Berlin északi részén a magas lakóházakkal körülvett udvaron kisebb tömeg gyűlt össze egy hatvanas éveiben járó, nyugdíjazott középiskolai matematikatanár körül. Mindenki a leghíresebb tanítvány teljesítményére volt kíváncsi. Az idős úr bal oldalán pedig ott állt a fő attrakció, Okos Hans, a számoló ló.
A 19. század vége felé, amikor még messze nem tudtunk ennyit az emberi és állati intelligenciáról, hatalmas sikert aratott a bonyolult matematikai műveleteket elvégző négylábú. A lovat betanították arra, hogy az igent bólogatással, a nemet fejrázással jelezze, lábával dobogva pedig a számokat mutassa meg. Az állat ismerte a jobb és bal oldal jelzéseit, az órát, felismerte és azonosította a fényképeken látott embereket vagy azok hangját, el tudta különíteni a színeket, a napszakokat, ráadásul a találós kérdésektől sem riadt meg. Ha azt mondták neki: Gondoltam egy számra, kivontam belőle kilencet, majd a maradék hármat is. Mi volt az eredeti szám? Hans nem kezdett izzadni, nem kért kockás papírt és ceruzát, hanem tizenkettőt dobbantott a lábával. Össze tudta adni a kétötödöt az egyketteddel, majd lekopogta a kilenctizedet, tudta, mi a tizenhat négyzetgyöke (négy), sőt az ábécét is lekopogta. Wilhelm Von Osten váltig állította, hogy a ló valóban tud számolni, és évekig járták a világot, mire lelepleződtek.
Lehet egy állat átlagon felül okos?
Akkoriban az átlagemberek és a tudósok is úgy gondolták, hogy az állatok nem túl értelmes lények. Wilhelm Von Osten azonban meg volt róla győződve, hogy minden állat intelligens valamennyire, ki jobban, ki kevésbé, csak nem vagyunk képesek olyan szinten kommunikálni velük, hogy ez ki is derüljön. Ennek persze számos tudós igyekezett ellentmondani. C. Lloyd Morgan brit etológus, pszichológus például arra figyelmeztetett mindenkit, hogy az állatok tevékenységét semmiképpen sem szabad magasabb szintű pszichológiai folyamatok szerint értelmezni. A Morgan kánonja néven elhíresült szabály szerint minden tevékenységnek meg kell találni a lehető legegyszerűbb magyarázatát. Ám még Morgan sem tudott kifogni Hanson: éveken át egyetlen tudós sem találta a magyarázatot a ló különleges képességeire. Gazdája bármilyen próbatételnek szívesen vetette alá mind magát, mind az állatot, és sosem került ki vesztesen a csatákból.
A ló okosabb, mint a gazdája?
Tekintettel az egyre növekvő médiafigyelemre – Hans nemcsak Németországban, de világszerte híres lett – a német oktatási tanács egy egész bizottságot jelölt ki Von Osten tudományos állításainak kivizsgálására. A tagok közé beválasztottak állatorvosokat, cirkuszi idomárt, lovas tisztet, tanárokat, sőt a berlini állatkert igazgatóját is. Az 1904-ben végzett vizsgálat szerint Hans nem csalt, ahogy a gazdája sem.
Az értékelés eljutott egy fiatal pszichológushoz, Oskar Pfungsthoz is, aki elhatározta, hogy még gondosabb teszteléssel és megfigyeléssel a végére jár a titoknak. Azzal kezdte, hogy nem engedte von Ostennek feltenni a kérdéseket, hanem ő maga adott feladványokat Hansnak. A ló ekkor is helyesen válaszolt minden alkalommal. Ezután azonban kiderült, hogy minél messzebb kerül a kérdező – legyen az a ló gazdája vagy valaki más – az állattól, annak válaszai annál pontatlanabbá válnak. Sőt, amikor paravánnal választották el az emberektől, Hans ugyanolyan matematikai képességeket mutatott, mint bármelyik átlagos igásló. Azokat a kérdéseket, amelyekre maga a kérdező sem tudta a választ, Hans sem volt képes megoldani. Wilhelm Von Osten azonban ártatlannak bizonyult a csalás vádjában – teljesen igazságosan, ugyanis nem volt szélhámosság a dologban.
Hans tényleg csodaló volt, csak nem a matematikában
Igazából szándékosan senki sem csalt. Hans sem. Ő csak jó ló módjára megtanulta értelmezni gazdája, majd a többi kérdező testbeszédét, légzését, minden apró rezdülését. A kérdező óhatatlanul is feszülten figyelte, hányat kopog Hans a patájával, és parányit megváltozott a viselkedése akkor, amikor az állat a helyes számhoz ért. Ezt a jelzést érezte meg Hans, és tette, ami a dolga volt: elkápráztatta a közönséget, és persze minden helyes válasz után bezsebelte a neki járó jutalmat. Három és fél méteres távolságig az állat kiválóan levette a jeleket, ám azon túl már képtelen volt rá. Ami még érdekesebb: amikor már az emberek tudták, hogy a ló a kérdező reakcióiból következteti ki a helyes választ, akkor sem tudták akaratlagosan elnyomni az apró izomfeszüléseket vagy légzésváltozásokat. Ezt a kölcsönhatást, amit sokáig Okos Hans-hatásként emlegettek, a mai napig figyelembe kell vennie minden tudósnak, aki állatokkal folytat kísérleteket, sőt a drogkereső kutyák vezetőinek is. Nem egyszer adott hamis pozitív eredményt a jelzőkutya csupán a gazdája utasításainak változásai alapján.
S hogy mi lett Okos Hans sorsa? Hiába derült ki, hogyan csinálja, továbbra is szenzáció maradt és biztos megélhetést biztosított gazdájának, illetve annak, akitől az ennivalóját kapta. 1909-ben Von Osten elhunyt, Hans pedig egyik gazdától a másikhoz kerülve végül 1914-ben katonalóvá vált. Sorsa ettől kezdve ismeretlen.
