A legújabb kutatásokból megtudhatjuk, hogy miért a kacsacsőrű emlős a legpáratlanabb állat a Földön, és mikor élt az utolsó közös ősünk.
Az ausztrál kontinens egyszerre bűvölte el és ejtette zavarba különös állatvilágával a 18. századi európai felfedezőket és tudósokat. A földrészre utazók azelőtt sosem láttak kengurut, koalát, emut vagy erszényes farkast. A legnagyobb szenzációnak mégis a kacsacsőrű emlős felfedezését tekintették. A legelső Angliába került egyed maradványait sokáig ügyes hamisítványnak gondolták, az Ausztráliában sosem járt tudósok úgy hitték, a megtévesztéshez egy hód farkát, egy vidra testét és egy kacsa csőrét használták fel. A különös lényt Ornithorhynchus paradoxusnak, azaz furcsa madárcsőrűnek keresztelték különös kinézete és még különösebb tulajdonságai miatt.
Ezt a bohókás és lenyűgöző állatot az elmúlt három évszázadban sokkal jobban megismertük. A kacsacsőrű emlős genomját, azaz örökítőállományát, amelyben fellelhető a madarakra, a hüllőkre és az emlősökre jellemző sajátosságok, 2008 óta vizsgálják a tudósok. A Koppenhágai Egyetem biológusai által vezetett kutatócsoport azonban nemrégiben feltérképezett egy teljes kacsacsőrű genomot, amely éppen olyan szokatlan, mint maga az állat 10 nemi kromoszómájával, méregmiriggyel ellátott sarkantyúival, fluoreszkáló szőrzetével és a bőréből szivárgó tejjel.
Bátran állíthatjuk, hogy a kacsacsőrű emlős Földünk legfurcsább állata. A hangyászsünfélékkel együtt a kloákások, vagyis azoknak az emlősöknek a rendjébe tartozik, amelyek tojást raknak és tejjel táplálják utódaikat, génállományuk pedig három faj tulajdonságait is magában hordozza. Bármennyire is különbözünk mi, emberek a kacsacsőrű emlőstől, a kutatók úgy gondolják, hogy éppen ez a különbség segíthet többet megtudni arról, hogy távoli őseink hogyan jutottak el a tojásrakástól a szülésig.
„A genomról alkotott teljes képünk válaszokat adhat arra, hogy hogyan alakulhatott ki a kacsacsőrű emlős némely különös vonása – magyarázza Guojie Zhang, a Koppenhágai Egyetem evolúciós biológusa. – Ugyanakkor fontos szerepet játszik abban is, hogy jobban megértsük más emlősök, köztük az emberek fejlődését is.”
A napjainkban élő emlősöket három csoportba oszthatjuk: kloákásokra, erszényesekre és méhlepényesekre. Mi, emberek az utóbbiba tartozunk. Az utóbbi kettő pedig együttesen alkotja az elevenszülő emlősök alosztályát. Máig nem teljesen világos, hogy ez a három csoport mikor kezdett el különválni egymástól, a kacsacsőrű emlős genomjának feltérképezése azonban segített néhány dátum tisztázásában. A gyűjtött adatok szerint például a kloákások és a méhlepényesek utolsó közös rokona 187 millió évvel ezelőtt élt. Viszont míg mi, emberek az evolúció számos lépcsőfokát magunk mögött tudhatjuk, a kacsacsőrűek alig változtak, mégis tökéletesen helytállnak a környezetükben.
A kutatók különös érdeklődést mutatnak a kacsacsőrű 10 nemi kromoszómája iránt is, ami egyedülálló az állatvilágban. Az adatokat tanulmányozva arra jutottak, hogy ebben a tekintetben sokkal több hasonlóságot mutatnak a madarakkal, mint az emlősökkel. De miközben a madarakhoz hasonlóan tojást raknak, utódaikat tejjel táplálják a hasi bőrszövetükben található mirigyek segítségével.
A kutatás arra is rámutatott, hogy az állat 120 millió évvel ezelőtt veszített el négyet a nyolc génből, amely a fogak fejlődéséért felelős, így széles és lapos, a kacsa csőrére emlékeztető szájszervével őrli meg a táplálékát. A hímek hátsó lábain található méregmiriggyel rendelkező sarkantyúi pedig defenzin génjeivel magyarázhatók, amelyek más emlősöknél az immunrendszerhez kapcsolódva tűnnek fel.
A feltérképezett örökítőállománynak hála a kutatók mélyebb bepillantást nyerhetnek az elevenszülő emlősök fejlődésébe és ezeknek a rendkívüli tojásrakó emlősöknek a biológiájába és evolúciójába.
