Egy év alatt tett kukából zabáló, húgyszagú, összeszart csövessé a pia

Az alábbi írásnak lehetne az az apropója, hogy itt a karantén, hiszen most a bezártság miatt nő a feszültség, az egyedülállók még magányosabbak, a családok még jobban szenvednek, főleg, ha alkoholista is van köztük. Sokan vesztették el a munkájukat, a megélhetésüket, akár a lakhatásukat, és sokak számára a közelgő ünnepek is nehezek lesznek érzelmileg. Ez mind a melegágya a növekvő alkohol- és gyógyszerfogyasztásnak.

Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása

Szerzőnk, Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg-segítő, felépülő függő. Sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, metadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat és sok-sok alkoholt.

Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 18 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben. Jelenleg drog- és alkoholfüggőkkel, valamint hozzátartozóikkal foglalkozik, tizenöt éve intézményi és több mint hat éve magánpraxisban, egyéni és csoportos formában.

Társszerzője a Repülök a gyógyszerrel és a Pörögnek a fejemben a filmkockák című köteteknek.

Szóval ezek a tények mind magyarázatai lehetnének ennek a történetnek, de mégsem azok. Ez a cikk egy felépülő alkoholista írása, amit a személyes engedélyével kis szerkesztéssel adok közre, okulásul mások számára arra, hogy semmi sem lehetetlen. A cikk elég hosszú, de bőven megéri elolvasni. A szöveg annyira erős nekem, annyira minden benne van, amiről amúgy is szoktam írogatni, hogy többet venne el, ha hozzáokoskodnék, mint amennyit hozzátenne. Az írás apropója Gyuri 11. józan születésnapja volt, amit józanul tud már ünnepelni. Gyuri 54 éves, a 43. születésnapján ment be egy rehabra, azóta józan. Ez a története a saját szavaival:

Az általános suli után villanyszerelő suli, 3 év, és 18 évesen irány a katonaság, másfél évre. Utána irány az építőipar, a vidám, piás kollégák, brigádbulik, amikről a nagyivó kollégák, miután sokat ittak, hazamentek a családjukhoz, és olyan betegek voltak, hogy 3 napig nem tudtak piára nézni. Nekik be voltak fizetve a csekkjeik, minket, alkoholistákat viszont nem érdekelt, ki és hol vár minket, mi ittunk 3-4 napig egyfolytában, aztán mentünk előlegért, mert kellett piára, másnaposság ellen. Mi mentünk fusizni több pénzért, és befizettük a 3 hónapot egyszerre, ha már kikapcsolták a villanyt.

Egy alkoholistának idővel mindig a pia lesz az első helyen, minden más csak utána következhet, ha tud...

Csajozás

Egy jó ivást, mulatozást mindig többre becsültem, mint a csajozást, mert a kocsmában jól éreztem magam, a nőktől pedig nagyon féltem. Persze egy olyan csávó, mint én, nem félhet egy nőtől, így mindig azt mondtam, hogy én nem vagyok papucs, mint a házasok, a magam ura vagyok, szabad is maradok! Az igazság az volt, hogy néha, amikor nekem is ficánkolt, elmentem a diszkóba. Iszonyatosan kétballábas, botfülű vagyok, egy dekányi ritmusérzék nélkül. Hogy kérjem fel azt a szép lányt táncolni? Gyűjteni kell a pultnál egy kis bátorságot... Szigorúan csak egyet... na jó, legyen kettő, meg egy harmadik, mert ugye három a magyar igazság. Meg egy a ráadás. A végén annyi bátorságot lenyeltem, hogy a lány a kidobóval rúgatott ki, hogy egy részeg állat folyton zaklatja.

Sohasem sikerült kapcsolatot kialakítanom, mindig elcsúszott a pián.

Vettem neki operajegyet, első randira, de összefutottam egy haverral, és sohasem értem oda. Ha ital került hozzám, átkerültem egy másik dimenzióba, ahol nincs semmi, csak a pia és a hozzá tartozó dolgok. Ami kint van, az kint is marad, lány, opera, munka, és bentről nem látszik, így nincs is. Az iszákos megiszik sok piát, utána hazavánszorog, mert abban a dimenzióban rúg be, amelyikben él. Az alkoholistát a beteg agya átrepíti egy olyan világba, ahol nincs idő, nincs kötelezettség, semmilyen.

Gyerek? Nem mentem érte? Nem baj, lényeg, hogy itthon van, isztok valamit?

Csak akkor tér egy picit magához, amikor az asszony ott áll a kocsmaajtóban, a nevelt fiammal, és mondja, hogy most, este 9-kor hozta haza az óvónő, mert nem mentem érte 5-re, ahogy reggel megbeszéltük. Nem baj, lényeg, hogy itthon van, isztok valamit? Ez a kapcsolat egy elvált, gyermekes nővel már 2000-ben volt. Ezen a vonalon futott az életem. Rengeteg munka, még több pia, minden nap másnap.

Fontos, ünnepelendő ez a szülinap, mint mindegyik 11 éve, 2009 óta, amikor a negyvenharmadik megtörtént. Azért írom így, mert abban az időben a dolgok, események már csak történtek velem, semmi beleszólásom sem volt.

Nagyjából tíz év nagyon komoly mélyrepülés előzte meg ezt a szülinapot. 

A tíz év alatt folyamatosan azt hittem, hogy ennél mélyebb szint már nincs. 

De mindig volt, és még mindig kíváncsi voltam, hol az alja. Az életmódom, a 28 évig tartó, aktív alkoholizmus eredményeként jutottam egyre lejjebb. Mindenemet IS elittam, elszórtam. Fizettem mindenkinek, csak ne kelljen egyedül innom. Azért írom, hogy mindenemet „IS”, mert ha az enyém elfogyott, beszereztem mástól, bárhogyan a rávalót. Már 1-1 napra sem tudtam elhelyezkedni sehol, mert annyira sem tudtam megállni az ivással, amíg a főnök elé állok, aki felvenne.

2005-től az utcán éltem, Budán, a Műegyetem rakpart környékén. Nagyon gyorsan letudtam a különbséget köztem és a tíz éve ott kínlódó csontvázak között. Egy év alatt ugyanolyan torzonborz, kukából zabáló, húgyszagú, összeszart csöves lettem, mint ők. Kb. 45 kiló voltam, napközben hajléktalanújságot próbáltam rásózni az autósokra, a piros lámpánál. Azért ezt, mert a bolti lopáshoz mozgásképtelen, esetlen és lassú voltam, a kukázáshoz büszke (még így is, nem volt ennyi elég), a kéregetéskor meg féltem, hogy pofán vágnak. Csikket szedtem, és ha összejött egy kanna borra a pénz, vettem egyet. Amikor kinyitottam, két dolog járt a fejemben: 1. el kell kerülnöm a többieket, hogy ne kelljen adni, 2. ez a kanna 2 óra alatt kifogy, addigra össze kell szedni a következőre, különben mindennek vége. Ahol összeestem, ott „aludtam” napközben, csak este mentem a táborhoz. Majdnem minden éjjel rendőrök rugdostak fel minket, mentősök, kórházi ápolók törték össze detoxba szállításkor a törékeny, pálcavékony, kalciumhiányos csontjainkat. Szinte semmit sem fogtam fel belőle, csak annyit, hogy eggyel több helyen fáj.

Néha diszkóból részegen hazakószáló fiatalok brahiból halálra rugdostak néhányat közülünk, mert a „küzdelemben” szerették a biztos győzelmet. Akinek sikerült elmenekülni, később visszajött. Ha a velem egy almon alvó éjjel meghalt, csak elvettem a borát, pénzét, cipőjét, mert nekem még (ki tudja, meddig) szükségem lehet rá. Az ő lába már úgyis hideg.

Néha részegen hazakószáló fiatalok brahiból halálra rugdostak néhányat közülünk
Néha részegen hazakószáló fiatalok brahiból halálra rugdostak néhányat közülünkFotó: Joe McBride / Getty Images Hungary

Háromszor próbáltam öngyilkos lenni

De az agyam már nem volt alkalmas a tervezésre. Így utólag már vicces, hogy még erre is képtelen voltam. Egy fa ágára kötelet kötöttem, felültem az ágra, nyakamban a kötéllel, és ugrottam... A gondolataim nem terjedtek odáig, hogy amikor a hurkot a nyakamba kötöttem, álltam az ág alatt, tehát a kötél túl hosszú. Így csak kificamodott a bokám, ami még egy hónap szenvedést okozott. Másodszorra kiültem a vonatsínre, egy kanyar után, éjjel. Hogy minél később vegyen észre a masiniszta. Rafinált voltam ám! Az utolsó pénzemen vettem egy üveg vodkát, és viszlát, világ, eldőltem a síneken. Reggel arra ébredtem, hogy majd’ megfagyok, és a katasztrófa az, hogy a vodkám is kidőlt. De mit keresek itt? Aztán derengeni kezdett, vonatsín, öngyilkosság. Picit tisztább fejjel láttam, hogy egy évtizedek óta használaton kívüli iparvágányon vártam a vonatot, aminek 20 méter múlva vége szakad. Na, nem baj, van időm meghalni, majd most jön a tuti! A metró! Az biztos kinyír, ha eléugrom. Elmentem az Üllői út alatti 3-as metrószakaszhoz. Ott olyan közel vannak a megállók, hogy már látni a metrót, amikor még az előző megállóban áll. Persze ehhez is kellett sok bátorság, össze is ittam eleget belőle, minden összefolyt a szemem előtt. Láttam, hogy jön a metró, mozog a lámpája. Ugrottam. Még el sem indult az előző megállóból, így bőven volt idejük az állomás dolgozóinak lekapcsolni. Kihúztak a sínek közül, jól elvertek, és kidobtak az állomásról. Az eseményről jegyzőkönyvet sem vettek fel. Nem történt semmi fontos. 

Ekkorra én már rég el akartam pusztulni, egy egysejtű akaraterejével, mert agyam már csak annyi volt, mint azoknak. 

A család elfordulása, tehetetlensége

Eközben már minden rokonom, ismerősöm, barátom (egyet kivéve), letett rólam. Néha, ha mertem, ellátogattam apámékhoz. Eleinte adtak pénzt, később apám azt mondta, hogy nem ad pénzt, mert az nem segítség, a fia vagyok, itt mindig kapok egy tál ételt meg egy doboz cigit, de meg se forduljon a fejemben, hogy a félszoba üres. Nagyon szeretne rajtam segíteni, de be kell látnia, hogy rajtam nem lehet. Csak azon lehet segíteni, aki kéri, akarja, együttműködik. Ha most venne nekem egy lakást, 2 év múlva ugyanígy állnék itt. Mert volt nekem két saját lakásom is, azok hol vannak? Erre nem mentem hozzá többet, csak jóval később. Akkoriban nem volt lelkem, nem voltak emberi érzéseim, csak reflexeim. Sosem gondoltam arra, hogy milyen érzés lehetett apámnak ezt látni, mekkora erő kellett az elengedéshez, és milyen érzés lehetett tíz éven keresztül minden este azzal a kérdéssel lefeküdni, hogy vajon él-e még a középső fiam? Vagy öcsémnek ugyanez a bátyjáról, bátyámnak az öccséről.

Szóval, 2009 őszén egy kéregetésbe bonyolódtam, és úgy pofán vágott a „kedves Budai Polgár” (ahelyett, hogy azt mondta volna, nem adok, takarodj), hogy szétszakadt az egyik szemöldököm. Amikor magamhoz tértem, megkerestem a többieket, hogy lopjanak kötszert. Higiéniai állapotom tökéletes volt, hisz alig több mint 2 évvel azelőtt megfürödtem, mert csak úgy adtak kaját. Többé nem mentem olyan ételosztó vagy melegedő felé, ahol ilyen embertelen követelményeket támasztottak egy szelet zsíros kenyérért. A seb egy hét alatt telement bacival, férgekkel, kórokozókkal. Bedagadt az egész nyakam, fejem, és az egész testemről vált le a bőr. „Na végre vége! Pár nap, és elvisz az ördög, nem nekem kell agyalni rajta.”

A többi torzonborz, nyomorék, fekélyes, féllábú társam elém állt, és azt mondták, most viszünk a kórházba. Mondtam, hogy nem megyek. Addig nem kapsz a borból, amíg orvos nem látott. Egyből elindultam, hiszen ki tudja, hány nap múlva halok meg? Addig bor nélkül? Inkább az orvos. Csak az SZTK-ig mentünk, amint magához tért a világosban is aktív zombi által okozott sokkból az orvos, hívta a mentőket, és irány a János kórház. Sokszor jártam már ott, a pszichiátrián, a zárt osztályon már szinte saját ágyam volt. Ám most kivételesen a szemészetre vittek. Ott a fürdetéssel kezdték, bár erősködtem, hogy aznap már fürödtem. Láttam a nővérkén, hogy egy picit kételkedik, de diplomatikusan annyit mondott, hogy lehet egy nap többször is.

Lehet egy nap többször is?
Lehet egy nap többször is?Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Ezzel még én sem tudtam vitába szállni, lehet, hogy ő is a pszichiátrián dolgozott, csak a szemészeten helyettesített. Utána röntgen, törés nincs. Végeztek néhány mérést, akkor már csak 40,5 kiló voltam. Vért vettek, néztek májfunkciót, mert az épebb szemem teljesen sárga volt. A májfunkciót egy Gamma GT-nek nevezett számmal mérik, valamit elosztanak vagy megszoroznak egy másik valamivel, így kijön egy szám. A normális, egészséges emberé 30-50 között van, ha jól tudom. 80-nál már figyelmeztet az orvos, hogy vigyázni kéne az étrenddel, mert baj lesz. 100-nál konkrétan rákérdez, hogy nem iszik maga egy picit sokat? 500 feletti számmal lehetetlen, hogy működjön a máj. Nekem háromszor csinálta meg a tesztet, mert mindháromszor 3800 körüli érték jött ki, ilyen pedig nincs, majd megnézeti a gépet. Pár nap múlva megkeresett, és közölte, hogy ő ezt nem érti, mert a gép jó. Tényleg 3800. De nem bonyolódott jobban bele.

A sérült szememről csak két hét után derült ki, hogy megvan még. Innen kezdődött a rémálom, ami két héten át, minden reggel megismétlődött. Lekötöztek, és a szó szoros értelmében megnyúzták az egész arcomat, a szemhéjaimat, a nyakamat, húsig. Élve. Ébren. A doktornő még fülvédőt is tett fel. Egész testemben remegtem, de egy hangot se adtam ki. Engem te nem hallasz könyörögni, te nyavalyás! Ahhoz te kevés vagy! Szóval az egómmal semmi baj sem volt, még ennyi megpróbáltatás után sem. Utána fertőtlenítő, kenőcs, kötés (ami reggelre odaragadt a megnyúzott fejemhez, és letépték). Megtörtént a mintavétel, délre már tudták, melyik kórokozó, jöhet az antibiotikum. Két nap múlva kimehettem sétálni. 

Semmi se elég?

Egyből kisétáltam a János kórház elé, orvosi reklámújságokkal a lámpához, és egy óra alatt megvolt a fél liter vodka. Ez nem zárt osztály volt, minden nap kimehettem „sétálni”, a kötés miatt még többet is adtak. Ebédelni bementem, aztán ki, megint, utána már édesen aludtam estig, amikor kisétálhattam még egyszer. A doktornő ráncolta a homlokát, nem értette, hogy miért nem hatnak az antibiotikumok, miért romlik tovább az állapotom? Ő nem tudta, hogy a 3 félliteres vodka minden nap lecsúszik. Én sejtettem, de nem érdekelt. 

Nem akartam már annyira meghalni, de élni sem. 

Lesz, ami lesz. Öt antibiotikumot próbált ki, mire az utolsó hatott. Egy hét múlva teljesen jól voltam, mehettem volna, de nem volt hová. Mondta a dokinő, hogy a sebek még frissek, be kell járni kötözésre, de ha én oda, ahonnan jöttem, visszakerülök, akkor nem fogom ezt megtenni, és ha most újrafertőződöm valami mással, az biztos, hogy kinyír, mert nem veszem észre. Márpedig innen mennem kell, már így is ő könyörgött ki egy pluszhetet a főorvostól. Nem tudtam helyet találni magamnak, annyira nem volt már senkim, és, ha belegondolok, ugyanúgy viselkedtem volna ott is, mint mindenhol máshol, mert íme, jól vagyok, van kaja, fűtés, megint befogadtak, van, aki szeret, csak meg kell ígérni, hogy ezentúl kevesebbet iszom, az egy darabig úgysem látszik. 

Minek a fájdalmas változás, új, valódi személyiség kidolgozása, fáradságos, éveken át tartó munkával, ha így is működik minden? Ez mindig is így volt. Akkor változott meg, amikor senki sem fogadott be. Amikor minden ajtó bezárult, és nem nyílt ki egy sem.

A Gondviselés ha minden nyitott ajtót bezár előtted, egy másikat MINDIG kinyit. Ebből láthatom az akaratát. Az útirányt, hiszen más nincs. És biztosan jó, hisz ő nem ver át, de ez egy teljesen ismeretlen út, és különben is, ki hisz neki? Benne? Ki hisz egy ilyen életút után a gondoskodó, szerető Istenben, a halálból éppen megmenekülve, útban a közeli halál felé? Mondtam úgy, hogy még egy métert sem tettem meg a kijelölt új úton.

Ez a nap november 25-én jött el, a szülinapomon. Belépett egy nő a kórtermembe, ismertem az utcáról. Egy utcai csövesidomár vagy hobószelídítő. Szerintük őket szociális munkásoknak hívják, pedig a munkájuk, a munkakörülményeik teljesen antiszociálisak velük szemben. Hóban, fagyban kutatják a szaros bokrok alatt a megbújt csöveseket, hogy egy takarót, egy kis teát tukmáljanak rájuk, vagy becsalják őket egy éjszakai melegedőbe, hajléktalanszállóra. (Az népszerűtlen, mert szabályok vannak, meg kell fürödni, és tilos inni. Pont a két legrémisztőbb.) Ha kell, mentőt hívnak rájuk, ha már késő, akkor a bádogost. Közben szemtelenek, mogorvák, nemegyszer harapósak ezek a teljesen elfajzott farkasok. Egyszer sem hangzik el, hogy hálás vagyok érte, vagy hogy köszönöm. Inkább a „menj a fenébe, ezért ébresztettél föl? Ilyen hidegbe’ bort hozzá’, ne teát”!

Szóval bejött, és mondta, hogy születésnapom van. Hozott két narancsot meg egy csokit. Gondolkodtam, lehet, hogy morogtam is, mert csapdát éreztem. Miért hoz ez nekem ajándékot? Mi köze hozzám, a szülinapomhoz, meg egyáltalán ki kért tőle bármit is?! 

Meg kell fürödni, és tilos inni. Pont a két legrémisztőbb
Meg kell fürödni, és tilos inni. Pont a két legrémisztőbbFotó: Kaszás Tamás / Dívány

Rehab mint segítség

Azt is mondta, hogy van Pécs mellett, Pécsvárad szélén egy házikó, ahol drog-, alkohol- és minden egyébfajta függők segítséget kapnak a közösségtől a leálláshoz. Nem parancsolnak, nem adnak tanácsot, csak megosztják a tapasztalatikat, amik tisztán tartották eddig őket.

Na, ez volt az ajtó mögött. Itt lehetőséged van felderíteni megbújt, begyökeresedett rossz tulajdonságaidat, önámításaidat, hazugságaidat, mert ha te nem is tudsz a létezésükről, a többiek ugyanezekkel küzdöttek meg sikeresen eddig. Nem mondják meg a tutit, mert a saját útja mindenkinek más, de helyes irányba terelnek, és figyelmeztetnek, ha letérni látnak róla. De arról te döntesz, hogy elfogadod-e a segítséget, vagy sem. Sokakat ismer, akik ennek a házikónak köszönhetik a szermentes, polgári életüket. Nincs gyógyszer, nincs orvos, a segítők és az intézmény vezetője szintén leállt függők. A kapu állandóan nyitva. Aki akar, mehet. Csak bejutni nehezebb, mert rafinált, függő gondolkodású terápiások ülnek a felvételinél, és megkérdezik, hogy valóban le akarsz-e állni, komolyan megtennél-e mindent azért, hogy megszabadulj a sok évtizedes tehertől, vagy csak melegre meg ingyenkajára vágysz?

Gyuri, kell ez neked? Hiszen jól ellavírozol a zavarosban, még mindig életben vagy, pedig ez logikátlan. Három öngyilkossági kísérlet után a bacik sem tudtak megenni... Tényleg logikátlan, pedig mindennek következetesnek, logikusnak és rendszerűnek KELL lennie egy anyagi világban. Mégis élek, mert ügyes vagyok. Igaz, hogy nem egészen úgy élek, ahogy szeretnék, és emlékeim szerint 18 évesen én nem ezen az úton indultam, de kitartottam és élek.

Az ismerős szarban tapicskolni, vagy az ismeretlen új felé indulni, ami félelmetes, de lehetőségeket tartalmazó? Ez az út teljesen ismeretlen számomra. Az élet kihívásai, feladatai fő gyámolítóm, erőm és támaszom, az ital nélkül?! Nélküle gyenge leszek, gyáva, tehetetlen, mert minden eddigi megoldásomat tőle kaptam. Igaz, hogy hosszabb távon ide vezettek, de az épp esedékes szakadékot áthidalták. 30 évig nem másztam józanul létrára vagy tetőre! Mi van, ha tériszonyos vagyok és leesem? Hogy fogok a pultnál felvágottat kérni, ha nincs nyakig gombolva a lány blúza, hanem kint a dekoltázs? Oda se merek nézni, megmutatni, melyikből kérek. Piásan már rég rávágtam volna, hogy abból a gömbölyű pipisonkából szeretnék a pulton, de azt biztosan nem szabad. 

Nem egészen úgy, ahogy szeretnék, de kitartottam és élek
Nem egészen úgy, ahogy szeretnék, de kitartottam és élekFotó: Kaszás Tamás / Dívány

Hehe, mert részegen az ember brillírozik, ő a nagy vagány meg a legjobb fej, másnap meg az, ami valójában: egy szánalmas, darab szar, amíg valami módon meg nem iszik valamit.

És akkor kezdeni KELL elölről a napi kört. Amikor később részeges kollégák társaságában voltam józanul, vállalati bulikon elképedve hallgattam, hogy ezek a normális emberek milyen elképesztő marhaságokat beszélnek, mekkora bunkók a piától, szánalmas féregnek gondoltam őket. Aztán előkerültek régi barátok, kollégák, az öcsém (akinek az esküvőjéről elüldöztem mindenkit, akit tudtam, a többieket csak vérig sértettem a humorosnak gondolt beszólásaimmal), akik elmondták, hogy milyen is voltam én. Akkor már nem éreztem megvetést a piások felé, hanem hálát éreztem, hogy most már nem én állok a helyükön, és gyűlölet helyett elfogadtam, hogy nekik még nem jött el az a pont, ami nekem. Nekik ehhez még inniuk kell.

Megvetés helyett hála, gyűlölet helyett elfogadás, megértés, azonosulás a még szenvedővel. Követelőzés helyett kérés, kitagadás helyett tolerancia. Cserélgettem az eszköztárat.

Sajnos, a régieket még nem tudom teljesen megsemmisíteni, mert nincs még annyi új, pozitív helyettük. Kénytelen vagyok a régit elővenni néha. A több százezres, milliós anonim józan világközösségben mindenre van pozitív eszköz, az már csak rajtam múlik, hogy elhozom-e onnan? (az anonim alkoholistáktól – a szerk.)

Ezt persze én még nem tudhattam, csak álltam ott, a Gondviselés rohadt ajtaja előtt, az egyetlen előtt, ami nyitva van még, és fingom sem volt, mi van bent. Másik ajtó is volt, egy fekete csapóajtó lefelé. Mondtam, hogy hohó! Azt már nem! Kinek képzelitek magatokat? Én menni akartam háromszor, meg a kukacokkal egyszer, de ti a fületek botját sem mozdítottátok, pedig dörömböltem rendesen, sokáig. Amikor én akarom, akkor le vagyok szarva, amikor nagy kegyesen szóba álltok velem, akkor a saját akaratom szerint válasszam azt?! Hát ezt a fületekbe! Maradok, juszt is a másikat választom, engem nem ugráltattok kedvetek szerint! Ki ez a kormos pofájú pincecsöves, aki nekem akar parancsolgatni? Botrány!

Aztán kibambultam a kórterem ablakán, erősen télies, hideg idő volt. – Ez a tél már biztos elvisz, maradni kéne... – Persze, hogy a pincecsöves győzzön?! – De ott nem tudnak újat mutatni. Ennél szarabb sehol sem lehet, mint most! – De igen, ugyanez kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy rákosan. Te még egyben vagy, tudsz magadról gondoskodni. A Jóskának már levágták mindkét lábát és velünk él, ugyanott. – De nem is lopták el a cipőjét télen, éjjel, a rohadékok, mint nekem! – Hülye... – Ezt egyébként már ismerem valahonnan! Minden új szakasz előtt azt mondtad, innen már tényleg csak felfelé van út, annyira a béka segge alatt voltál. Aztán mégis megtaláltad a lefelé vezetőt. – De akkor is csak egy volt nekem nyitva! Mindig csak egy volt... – Nem, sok volt, de te mindig a legegyszerűbben elérhetőt választottad, ami felett hordó volt. Viszont csapóajtó sehol sem volt, tehát eddig nem is választhattam volna azt. Nem ez a sorsom. Nem az a baj, hogy meg kell halnom, hanem az, hogy még élnem kell. Valami nagy rendezőnek még valamilyen terve van velem, csak ezt számomra homály fedi. (Még mindig.)

Rendben van. Viszont ha élnem kell, azt így nem lehet. Nem tudok élni, csak vegetálni. Nem tudok se inni, se nem-inni. Csak vedelni tudok vagy kitikkadni, megőrülni a szeszért. Nem tudok tervezni, csak pillanatnyilag lenni, mert nem tudom, melyik tervem melyik szakaszában vág be a ménkű, és iszom le magam, összedöntve mindent, mint a számtalan leállási kísérlet során, a rengeteg „tiszta lappal indulás, új élet, pia nélkül (később azért, majd ünnepnapokon, néha, csak egy kupicával, az íze kedvéért)”. Én, aki azt se tudta, hogy néz ki egy kupica, és hogy mire jó, gyűszűnek? És indultak az új életek, és mindent jól csináltam, nem ittam semmit, egészen addig, amíg egyszer csak ott nem ültem a pszichiátrián, három nappal azután, hogy összefutottam egy régi, jó kollégával, és beültünk valahová beszélgetni, szigorúan egy sörre, mert megy a vonata. Elhencegtem, hogy én már csak alkoholmenteset iszom, mert új életet kezdtem. De mivel ilyen nagy nap van, megiszom hozzá egy Hubertust is, az egészségére. Ennyi idő után már nem maradok rajta, ura vagyok. Meg egyet az enyémre... meg született egy fia, Isten éltesse!... meg meghalt az apja, Isten nyugosztalja!...

És kezdődött, illetve folytatódott a mélyrepülés, ugyanonnan, vagy még mélyebbről, mint amikor új életet kezdtem. 

A szívem mélyén azért nagyon untam már, hogy mindig ugyanazokat a végtelen köröket futom újra, mint a mókus a kerékben, és nincs kijárat.

Csak az oldalán, de arra nem megyek, mert arra még nem voltam, az veszélyes lehet, mert ismeretlen. Viszont az az egyetlen, amit még nem próbáltam, és különben sincs másik. Úgyhogy gyerünk, ha nem jön be, csövezni Pécsett is tudok.

A rehabon

Innentől – azt gondolom – nem én ültem a bakon. A szociális munkás hozott egy vonatjegyet (naná, majd pénzt, nem bízik bennem, nem is értem, miért?), és megszervezte, hogy várjon a pécsi állomáson egy másik szocmunkás. 2009. november 26-án, miután (előttem is teljesen érthetetlen okból, logikátlanul) nem váltottam vissza a jegyet még indulás előtt, 75 százalékért, elindultam ezen az ismeretlen, már 11 éve tartó utam első állomása, Pécsvárad felé. Most, hogy a kórházban egy picit összeszedtem magam agyilag is, végig tudtam gondolni, mi van, ha visszaváltom a jegyet... kétszer berúgok belőle, és jön a mókuskerék.

Már belefáradtam, megadtam magam. Elértem azt a mélypontot, amire szükségem volt, hogy belássam, soha többé nem ülhetek én a bakra, mert 35 év alatt már bebizonyítottam, hogy nem értek az irányításhoz, elvesztettem az alkohol és így az életem felett a kontrollt.

A felépülő függő közösségek felmérhetetlenül hatalmas tapasztalata, mindenre kiterjedő lelki eszköztára segítségével vághattam neki ennek a másik fajta új életnek, mégpedig úgy, hogy most először nem harcba indultam az alkohollal, hanem pont fordítva. Szívből beismertem a totális vereségemet vele szemben. Beismertem, hogy sokkal erősebb nálam, hogy tehetetlen vagyok ellene.

Amikor beléptem a rehabra, konstatáltam, hogy itt fűtenek, van kaja, még mindig jobb, mint akármi... Én korábban 28 éven keresztül minden reggel felkeltem és ittam. Kicsit sajnáltam is, maradnék is szívesen, meg az emberek is tetszettek, mert magamfajták voltak, értettem őket és ők is engem, szar lesz innen reggel elmenni, mert akármit csinálok, nekem MINDEN reggel el kell kezdenem piát keresni, ez megy már 28 éve, miért menne most másképp? Meglátjuk, gondoltam magamban. 

Másnap reggel felkeltem, és nem kellett elindulnom piáért. Most is feláll a szőr a karomon, ha erre gondolok. 

A mai napig sem értem, miért. Isteni csoda. Valaki elvette tőlem ezt a kényszert, és ez azóta is tart, azóta se kellett, azóta se volt olyan napom, hogy úgy kellett volna visszatartanom magam, hogy ne igyak. A piálási kényszerem elmúlt. Ez volt az első, amikor azt mondtam magamban, én itt jó helyen vagyok. Ami után nem kellett elmennem inni, rájöttem, hogy ez még akár jó is lehet. 

Beismertem, hogy sokkal erősebb nálam, hogy tehetetlen vagyok ellene
Beismertem, hogy sokkal erősebb nálam, hogy tehetetlen vagyok elleneFotó: Zeferli / Getty Images Hungary

Az első nap, amikor bekísértek a szobámba, hogy itt fogok lakni, öt perc múlva kimentem és mondtam, bocsánat, itt valami félreértés történt: két drogost is tettek a szobámba! Hát mit képzelnek, mi vagyok én, bűnöző? Drogosok közé raknak?! 

Elvették az Andaxinomat, kidobták a vécébe, ezen kiakadtam, ehhez nekem jogom van. Ezek még az elején voltak, de soha nem is fordult meg komolyan, hogy eljövök. Ahogy nyílt ki az énem, ahogy a többiek visszajelzései segítségével kezdtem megismerni magam, úgy változtam. Kaptam nemeket, következményeket, amik nagyon szarul estek. Ezek által ledőlt az a kép, ami önmagamról élt bennem. A szabályok betartásával nem volt alapvetően gondom, inkább elsunnyogtam dolgokat, mint szembeszegültem velük, ám amikor ezek mindig kiderültek, vállaltam a következményeit. (...) Mindig bennem volt a bujkálás, mindig féltem, hogy elkapnak, ezt hoztam magammal. Mindig hátra kellett néznem a folyosón. Mindig félni, hogy észrevesznek… „Neked mindig látni kell, hogy jön a főnök, hogy elkap-e, igaz?” – kérdezték. Egy rehabon nem lehet hazudni, azoknak az embereknek az agya ugyanúgy jár, ahogyan az enyém… Ez nagy segítség, hogy nem lehet őket átbaszni. Olyan dolgokat mondtak nekem, ami igaz volt, de én nem tudtam, hogy ezeket mások is tudják. 

Már a kezdetektől mentünk a rehabról anonim önsegítő gyűlésekre, a negyedik hónaptól már önállóan kijártam, az ötödik hónaptól már kijártam dolgozni, novemberben mentem be, áprilisban már munkahelyem volt, egy másik felépülő függő ajánlásával kaptam munkát. 

Két hónapig még a rehabról jártam ki dolgozni, de este részt vettem a rehab életében, az esti benti csoportokon, segítettem, megosztottam a többiekkel, milyen a kinti újrakezdés. 

Ezután mehettem a félutas programba, ott voltam hat hónapig, ott már egyedül laktam, a félutas vezetője látogatott meg időnként, minden rendben van-e. Rendszeresen jártam gyűlésekre, folytatva a bent megkezdetteket. Az első hónapban kaptam száraztésztát, konzerveket a háztól, a második hónaptól már nem adtak, kicsivel már többet kellett fizetni a félutasért, fokozatos volt a leválás, és a hat hónap után összeszedtem annyi pénzt, hogy ki tudtam venni egy albérletet Pécsett. Egy szakadt, penészes lyukat. Egy év múlva átköltöztem egy kétszobás lakásba ugyanabban a házban. Heti négy anonim gyűlésre jártam. Szakmám volt, villanyszerelő vagyok, azóta is abban dolgozom, az első öt évben Pécsett, de már öt éve Németországban. Azért jöttem ki, mert nekem egész életemben az volt az álmom, hogy nyolcórás munkaidőből emberien meg tudjak élni, és most ez van. Korábban egész életemben napi 10-12 órákat dolgoztam, itt fél négy-négy körül kijövök a munkahelyemről, és a fél nap még az enyém. Elégedett vagyok, józan vagyok, oda megyek, ahova akarok, járok német nyelvű gyűlésekre, van hol laknom, van autóm, van motorom, van elég pénzem, szóval jó életem van. 

Mostanra megtanultam magamról, hogy képtelen vagyok irányítani az ivást, és ha megint keresztezi utamat, ismét ő győz. A totális vereség beismerése hozzásegített ahhoz, hogy belássam, nem én, az ember vagyok a világegyetem nagyfőnöke. Vannak nálam hatalmasabb erők is, amik bármikor bármilyen irányba képesek vezetni engem. Ennek egyenes következménye az alázat, ami nem megalázkodást jelent, hanem ezen erők létezésének elfogadását, és képessé tesz arra, hogy segítséget kérjek. Van egy józanodó közösség, ahol tanulni tudok, nem vagyok egyedül a problémáimmal, ahol meghallgatnak, ahol adhatok magamból és ahol mindig kapok egy jó szót. 

Az alázat tesz képessé arra, hogy elfogadjam azt, hogy nem tudok mindig mindent jobban másoknál. (Ezzel még sűrűn szokott problémám lenni.) Lehet, hogy azért is kellett még életben maradnom, hogy ezt neked leírhassam, vagy egy olyannak, aki most a középtájon jár, nem találja a kiutat, de így már tudni fogja, hogy van. Vagy azért, hogy mesélhessek teljesen reményvesztett szenvedőknek, és a saját példámmal mutassam meg, hogy alkohol nélkül is lehet élni.

Mustra