Mécs Anna: A karanténidőszak majdnem lelőtte a poénjaimat

„Fogalma sincs, hogyan vegyen rá egy csapat racka juhot, hogy arra menjen, amerre ő akarja. Szíve szerint írna nekik egy hosszú e-mailt, amelyben ismertetné a feladatot, a projektmenedzsment-modulban hozzárendelné őket az adott részfeladathoz – megkerülni a gödröt, és visszatérni –, ismertetné a határidőt – nagyjából tíz-tizenöt percen belül –, és kilátásba helyezné a hosszú távon motiváló jutalmazást – szénát, szalmát, bármit, aminek egy racka juh örülhet. Közben a nyájat figyeli, látja, ahogy a másik harcias nőstény épp intenzíven potyogtat.”

A fenti bekezdés részlet Mécs Anna legújabb, Kapcsolati hiba című könyvéből. A Menekülő állatok az egyik kedvenc novellám a kötetben: azt beszéli el, hogy mi történik, amikor fél év online munka után találkoznak egymással a kollégák, és rögtön egy különös csapatépítő tréningen vesznek részt. Rácsodálkoznak, hogy ki milyen magas, milyen az illata, a bőre állapota. Megszokásból továbbra is cseten beszélgetnek, holott egy légtérben vannak. Ha pedig zaklatottak lesznek, nem tudják csak úgy kikapcsolni egymást, kezdeni kell a helyzettel valamit.

Azért szeretem ezt a szöveget, mert előre képes volt olyan élményeket láthatóvá tenni (nem is akárhogyan!), amelyek pár hónap leforgása alatt sokunk hétköznapi tapasztalatává váltak. Máshogy olvassuk a kötetben szereplő novellákat, amióta együtt kell élnünk a koronavírus-járvánnyal? Interjú digitalizálódásról, vektorokról, kreatív aranyérről és persze szépirodalomról. 

2017-ben jelent meg Gyerekzár című könyved, amely elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Hogyan hatott rád ez a siker? Magabiztosabbá tett, vagy inkább nyomást helyezett rád?

Egyrészt adott egy euforikus érzést, amiből azért gyorsan vissza kellett húzni magamat a földre. Amúgy sem szoktam elszállni, a negatív kritikák sokkal tovább megmaradnak bennem. A tíz jelölt közül több könyvet is nagyon imádtam, először nem is gondoltam, hogy rajta leszek ezen a listán. Azt is beláttam, hogy ez egy szubjektív dolog: a zsűri végül kiemel egy könyvet, ami nagyobb figyelmet kap, de ettől még nem jobb, mint a másik kilenc kötet. Másrészt ad egy fura aurát az, hogy sokan megtudták a hírt, plakátokon szerepeltem, és elkezdtem a szövegektől független entitássá válni: a lány, akinek van egy díja. Persze azt is mindig hozzá kell tennem magamban, hogy ez egy első kötetesnek járó elismerés, egy kezdő segítség, ami nem azt jelenti, hogy az ember már jó író, és most már bármit ír, az kincs. Hanem egy ügyesen induló valaki, akiben látnak perspektívát. Szóval állandóan balanszírozni kell, ami nem könnyű feladat.   

Gondolom, egy első kötet után önmagában sem egyszerű továbblépni. 

Sokszor mondják, hogy egy könyv mindenkiben van. Igaz is, hogy az első kötet általában nagyon személyes, szinte kikívánkozik az emberből. A másodikkal viszont kiraksz még egy pontot, ami már vektorként irányt adhat neked. Az újabb könyvvel pedig meghatározol egy síkot magadnak: ha például jobban belemegyek a felnövéstörténetekbe, akkor én leszek a lány, aki a felnövéstörténetekről ír. Ha férfi-nő kapcsolatokról, akkor én leszek a kapcsolati író. Ilyen szempontból nehezebb, mert már nem csak úgy írsz, mint az elején: kialakult egy tudatosság, de azt el is kell tudnod engedni. Persze bennem volt az is, hogy próbáljak meg hosszabb szövegeket írni, mert biztos az a fejlődés, ha kisregényt írok. Kitartóan próbáltam témákat találni. Úgy is szoktam mondani, hogy kreatív aranyere lesz az embernek, amikor nagyon erőlködik. Amit néha fontos megtenni, de azért nem lehet a végtelenségig csinálni. 

Aztán jött az egykori Könyvesblogon (mára Könyves Magazin) futó tárcasorozatod, a Kapcsolati hiba, amelyben a technológia emberi viszonyokra gyakorolt hatását kezdted el vizsgálni. Ezek a szövegek adták a mostani, azonos című kötet kiindulópontját is. Miért ezt a témát választottad végül? 

A Margó-díj következménye volt, hogy elindult a tárcasorozat. Együtt agyalgattunk Valuska Lászlóval (a Könyvesblog, majd Könyves Magazin főszerkesztőjével), hogy mi legyen a téma. Érdekes volt előre gondolkodni: az ember ilyenkor nemcsak arra figyel, hogy mi érdekli, hanem arra is, hogy mit tud havonta megírni. Eleinte kicsit politikusabb témákat vittem, ’18 végén, ’19 elején zsigerileg foglalkoztatott a gender szak, a női politikusok kérdése. Aztán arra jutottunk, hogy nem biztos, hogy ez egybefüggő sztoriként működne, illetve Magyarországon nagyon nehéz ilyen témákról úgy írni, hogy a referencialitást lejjebb tudjuk tekerni, hogy ne rögtön egy valamelyik oldalhoz vagy párthoz besorolható testamentum szülessen. Úgyhogy gondolkodtunk tovább. 

Aztán Laci – aki olvasta a tudományos újságíróként készített korábbi interjúimat is –, felvetette, hogy a technológia téma milyen izgalmas lenne nekem. Akkor én erre nagyon rácsodálkoztam, hogy tényleg, már van is ilyen szövegem. A Robbantott halak című írásban, amely az első novella a kötetben, egy harmincas nő segít tinderezni az idősödő anyjának, miközben romantikus érzései lesznek az egyik potenciális partner iránt. Azt gondoltam, hogy a technológia területe egy jó metszet lesz, amin keresztül meg tudok fogalmazni engem érdeklő történeteket. Innentől pedig hamar beindult az egész, jöttek az ötletek. 

A technológia kérdése valóban elég összetett. Évről évre szerepel például az Amerikai Pszichológiai Társaság tízes listáján is, a legégetőbb fontosságú kutatási területek között, két szempontból is. Ott van egyrészt a telemedicinában, a virtuális terápiákban rejlő óriási lehetőség, másrészt a függőség, a valóságvesztés, az elszemélytelenedés veszélye is. A te életedben merre billen a mérleg nyelve? Hogyan hat az írói munkádra a technológia? 

Egyrészt segít, mert rengeteg személyes történethez hozzá tudok férni, a kutatómunkát iszonyúan megkönnyíti. Persze az egy fals képzet, hogy minden fent van a neten, mert sokszor pont a legérdekesebb dolgok nincsenek ott, azokat nagyon őrzik. De sok minden elérhető, ugyanakkor a folyamatos ingereltség könnyen kizökkentheti az embert. Szerintem nagyon nehéz a mai korban elmélyedni, akár csak másfél órát üresen hagyni. Pedig ennyi idő alatt is elképesztő dolgokra képes az agyad, ha nem zargatod. Nyilván van egy szorongáskeltő része is, hiszen egy író sokkal könnyebben kap visszajelzést. Ennek van előnye, de annak is ki van téve, hogy egy kósza percben felmegy egy oldalra, és akkor hirtelen szíven üti, hogy csak két csillagot kapott, vagy valaki leírta, hogy milyen szörnyű volt a könyve. Ezek a tapasztalatok az alkotásba is beszivároghatnak, hatnak arra, hogy mennyire magabiztos valaki. 

A Kapcsolati hiba novelláin ez egyáltalán nem érződik. Nemhogy kifulladt volna a téma a könyv végére, de azt éreztem, hogy még legalább ugyanennyi szöveget szívesen olvastam volna tőled ezekről a kérdésekről. Megosztható, hogy mik azok a dolgok, amiket a Gyerekzárhoz képest ebben a kötetben próbáltál ki? Amiket eddig kevésbé csináltál íróként, de most megoldottad őket? 

Mivel a Gyerekzár első kötet, ott még jobban bennem volt, hogy legyen észrevehető, ezért keményebbek a szövegek, a nyelvezete helyenként trágárabb, a témaválasztásai meghökkentőbbek. Úgy éreztem, hogy ha az ember először szólal meg, akkor üvölteni kell, különben nem hallják meg. Most, hogy kicsit megnyugodtam, pár lépést hátráltam, és megnéztem, hogy ebből a távolságból hogyan működik a dolog. Máshogy mozgattam a szereplőket, többször használtam külső elbeszélőt E/3-ban, klasszikusabban szerkesztettem. Párbeszédeket írtam, mert a Gyerekzárban mindig a főhős mesélte el a történetet, így a dialógusok az ő elbeszélésébe voltak befésülve. Nem is mindig lehetett tudni, hogy ő azt éppen mondja, vagy visszaemlékszik-e rá, és ha igen, helyesen-e. Tehát az egész sokkal szubjektívebb volt. Olyan visszajelzést is kaptam, hogy abból a könyvből hiányzott a férfiperspektíva, így most ezzel is foglalkoztam. 

Igyekeztem letisztogatni a dramaturgiát is: ha eszembe jutott menet közben még 3 érdekes dolog, azt már nem gyömöszöltem bele. Megtartottam magamnak, aztán majd máshol fel tudom használni. Biztos az is hatott rám, hogy mialatt ezeket a szövegeket írtam, egy reklámügynökségnél dolgoztam. Amikor kreatív koncepciókat kellett vinni, nem feltétlenül az volt a legjobb, ami legelőször az eszembe jutott, hanem gyakran 30 különböző ötlet közül választottam – ezt néha kipróbáltam a novellaírásnál is. Mivel a novellákban sokszor a technológia önmagában elég hangsúlyos és furcsa, ezért szerettem volna, ha a szerkezet egyszerűbb, hogy ne legyen túlcsavarva. Ha a nyelv is töredezett, meg még ugrálgatok is, az már túlságosan megnehezítette volna a befogadást.   

A szövegekben megjelenő technológia sokszor tényleg elég bizarr, talán azért is, mert egy-két kivételtől eltekintve már napjainkban is létezik. Nem volt nagy a csábítás, hogy a jövőben játszódó, sci-fi jellegű novellákat is írj? 

Nem akartam se nagyon utópisztikus, se nagyon jövőbe mutató történeteket írni. Ilyenkor ugyanis az egész világot meg kell teremteni: ha egy helyen csavarsz egyet a valóságon, annak annyi következménye van, hogy ha nem gondolod alaposan végig, akkor könnyen hiteltelenné válhat. Másrészt engem jobban érdekel a jelen ábrázolása. Persze ettől még sokan sci-fiként kezdték el olvasni a szövegeket, de mindig mondtam, hogy az én fejemben ez a jelen – aztán a karanténidőszakban be is bizonyosodott, hogy mennyire így van. 

Abszolút! Helyenként szinte megjósoltad, hogy hogyan fogunk élni a kényszerű otthon maradás idején. Gondolkodtál azon, hogy a novelláid milyen hatást fognak kifejteni a koronavírus első hulláma után ahhoz képest, mintha ez az egész meg sem történt volna? 

Először volt egy olyan érzésem, hogy lelövik a poénjaimat. Szépen kitaláltam például, hogy streamelik a misét – teljesen nonszensznek tűnt, aztán pár hónap múlva hétköznapi dologgá vált, az ember nem is gondolta volna. Vagy van olyan szöveg, amely az online munkavégzés és a valóságban történő találkozás különbségeiről szól. A Menekülő állatokban egy távmunkában dolgozó csapat vesz részt egy rackajuh-terápián. Ez egyébként tényleg létezik, el is mentem kipróbálni Ladánybene mellé. De van olyan kollégám is, akiben az Örökpanoráma című történet kapcsán fogalmazódott meg, hogy tényleg nem tudunk egymás szemébe nézni a videóhívások során, hiszen fizikai képtelenség egyszerre a kamerába és a képernyőre nézni. Biztosan vannak olvasók, akik úgy érzik, hogy a technológia elidegenítő, távol áll tőlük, nem akarnak még egy könyvben is erről olvasni, amikor épp kiszakadnának belőle. Ugyanakkor némi túlzással, hirtelen mindenkinek pár hónap leforgása alatt kellett 10-20 évet digitalizálódnia. Így talán most még könnyebb rácsatlakozni a kötetben szereplő történetekre.