A magyar kabaré hőskora és Nagy Endre, aki a francia táncosnők és a német kuplék helyett a pesti viccet és a modern magyar irodalmat vitte el az orfeumokba.
A kabaré bölcsője Párizsban, az egyik legrosszabb hírű városnegyedben ringott. A műfaj születésének dátumát 1881. november 18-ára tehetjük, amikor a különcségéről ismert, ám nem különösebben neves festőművész, Rodolphe Salis egy pincehelyiségben, a Chat Noir (Fekete Macska) nevű kiskocsmában, barátaival gondolt egy merészet, és rögtönzött alkalmi műsorával próbálta még jobb kedvre deríteni az amúgy is vidám társaságot.
Szerzőnkről
Szelke László történész, kulturális menedzser, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, a piliscsabai Művelődési Információs Központ és Könyvtár igazgatója
Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19-20. századi művelődéstörténet, Budapest története és a magyarországi zsidóság története. A Magyar Történelmi Társulat, a Hajnal István Kör, a Pulszky Társaság és a Magyar Népművelők Egyesületének tagja.
Salis programnak is nevezhető célkitűzéseit így fogalmazta meg:
„Az a szándékunk, hogy csípős gúnnyal kommentáljuk a politikai eseményeket, segítsük az embereket, megmutatván nekik, hogy milyen ostobák, leszoktassuk a pesszimistákat a kétségbeesésről; feltárjuk a filiszterek előtt az élet napos oldalát; letépjük a képmutatókról az álarcot. Hogy ehhez az irodalmi szórakozáshoz anyagot szerezzünk, csúszunk-mászunk, settenkedünk és hallgatózunk, ahogy ezt a macskák teszik a háztetőkön.”
Az első igazi, már műsorszámokkal dolgozó kabarénak szintén ez a pince adott otthont, nemsokára ugyanis itt rendezkedett be apró társulatával a párizsi kabaré atyjának nevezett Aristide Bruant, estéről estére kísérletezve ki a műfaj későbbi alapszabályait.
Magyar földön Nagy Endre volt a kabaréműfaj első klasszikusa. Budapest ekkorra túl volt már több sikertelen próbálkozáson, de a könnyű műfajokban uralkodó maradt a német nyelv, a magyar nyelvű zenés-táncos darabok pedig botrányba, vagy jobb esetben érdektelenségbe fulladtak. A német nyelvű kisvárosból azonban „szanfranciszkói tempóban” magyar nyelvű világváros lett – részben éppen a szórakozás új formáinak elterjedése miatt –, noha a magyar nyelven, a magyar közönség igényeinek és elvárásainak megfelelni tudó szórakoztatói szerep továbbra is betöltetlen maradt.
1907. március 1-jén megnyílt az első pesti szórakozóhely, amely már a nevében is vállalni merte, hogy egy új műfaj itthoni bevezetését tűzte ki célul: az Oktogonhoz közel, a mai Művész mozi helyén nyitotta meg kapuit a Fővárosi Cabaret Bonbonnière.
A Bonbonnière igazgatója, Kondor Ernő elhatározta, hogy műsorát magyar írókkal és költőkkel akarja színesíteni, akik maguk olvassák fel egy-egy novellájukat vagy versüket. A New York kávéházban Nagy Endrét is beavatta tervébe, majd húsz korona fizetséget ajánlott, ha hajlandó aznap este felolvasni a kabaréjában. Nagy Endre megalázónak érezte, hogy mint ifjú író, a jövő nagy reménysége egy „lokál”-ban adjon elő, de írói büszkeségét legyőzte a húsz korona ígérete, hiszen „sűrűn és szabályszerűen”, azaz állandóan pénzzavarral küszködött. Elfogadta az ajánlatot, bár még a feleségének sem merte bevallani, hogy aznap este hova is megy „fellépni”.
Nagy Endre, mint egy jó lélekbúvár, napról napra, hétről hétre többet tudott vele szemben ülő közönségéről, megérezte a hangulatváltásaikat, és egyre inkább befolyásolni is tudta őket. Megtanulta a közvetlen emberi szó gátlásokat elsöprő erejét, a rögtönzések, és a rögtönzésekre adott spontán reagálások varázslatos felszabadító hatását. A kabaré divat lett, az emberek újabb és újabb poénokkal felvértezve várták az előadás kezdetét, hátha sikerül megnevettetni a többieket, szellemességükkel imponálni a társaságbeli hölgyeknek, vagy legalább egy pillanatra zavarba hozni Nagy Endrét – ahogyan A kabaré regénye című könyvében meséli:
„Hamarosan híre futott az új szórakozásnak. Ez a szórakozás a régi állatheccek műfajából való volt. Esténként egy sárga, ijedt arcú fiatalember kiáll a dobogóra, és izgékonyságában kapkodó, keszeg mozdulattal reagál a »froclizó« közbeszólásokra. Sőt ha sikerül őt kellőképpen feldühösíteni, dadogva vissza is tromfol valami gorombaságot. Pompás hecc. Ez az újfajta mulatság divatba jött. Az emberek egész nap törték a fejüket valami jó közbeszóláson, amit olyan elkészítve hoztak el magukkal a kabaréba, mint a konfettit.”
Egymásra találtak: megszerette a közönséget, és a közönség is megszerette őt. Néhány hónap múltán neve hosszú évtizedekre fogalommá vált: ő lett a ’nagyendre’. Lépésről lépésre a maga képére formálta a kabarét, igyekezett sajátos karaktert és magyar ízt adni az előadásoknak: a külföldi darabokat elhagyta, ezentúl maga írta őket, a hazai politikai és társadalmi eseményekre reagálva, a szereplők elé görbe tükröt tartva, kifigurázva őket. A politikusok többé nem érezhették magukat biztonságban, a kabaré minden eddigi fórumnál élesebben és hatékonyabban szólt bele a „közbeszédbe”.
A konferanszié szerepkörét átértelmezve kiszélesítette azt, a konferansz többé nem csupán a műsorszámokat felvezető és összekötő szöveg, hanem önálló, gyakran a legjobban várt, napról napra változó műsorszám lett. A pesti ember otthon, a kávéházban, a korzón vagy a munkahelyén is a Nagy Endréről beszélt, sőt egyre inkább tőle várta, hogy eligazítsa az egyre gyorsabb tempóban változó fővárosi közéletben.
Kosztolányi Dezső a Nyugatban így írt Nagy Endréről:
„Emlékszem a Bonbonnière csöpp cukorkásdobozára, melybe bele tudta gyömöszölni egész századát, arra a kabaréra, mely úgy hozzá tartozik újabb irodalmunk történetéhez, mint a franciákéhoz a Chat Noir. Emlékszem, hogy amikor még látszólag minden ép és szép volt körülötte, ő ennek a társadalomnak egyes beteg szerveit – a szívét, a lépét, az izmait –, külön-külön behozta ide, akár egy kórbonctani intézetbe, s előttünk boncolgatta.”
Néhány év múlva, sikerei által megerősítve – már saját társulata vezetőjeként – merész lépésre szánta el magát: a magyar irodalom nagyjainak bemutatására. Kevesen gondolták, de ez a húzása is bejött: sokan így ismerték és szerették meg Ady Endre verseit, Reinitz Béla megzenésítésében és a később fényes karriert befutó Medgyasszay Vilma előadásában. Az Ady-verseket később követték a Csokonai-, Petőfi-, Tinódi-művek, sőt a kortársak közül is színpadra kerültek Babits vagy Kosztolányi legszebb versei.
A hőskor 1913-ban ért véget, amikor Nagy Endre egy évre Párizsba utazott, hogy a kabaré miatt elhanyagolt írói munkásságához alapanyagot, új témákat, gondolatokat és érzéseket találjon a művészek álmainak városában. A Párizsban töltött hónapokat Párizs 1913 című regényében örökítette meg. Hazatérve már várt rá a behívó, és a háború kezdetétől egészen 1916-ig a fronton volt tudósítóként, ahonnan többkötetnyi anekdotával tért haza.
Horthy bevonulása az „ellenséges” Budapestre, kormányzóvá választása, majd a cenzúra bevezetése az ő életét is nagyban megváltoztatta. A megváltozott körülmények dacára, sokakkal ellentétben, nagy elszántsággal és kedvvel kezdett el újra dolgozni. Tele volt tervekkel. Legismertebb vállalkozása a Pódium-kabaré, melynek megnyitására 1921. október 15-én került sor a szecessziós stílusban épült Gresham-palota Mérleg utcai épületrészének pincehelyiségében.
A Pódiumot szokatlan merészsége miatt azonban sorozatos támadások érték, míg végül 1923 januárjában végleg be nem tiltották. A betiltásra közvetlenül egy, a kormányzót gúnyoló vers adott okot:
Volt egyszer egy ember, / Szakálla volt kender, / Felmászott a fára, / Leesett a sárba.
Volt egyszer egy tenger, / Azon volt egy ember, / Felmászott a trónra, / Nem mászik le róla.
A harmincas évek végén mégis ismert és elismert emberként halt meg a magyar kabaré megteremtője, aki a kardnyelők, a tűzokádók, a francia táncosnők és a német kuplék helyett a pesti viccet és a modern magyar irodalmat vitte el az orfeumokba.
A szintén regényes életű konferanszié, a Pódium Kabaré újraindítója, Békeffi László így búcsúztatta: „…tapasztaltam, hogy miképp tud egy egészen kiváló és szellemében virtuóz agyvelő halálos csendet teremteni maga körül, amikor általános emberi dolgokról, művészetről, politikáról beszél zabolátlan, érdeklődésmentes közönség előtt, amely varietéprodukciók, operettslágerek ízetlen és olcsó tanításán épült. Mert az akkori kabaréközönség szemében és elképzelésében a műfaj kardnyelőkből, pornográf és szellemtelen tréfacsinálók produkcióiból állott, és hogy nem maradt az, hogy nem maradt a német kuplédalok martaléka, az a Mester hervadhatatlan és halhatatlan érdeme.”
