maradni annak ellenére, hogy ismeretlen milliók, vadidegenek imádják, élete minden pillanatát figyelik, és azon vitatkoznak, jól áll-e neki a szakáll, vagy inkább le kellene vágatnia, jó, ha rendezett a családi háttere. Az sem árt, ha az ősök a show-bizniszben dolgoznak, és felkészítik őt erre az életformára. Legalább ilyen fontos, hogy a sztár intelligens, képzett legyen, esetleg nyelveket beszéljen, és helyén tudja kezelni a jelenséget.
Hollywood aranykora is kegyetlen volt
Ez azonban a hírességek nagy részére nem jellemző. Hollywood aranykora, amelyet mostanság nosztalgiával emlegetnek, és amelyről manapság kegyetlenül őszinte sorozatot láthatunk a Netflixen, mutatta meg, milyen szörnyűségekre (volt?) képes a kasszacsilingelésre hajtó, sztárcsináló gépezet.
Rock Hudsont, a korszak egyik legnépszerűbb filmszínészét az ügynöke nyilvánosan ezerszer megalázta, új nevet talált ki neki, rendszeresen abuzálta, majd megnősítette a titkárnőjével, holott homoszexuális volt. Rita Hayworth-nek kitépették elől a hajszálait, hogy magasabb legyen a homloka, és éheztették. A hatéves Shirley Temple-nek – akinek ennyi idősen már rajongói klubja volt – minden percét beosztották a stúdiók. Már akkor is kemény napi edzésekre kényszerítették a trénerek a férfiakat és a nőket, és ha úgy találták szükségesnek, kivilágosíttatták a bőrüket.
Könyvklubtól a weboldalig
Ma a Facebookon percek alatt alakulnak csoportok, akár egy könyvsiker apropóján. Akik tagok szeretnének lenni, mert imádják az adott regényt – nap mint nap elolvassák, és kívülről tudják! –, örülnek e kötődésnek, hiszen hasonló mániájú emberekkel lesznek körülvéve. Nem csak én vagyok ilyen őrült – nyugtatgatják magukat. A rajongókat nem zavarja az sem, ha a csodált író 200 éve meghalt. A sikeres filmfeldolgozások után például világszerte több helyen alakultak Jane Austen-könyvklubok, és a tagok a mai napig újdonságokra bukkannak a világ egyik legnépszerűbb írónőjének életében és műveiben.
Több mint fél évszázada halott hírességek neve mellé percek alatt ölelős emojik ezrei kerülnek fel a Facebookon – ha ezt James Dean, Marylin Monroe vagy Elvis Presley megérhette volna!
No meg azt, hogy az internet sci-fibe illő módon megszünteti az időkorlátokat, a távolságokat… A fiatal sztár reggel 9-kor iszik egy kávét Manhattanben, közben odaszalad hozzá egy rajongó és készít vele egy videót vagy szelfit, ami aztán 2 perc alatt végigfut a világhálón. Kis túlzással, hamarabb látjuk Szolnokon egy lakásban ülve, hogy éppen milyen süteményt fogyasztott a kávéja mellé, mint hogy az asztaláról elvinnék az üres tányért.
Olykor komoly munka és anyagi befektetés áll a rajongás mögött. Van, aki megszállottan, évekig, naprakészen szerkeszt egy internetes rajongói oldalt, amely pontosan követi, hogy a kedvenc mikor, hol volt, mit nyilatkozott, milyen ruhát vett fel aznap, melyik fesztiválra utazott el éppen, és kivel csókolózott előző este egy yachton. A rajongó a sztár életének minden apró mozzanatát nyomon követi, felrak róla vagy 30 ezer fotót, sokat fordít az amerikai lapokból, hogy friss infókkal szolgáljon a hasonló érdeklődésűeknek. Egy idő után oly sokan kattintanak az oldalára, hogy hirdetői is akadnak – lassan üzletté formálódik a lányos hobbi. Aztán az egyetemista felnő, leteszi a vizsgákat, családot alapít és elbúcsúzik a pajtásoktól. De bizonyára egész életében követni fogja a színész pályafutását.
Nem baj az se, ha kannibál?
Előfordulnak furcsa végletek, szinte függőségek. Ismerek olyan 70 körüli, diplomás, okos, nagycsaládos hölgyet, aki éjt-nappallá téve nézett – vagy néz ma is – egy bizonyos török filmsorozatot. Csak azt. A főszereplő más filmjei után nem nagyon érdeklődik. Ha véget ér a sorozat, újra nézi a részeket YouTube-on. Éjjel-nappal, okostelefonon is. Amikor legutóbb beszéltem vele, éppen egy hipnotizőrhöz készülődött, azt hallotta, ő tud segíteni.
A megszállott rajongót nem ábrándítja ki semmi. Hiába derül ki a legnagyobb disznóság az adott színészről, akkor is odavan érte. Amikor Armie Hammerről, a Szólíts a neveden sármos sztárjáról elkezdték híresztelni a világlapok, hogy kannibálhajlamai vannak, egyes nők azzal biztatták, belőlük nyugodtan kiharaphat egy ízes falatot…
A rajongás újkori válfaja az uralkodóházak tagjai iránti túlzott érdeklődés. Diana hercegnő és az ő tragikus sorsa, halála és szinte tömeghisztériába fulladó temetése adta meg ennek a végső lökést. Mindebben a médiának és a paparazziknak óriási szerepe volt és van. A közönségre teljesen fölösleges intim információkat kényszerítenek rá. Soha azelőtt nem érdekelte az angolokat – főleg nem az egész világot –, hogy ki mit csinál a brit uralkodóházban, milyen parfümöt szór magára, melyik a kedvenc virága és szereti-e a pöttyös ruhákat.
A királyi családba bekerülni óriási hírnevet jelent – de ez évszázadokig nem volt így, hiszen a dinasztiák egymás között házasodtak, és nem létezett tömegkommunikáció. Amióta megpróbáltak civilek is férjhez menni valamelyik herceghez – Wallis Simpsontól Meghan Markle-ig –, hirtelen a világ leghíresebb személyiségei lettek, akiknek minden lépését szabályozzák és figyelik, és milliók alkotnak nap mit nap véleményt róluk. Rajonganak értük – vagy éppen gyűlölik őket. Úgy tenni, mint aki ezzel előre nincs tisztában, naivitás. Mindez üzlet, persze: egy címlapfotó, egy tévéinterjú milliókat hoz a konyhára, elsősorban a reklámbevételek révén.
Ölni is képesek
A rajongó végletes helyzetben veszélyes tud lenni! Akik a kordonon keresztül átölelik imádójukat egy-egy filmfesztiválon – nyomukban persze az aggódó testőrökkel – meglehetősen merészek. Ez a szenvedély ugyanis visszaüthet: előfordul, hogy a függőségben létező, pusztán irigységből előbb-utóbb ugyanolyan híres akar lenni, mint imádottja, sőt közben úgy érzi, el kell a példaképet pusztítani, mert nem bír kitörni másként e furcsa érzelmi kötődésből. Erre példa John Lennon tragikus halála, amikor rajongója, a 25 éves Mark David Chapman 1980-ban négyszer rálőtt. Előtte a taxisofőrnek, aki a Dakota-házhoz fuvarozta, azt hazudta, munkakapcsolatban áll Lennonnal.
A világ sosem bocsátotta ezt meg neki. Chapmant még feltételesen sem bocsátják soha szabadlábra. A kihallgatáson bevallotta, csak azért ölte meg a 40 éves popsztárt, mert nagyon híres volt, és ő is az akart lenni. Sikerült is neki, de nem boldog tőle.
Chapman ma, 65 évesen tisztában van vele, hogy bár időközben megnősült, egész életét a börtönben kell majd töltenie. Yoko Ono egy helyütt azt nyilatkozta, mindig attól fél, hogy a sokadik kérvény után szabadon engedik, és vele vagy a fiával is akar majd végezni.
Borító- és címlapi kép: Yoko Ono és John Lennon - montázs. Készítette: Csabai Kristóf / Dívány.hu
