Napjaink modern, plurális társadalmaiban sokféle erkölcsi normarendszer, értékrend, vallási, hitbéli meggyőződés, világnézeti álláspont, felfogás létezik egymás mellett, egyazon időben. Egyik vagy másik melletti előzetes elköteleződésünk mentén választunk, hozzuk meg egyéni döntéseinket. Ebben valamely csoporthoz, társadalmi-kulturális közösséghez tartozásunk is általában szerepet játszik. Jó esetben racionálisan, szabadon és felelősen döntünk az erkölcs dolgaiban, sokszor gyötrelmes intellektuális (és nem egy esetben érzelmi) vívódások eredményeként.
Megszólalónkról
Dr. Hell Judit a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Filozófia Tanszékének professzora, az Egyetem Esélyegyenlőségi Bizottságának elnöke. Kutatási területei a magyarországi filozófia története, a feminista filozófia és az etika.
A filozófia, az etika, a bioetika problémái gyakran szinte megoldhatatlan dilemmákkal szembesítenek bennünket személyes élethelyzetünkben, választásainkban vagy morális ítéletalkotásainkban. Össztársadalmi szinten ugyanígy. Döntéseinket utólag akár benső kételyeink is kísérhetik. Továbblépve: elméleti emberek és egyszerű hétköznapi életüket élő személyek is sokszor egészen mást gondolnak arról, mi a jó, mi a rossz, mi a bűn, mi helyes, mi helytelen, vagy mit tilos és mit szabad tenni. Sokféleképpen érvelhetünk érvényesen az egymástól különböző, ellentétes felfogások alátámasztása érdekében. Az ember biológiai életét érintő, igen nehéz kérdésekben (öngyilkosság, mesterséges megtermékenyítés, abortusz, eutanázia stb.) sincs és nem is lehetséges teljes egyetértés.
Eutanázián „jó”, „kegyes", „könnyű” halált értünk, amelynek alkalmazása speciális élethelyzetekben merülhet föl. (A halál általában – mint az emberi lét végességével való szembesülésünk – ehhez képest más jellegű, egyetemes-egzisztenciális, ún. létkérdéseket vet föl.) Ilyen sajátos szituációk, kérdések (és azokra adott „válaszok”) lehetnek: gyógyíthatatlan, végstádiumban lévő, szinte embertelen kínokat elviselni kényszerülő betegek halálának előidézése „többnyire a szenvedés idejének megrövidítése érdekében”; az alkotó, önkiteljesedést, boldogulást lehetővé tevő, értékvezérelt, tartalmas jövőbeni célok megvalósíthatóságát ígérő élet ellehetetlenülése; súlyosan fogyatékos, minimális életesélyekkel rendelkező, gyakran testi fájdalmakat elszenvedő újszülöttek halálba segítése.
Az eutanázia aktív (direkt, közvetlen) változata esetén az orvos tevőleges beavatkozással, egyetlen aktussal vet véget a szenvedő életének (pl. egy nagy adag morfiuminjekcióval). A passzív (indirekt, közvetett) változaton azt értjük, hogy az orvosok hagyják meghalni a beteget betegségében azáltal például, hogy nem alkalmaznak tovább rendkívüli, életfenntartó eljárásokat, például lekapcsolják a lélegeztetőgépet, abbahagyják a mesterséges táplálást, az alapbetegség mellett fellépő egyéb betegséget már nem kezelik, nem hajtanak végre életfenntartó műtéteket stb.
Előbbi (aktív) eljárást mind vallási, mind világi etikai alapon bűnnek, az emberi élet tudatos, szándékos, tevőleges kioltásának, ölésnek tekintjük. A keresztény tanítás szerint ez a beavatkozás „ellenkezik az emberi természet méltóságával és Teremtőjének, az élő Istennek tiszteletével”. Csak néhány világi etikai gondolkodó (pl. az ausztrál Peter Singer) tartja igazolhatónak. Jogi értelemben is tilos, bűncselekmény, mindössze egynémely országban megengedett. Legtöbbször Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot említik, de egy ideig Ausztráliában is megengedő volt a törvény. Utoljára épp napjainkban, október közepén tartottak róla népszavazást Új-Zélandon, és az összlakosság csaknem 66 százaléka igenelte, a további hányad ellenezte az aktív eutanáziát.
Az eutanázia utóbbi (passzív) változatát többnyire támogatják és a gyakorlatban alkalmazzák is. A katolikus egyház katekizmusa (1994) néhány esetben indokoltnak tartja a költséges, veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményekhez képest aránytalan orvosi beavatkozások abbahagyását. Ezt a „terápiai szenvedély” visszautasításaként értelmezi. (Gondoljunk itt többek között arra, hogy a mindenütt korlátos egészségügyi, gyógyítási, ellátási források igazságos allokációját tekintve alkalmasint sem a beteg nem tarthat rá morális/jogi igényt, sem az adott intézmény nem képes biztosítani valamely páciens életben tartásának mértéktelen elnyújtását. Megint más esetben előfordulhat az is, hogy épp a korszerű, hihetetlenül fejlett orvostechnológiai eszközök és eljárások rendelkezésre állása okán hosszabbíthatják meg a beteg haldoklásának folyamatát.)
Mind az aktív, mind a passzív eutanázia lehet önkéntes (a páciens eltökélt, racionális, megfontolt döntése, autonóm akarata, kérése, azaz önrendelkezési joga gyakorlásának alapján), és nem önkéntes (kikényszerített vagy öntudatlan állapotú, kiskorú, cselekvőképtelen személyek stb. esetében). Ilyenkor a jogi vagy a (súlyos, fájdalmas) erkölcsi döntés a szülőket, legközelebbi hozzátartozókat, gyámügyet, bíróságot illeti a beteg vélt akaratára vagy javára való tekintettel.
Kényszerített aktív eutanáziára gyakran hozzák bűnös történelmi példaként a náci „eutanáziatörvényeket”. Bizonyos személyeket, embercsoportokat hovatartozásuk alapján megfosztottak az élethez való (noha elidegeníthetetlen) joguktól, vagy életüket értéktelennek nyilvánították, egyáltalán emberi mivoltukat tagadták (szellemi és egyéb fogyatékossággal élők, homoszexuálisok stb.). Napóleon, amikor egyiptomi hadjárata során járvány ütötte föl fejét a seregében, szintén nem-önkéntes eutanáziára adott ki parancsot súlyosan megbetegedett katonáival szemben.
Ritkábban esik szó a kegyes halál harmadik típusáról, a szemieutanáziáról (pl. Svájc). Ez a beteg megfontolt döntésén, saját akaratán nyugszik, tehát önkéntes, de az orvosnak csak részleges szerepe van a folyamatban: a beteg rendelkezésére bocsátja (kezéhez készíti) az elfogyasztandó szert, a méreganyagot, melyet az a saját maga által meghatározott időpontban, önmaga veszi magához. A betegnek ez esetben lehetősége nyílik személyes dolgait elrendeznie, és szeretteitől időben elbúcsúznia, olyan testi-lelki állapotban, ami számára és családja előtt még úgymond vállalható, s amíg a fájdalmak, szenvedések, a betegség roncsoló munkája emberi méltóságát nem teszi semmivé előttük és önmaga előtt.
Néhány évtizede már, hogy megjelent Bryan Clark amerikai szerző emlékezetes szépirodalmi műve, Mégis, kinek az élete? címmel. (Azt követően hamarosan sikeres film és színdarab is készült belőle, jómagam a filmet ismerhettem meg.)
A szerző az eutanázia összetett kérdéskörét vizsgálja, a művészet eszközeivel. A főhős, Ken Harrison szobrászművész súlyos autóbalesetet szenved, gerincsérülései miatt véglegesen lebénul. Kórházi ápolásra, életfenntartó kezelésre szorul. Elméje ép. Számot kell vetnie a kérdéssel: Hogyan tovább? Munka, alkotás, szerelem, célok, boldogság nélkül élni tovább, mozgásképtelenül, kiszolgáltatottan: mások, az ápoló személyzet segítségére szorulva. Dilemmája: Élni bármi áron, vagy örökre befejezni? Amikor döntését meghozza, a következőképpen indokolja:
„Az égvilágon semmi kedvem a tudományos virtuozitás tárgya lenni. Nagyon alaposan végiggondoltam a dolgokat. Gondolkodásra igazán van elég időm, és úgy döntöttem, nem kívánok olyan életet, amely annyi erőfeszítésért oly keveset ad cserébe. Meg akarok halni, mégpedig csöndesen, és annyi méltósággal, amennyire csak képes vagyok. Ehhez kell a segítsége.” Aktív eutanáziában a kezelőorvosok (hivatásetikai norma) nem részesítik. Autonóm döntését, önrendelkezési jogát sokáig kitartó küzdelme ellenére sem tudja érvényesíteni. Végül jogi végzettségű barátja lesz tanácsával segítségére. A kezelés visszautasításához fűződő jogát érvényesítve nem veszi igénybe a vesedialízist mint életfenntartó rendszeres beavatkozást. Tudja, így néhány napon belül kómába esik, majd végül beáll az általa óhajtott választott halál.
Kié a döntés életünk (és halálunk) fölött? Életünknek része-e halálunk? Az alkotás címe utal arra az elszánt, a maga nemében heroikus személyes küzdelemre, amelyet a saját életéről hozott saját döntésért, azaz emberi szabadságáért, autonómiájáért folytat Ken, a főszereplő. A filozófiai (nem vallási) etika a személyt szabadsága okán megillető erkölcsi jogok alanyaként tekint az egyénre. Ilyen erkölcsi tartalmú jogunk pl. a biológiai életünk fölötti szabad rendelkezés joga. A szabadon meghozott döntés tartalmában nem feltétlenül szolgálja mindig az erkölcsi jót. Lehetséges, hogy épp a rosszat, a bűnt. Itt vetődnek föl a következő tartalmi kérdések:
Mit tekintünk értéknek/értékesnek/értékesebbnek? Esetünkben a puszta biológiai életet, az életben maradást, a vegetálást, vagy az élet minőségét (alkotó, célorientált, örömöt is adó) életet tartjuk előbbre valónak? Mit tekintünk az emberhez méltó életnek, és mit az emberhez méltó halálnak? Beleférnek-e a kínok, a végeláthatatlan szenvedések a hozzánk méltó haldoklás, a méltóságteljes meghalás fogalmába?
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
A keresztény valláserkölcs nagyra becsüli a szenvedés önkéntes vállalását. Általa részesül az ember Megváltójának szenvedéseiben. Krisztus követőjeként mindenkori fájdalmait, szenvedéseit föl is ajánlhatja valakiért, hozzá közelálló, számára kedves, szeretett embertársaiért. A nem vallásos emberek többsége életük végére rövid, lehetőleg fájdalommentes haldoklást kíván magának, akkor is, ha ma már ritkábban szemlélője és együttszenvedője közeli hozzátartozói többnyire nem otthon folytatott agóniájának. Az emberek igen nagy része – számos fölmérés szerint – támogatja/támogatná az eutanázia valamely formáját. A magasan fejlett országok lakói a kiválóan fölszerelt, gazdag műszerezettségű kórházaikban éppenséggel a gépekre tett, becsövezett-bekábelezett, a gyakran túlkezelt betegléttől, a hosszú haldoklástól iszonyodik, a kevésbé gazdag országokban viszont a hiányos, alulteljesítő, várólistás, korszerűtlen ellátástól vagy az ellátatlanság rémétől, a szenvedésre ítéltségtől retteg.
Számos fejlett ország rohamosan építi le az egészségügyet működtetni hivatott forrásokat és szolgáltatásokat, mi több, sokak szociális ballasztnak tekintik a hasznot már előállítani képtelen betegeket, időseket. Erősen kísért ilyenkor „megoldásként” az eutanázia alkalmazásának ajánlása, propagálása a betegek számára. Ennek antihumánus jellegéhez nem fér kétség. Néhány évtizede kezdtek működni és azóta fokozatosan kiépültek az emberséges alternatívát képviselő hospice-házak, a palliatív ápoló, tanácsadó, testi-lelki fájdalmat szakszerűen csillapító szolgálatok. Általában kevés állami, többnyire alapítványi támogatással, illetve önkéntesekkel működnek.
Orvosetikai szempontból az erkölcsi Jó-t megvalósító normák és értékek az irányadók. Ilyenek az életnek, a beteg autonómiájának, az emberi méltóságnak a tisztelete, továbbá a beteg javának szolgálata.
Sorsunk döntő kérdéseiben mindig egyénileg, egyéni értékrendünk alapján kell döntést hoznunk (kivéve, ha állapotunk ezt nem engedi), ám ezek etikailag helyes, jó vagy rossz voltát azok a feltételrendszerek is befolyásolják, amelyek között életünket éljük és befejezzük.
