Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A dicsőséges tavaszi hadjárat 1849. áprilisi sorozatos sikereit a nyári vereségek és a fegyverletétel, ősszel pedig megtorlások követték. Ferenc József az egyik legnépszerűtlenebb magyar uralkodóként foglalta el a trónt.
1849. április 14-én a magyar országgyűlés kimondta a Habsburg–Lotharingiai-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. Ezt egyrészt a dicsőséges tavaszi hadjárat sorozatos sikereire alapozta, másrészt az olmützi alkotmányra adott válasznak is szánta, amely a Magyar Királyság korábbi alkotmányos különállását figyelmen kívül hagyta, és a magyar területeket csupán a birodalom egyik tartományaként írta le.
A vereségek és a Függetlenségi Nyilatkozat hatására a bécsi udvar már április 21-én úgy döntött, hogy segítséget kér az orosz cártól. Ferenc József május 1-jén kelt levelében I. Miklós támogatását és beavatkozását kérte, mire a cár 200 ezres orosz sereget mozgósított és küldött a magyar szabadságharc leverésére. Így az alig 170 ezer fős, az ellátásban és a kiképzésben is hátrányban lévő magyar honvédseregnek a továbbiakban több mint kétszeres túlerővel kellett szembeszállnia. A magyar vezérkarban kidolgozott haditerveknek megfelelően a magyar honvédeknek még az ellenséges seregek egyesítése előtt, külön-külön kellett volna legyőznie az osztrák és az orosz csapatokat.
Szerzőnkről
Szelke László történész, kulturális menedzser, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, a piliscsabai Művelődési Információs Központ és Könyvtár igazgatója
Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19-20. századi művelődéstörténet, Budapest története és a magyarországi zsidóság története. A Magyar Történelmi Társulat, a Hajnal István Kör, a Pulszky Társaság és a Magyar Népművelők Egyesületének tagja.
Július Erdélyben, augusztus Világoson
A ragyogó tehetségű Görgei Artúrnak azonban nem sikerült megállítania Haynau támadásait, és a május 21-én visszafoglalt Pest-Budát már július 11-én ki kellett üríteni és át kellett adni az osztrákoknak. Pest-Buda elvesztése után a május 2-án hivatalba lépett, Szemere Bertalan miniszterelnök vezette kormány és a magyar országgyűlés a kedvezőtlen és válságossá váló hadi helyzet következtében előbb Szegedre, majd Aradra volt kénytelen költözni. Az 1849 februárjában a kápolnai csata során a határozatlanságáról és következetlenségéről ismertté vált Dembinsky Henrik ismét visszavonult, majd vereséget szenvedett az osztrák csapatoktól, de a korábban sikert sikerre halmozó, az erdélyi hadszíntéren hihetetlen győzelmeket arató Bem József is vereséget szenvedett előbb Segesvárnál (július 31-én), majd a Nagyszeben melletti Nagycsűrnél (augusztus 6-án).
Három nappal később aztán Bem, immár a teljes magyar haderő főparancsnokaként szenvedett megsemmisítő vereséget Temesvárnál, a szabadságharc utolsó jelentős ütközetében. Ezt követően, augusztus 10-én Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter a minisztertanács felhatalmazásával felajánlotta a koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848-as áprilisi törvények érvényességét. Orosz részről azonban teljes elutasításra találtak. Augusztus 11-én az államfő, Kossuth Lajos kormányzó-elnök a teljes katonai és politikai hatalmat Görgeire ruházta át, azaz diktátorrá nevezte ki.
Kossuth Görgei diktátorrá történt kinevezése után elhagyta Aradot, majd az országot, Görgei pedig még aznap levelet írt Rüdiger orosz tábornoknak, és haditanácsot tartott, ahol az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletételre tett javaslatot, melyet a haditanács elfogadott. Görgei a további fegyveres harcot nem látta támogathatónak és sikerrel kecsegtetőnek, hiszen a közel harmincezer fős seregben több ezer újoncnak fegyvere sem volt, és a lőszerhiány miatt a további csapatok harcképessége is erőteljesen kérdéses volt. Augusztus 13-án a világosi vár alatt húzódó szőlősi mezőn Görgei Artúr és mintegy harmincezer fős serege letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok csapatai előtt, majd még augusztus folyamán a további kisebb csapattestek is megadták magukat, vagy egyszerűen feloszlottak.
Görgei döntésével – miszerint csak az orosz csapatok előtt hajlandó letenni a fegyvert, utalva arra, hogy az osztrákok nem voltak képesek legyőzni őt – minden bizonnyal több száz, a honvédseregben szolgálatot teljesítő volt császári és királyi katonatiszt életét mentette meg, hiszen a hírhedten kegyetlen Haynau mindezeket a katonatiszteket rögtönítélő bíróságokon vagy gyorsított eljárásban ítéltette volna el, és a legrövidebb határidőn belül kivégeztette volna őket.
Szomorú ősz Aradon
1849 szomorú augusztusát követően csak két erőd, Pétervárad és Komárom tartotta még magát. A körülzárt péterváradi várőrség szeptember 7-én feltétel nélkül átadta az erődöt az ostromlóknak, majd szeptember 27-én a bevehetetlen komáromi erődrendszer átadásának feltételeiről is megállapodás született. Komáromot Klapka György vezetésével mintegy húszezer honvéd védte, ezért a mielőbbi megadás érdekében még az egyéb esetekben kérlelhetetlen és kíméletlen Haynau is komoly engedményekre kényszerült. A komáromi védők végül október 2-4. között teljes körű amnesztia és szabad elvonulás fejében átadták a várat.
A világosi fegyverletétel után Görgeit az orosz főhadiszállásra kísérték. Ekkor tudta meg, hogy Paszkevics egyedül csak az ő életét tudja garantálni a példás büntetést és véres megtorlást követelő ifjú császárral, Ferenc Józseffel és a minden esetben statáriális eljárásban, gyors és tömeges kivégzésekben gondolkodó, bosszúszomjas Haynauval szemben. Bécsben augusztus 31-én, főként Ferenc József kérésének és követelésének engedve döntöttek arról, hogy Haynaunak csak utólagos jóváhagyásra kell felterjesztenie a haditörvényszéki határozatokat, így a bécsi kormányzat nem bírálhatta felül, nem másíthatta meg, azaz nem enyhíthette a katonai törvényszékek által hozott súlyos ítéleteket.
A haditörvényszék az Aradon perbe fogottakat két fontos szempont alapján választotta ki: egyfelől mindegyikük a császári hadsereg tisztjeként kezdte meg katonai karrierjét, másfelől a magyar országgyűlés október 3-i feloszlatása után is önálló seregtesteket vezettek, és végrehajtották az október első napjaiban megalakult Országos Honvédelmi Bizottmány utasításait. A katonai törvényszéken a főtisztek elleni vád a fegyveres lázadás volt, melyet a Függetlenségi Nyilatkozat és a trónfosztás elfogadása után is tovább szolgáló személyek esetében felségárulássá minősítettek át.
A jogi eljárás törvényessége több szempontból is vitatható volt. A fegyveres lázadás vádja azért volt ellentmondásos, mert V. Ferdinánd önkényesen, tulajdonképpen törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést, a felségárulás pedig azért volt könnyen megkérdőjelezhető, mert Ferenc József a magyar törvények értelmében nem volt legitim királynak tekinthető. V. Ferdinándot 1848. december 2-án követi a császári trónon Ferenc József, de majd csak a kiegyezés évében, 1867. június 8-án koronázzák magyar királlyá. A magyar országgyűlés az 1849. április 14-i trónfosztás időpontjáig V. Ferdinándot tekinti törvényes uralkodójának.
A szabadságharcot követő megtorlás csúcspontja a szimbolikusan a bécsi forradalom és Latour hadügyminiszter erőszakos halálának első évfordulójára időzített tizenhárom honvédtiszt aradi és Batthyány Lajos miniszterelnök pest-budai kivégzése volt. Haynau kívánságának megfelelően szeptember 26-án a törvényszék valamennyi főtisztet kötél általi halálra ítélte. A törvényszék vezető bírája, Ernst négy személy esetében enyhítésért folyamodott és fellebbezett Haynauhoz, aki e négy személy tekintetében az ítéletet lőpor és golyó általi halálra változtatta. Az önálló seregtestet első esetben a világosi fegyverletételkor vezető Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid esetében az enyhítést az osztrákoknak, és nem az oroszoknak történő megadás, míg Kiss Ernő és Schweidel József esetében a többiekhez képest jóval jelentéktelenebb szerepvállalás indokolta.
A négy, golyó általi halálra szánt főtiszt kivégzése után a kötél általi halálra ítélt tábornokok következtek: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezic Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. Az utolsóként felakasztott Vécsey Károlynak, miután végignézte társai erőszakos és lassú halálát, már nem volt kitől elbúcsúznia, így a bitófa árnyékában a legenda szerint a sokat szenvedett Damjanichnak csókolta meg a kezét.
Kivégzés Pesten és megtorlások országszerte
Az 1849. január 8-án letartóztatott, mindvégig az alkotmányos és kompromisszumos megoldást kereső Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzéséhez még nehezebb volt indokolható és igazolható jogi alapot találni. Az Aradon kivégzett honvédtisztekhez hasonlóan lázadással és felségárulással vádolták, és döntően az 1848. évi tavaszi-nyári cselekedeteiért ítélték el, hiszen a többiekkel ellentétben 1848 októberét követően vezető és irányító szerepben már nem vesz részt a szabadságharc politikai vagy katonai eseményeiben. Haynau természetesen nem gyakorolt kegyelmet, jóváhagyta a halálos ítéletet, ám végül nem kötél, hanem lőpor és golyó oltotta ki az életét. Batthyány ugyanis nem kívánt a köztörvényes elítéltek módjára, megalázó módon kötél által meghalni, ezért a felesége által becsempészett kis tőrrel a nyakán életveszélyesen megsebesítette magát, így csak golyóval lehetett kioltani az életét. A Parlament építésének időszakában lebontott, a mai Szabadság tér helyén álló egykori Újépületben a kivégzőosztag előtt féltérdre ereszkedett, szemét nem engedte bekötni, és maga vezényelte a halálos sortüzet.
A megtorlás, mely a társadalom minden rétegét érintette, kegyetlen és kíméletlen volt. A honvédsereg katonái és tisztjei közül közel ötvenezer embert kényszersorozással besoroztak a császári hadseregbe. A várfogságra ítéltek száma megközelítette az ezerötszáz főt. A haditörvényszékek mintegy ötszáz halálos ítéletet hoztak, a végrehajtott halálos ítéletek száma elérte a százötvenet. A katonák mellett civileket, jegyzőket, papokat, tanítókat, de még nőket is sokszor várfogságra, sáncfogságra (kényszermunkára), botozásra, vesszőzésre, vagyonelkobzásra vagy állásvesztésre ítéltek, több ezren emigrációba kényszerültek. A Kossuth-bankók beváltás nélküli megsemmisítésével a magyar társadalom minden tagjának jelentős anyagi hátránya keletkezett. A csendőrség és a rendőrség létrehozásával a társadalom korábban soha nem tapasztalt megfigyelése és ellenőrzése valósult meg.
Mindezek alapján jogosan nevezhetjük a 19. század ötvenes éveit is a sötét ötvenes éveknek. Az idő múlásával a szomorú és negatív képet lépésről lépésre, de számottevően árnyalják a sorozatosan kihirdetett amnesztiarendeletek, például Ferenc József és Erzsébet 1854. évi házasságkötése után, és a császári pár 1857. évi magyarországi látogatását megelőzően. A véreskezű ifjú császártól azonban nagyon nehéz és nagyon hosszú út vezet az 1867-es koronázásig és kiegyezésig, majd a millenniumi kiállításon ünnepelt jóságos Ferenc Jóskáig.
