Az emberi érzékelésre általában statikus valamiként gondolunk, pedig képes adaptálódni, nem is akárhogy. A legjobb példa erre az, amikor úgy érzed, rezeg a mobilod a zsebedben: odanyúlsz, megnézed, de nem keresett senki. Akkor vajon miért értelmezted mégis úgy a jeleket?
Egy 2012-es vizsgálatban egyetemi hallgatókat figyeltek meg, és a csoport 89 százaléka jelezte vissza, hogy átélte már legalább egyszer a telefonos érzékszervi trükköt. Úgy tűnik, az okostelefonok használói körében elterjedt jelenségről van szó – tízből kilenc ember élte már át legalább egyszer –, aminek még tudományos nevet is adtak: fantomvibrációs szindróma. Nem csoda, hogy megjelent, hiszen a telefonra majdhogynem mint testünk kiterjesztésére gondolunk, és az új eszközhöz adaptálódtak az érzékszerveink is.
Minden változik, az érzékelésünk is
Az érzékelésünket általában változtathatatlannak és szilárdnak tartjuk, sőt azt is feltételezzük, hogy semmi sem változott az utóbbi pár ezer évben. Amit forrónak érzünk, az forró, és elkapjuk onnan a kezünket, aminek rossz szaga van, azt nem esszük meg, ha valami veszélyeset látunk, menekülünk. A szemünk, orrunk, fülünk, nyelvünk, tapintásunk nem változott, a szervek ugyanazok, emiatt úgy véljük, az általuk közvetített információ is állandó. Nos, tévedünk. Érzékszerveink, bár testünk fizikailag nem változott sokat, alkalmazkodóképesek, és folyamatos változásban vannak, az észlelés pedig nem csupán a testtől függ. A legjobb példa erre a savanyú tej: az amerikaiak a szagát érezve úgy gondolják, megromlott, használhatatlan, míg a skandináv országok lakói kifejezetten szeretik, és teljesen másképp reagálnak ugyanarra a szagra.
Ezért fogdossuk a festményeket
Egy másik érzékletes példa már Párizsba visz. Hétszáz éven át zajlott az éjszaka közepén a francia főváros legnagyobb nagykereskedelmi piaca. Megbízható utcai világítás híján az emberek nem a látásukat használták elsősorban vásárláskor, hanem a többi érzékszervüket. Ez egyfajta bizalmi kapcsolatot épített ki eladók és vevők között. A 19. században a múzeumlátogatók nagy része még mindig fogdosta és nyalogatta a műalkotásokat, még a festményeket is: megszokták, hogy csupán látni nem elég. Amikor a vonaton történő közlekedés elterjedtté vált, sokan panaszkodtak fejfájásra, dezorientáltságra. Mivel még soha nem utaztak ilyen sebességgel korábban, szemüknek és érzékelésüknek hozzá kellett szoknia, addig pedig a szervezet jelezte, hogy ez valami új, valami nehezen értelmezhető. Az érzékszervek, az agy ügyesen alkalmazkodik azóta is a különböző helyzetekhez, eszközhasználathoz, életformához. A telefonhoz is.
Testünk része lett a telefon
Dr. Robert Rosenberger, a Georgia Technológiai Intézet filozófusa szerint azzal, hogy a telefont a zsebünkben hordjuk, ugyanúgy a testünk részévé vált, mint mondjuk a szemüveg. Úgy kezeljük, mint ami hozzánk tartozik, és megtanultuk, hogy milyen rezgés vagy hang tartozik hozzá. S ha ezek után bármi hasonlót észlelünk – ahogy a ruhánk súrlódik valamihez, vagy a készülék csúszik arrébb a zsebünkben, táskánkban –, akkor azt gondoljuk, biztos a telefon jelzett. Tulajdonképpen hallucinálunk.
Nem akarunk lemaradni semmiről
Ezt felerősíti az is, hogy rá vagyunk kattanva a telefonra: hívást várunk, emlékeztetőre számítunk, értesítéseket pásztázunk, hiszen félünk, hogy lemaradunk valamiről (ez a Fear of Missing Out azaz a FoMo jelensége). Igen ám, de ez a pluszfigyelem, ez az ugrásra kész állapot olyan hormonok termelődését indítja be, amelyek egy módon jutalmazzák a telefonnézegetést, és sokkal hajlamosabbá tesznek a téves riasztások „észlelésére” is. Igen ám, de ennek megfizetjük az árát: sokan nem képesek teljesen ellazulni, megnyugodni, még akkor sem, amikor van rá lehetőségük, vagy épp a koncentrálásban zavarja őket az okostelefon, illetve annak valós és képzelt jelzései.
Nem mindenkit zavar
Dr. Michelle Drouin, az Indiana University-Purdue University egyetem professzora volt az, aki 2012-ben megvizsgálta az egyetemistákat, és 89 százalékuknál kimutatta a fantomvibrációs szindrómát. Érdekes, hogy bár ilyen sokan élték át a fantomrezgést, csak egy diák jelezte, hogy őt ez zavarja. Drouin vizsgálódása azt mutatta, hogy azok tartják zavarónak a jelenséget, akik nagyobb érzelmi töltetet csatolnak a telefonon érkező üzenetekhez, akik szinte függenek az eszközüktől. További kutatások kimutatták, hogy erre a ’80–’90-es években született emberek jóval inkább hajlamosak, mint a náluk idősebbek. Ők azok, akik idegességet, szorongást éreznek, ha nem ellenőrizhetik megfelelő időközönként a közösségi oldalaikat, üzeneteiket, értesítéseiket, híváslistájukat. A szorongás és a felfokozott várakozás pedig még gyakrabban hiteti el velük, hogy egy bizonyos hang vagy érzés a telefonuk értesítését jelöli.
Mi lehet a megoldás?
Fontos, hogy agyunkat ne tartsuk folyamatos készenléti állapotban, hagyjuk pihenni is. Ehhez megfelelő lehet egy rövid séta a természetben, néhány meditációs gyakorlat, zenehallgatás, éneklés, viccek olvasása, nyelvtanulás, vagy épp egy jó beszélgetés egy kedves ismerőssel (ahol a beszélgetés nem egyenlő a cseteléssel). Kilencven perc vagy maximum két óra után mindig tartsunk legalább tíz perc szünetet, amikor kiszabadítjuk magunkat a technológia fogságából. Segíthet az is, ha beosztjuk, milyen gyakran nézünk rá mondjuk a közösségi oldalainkra, híváslistánkra, üzeneteinkre, és – a sürgős eseteket kivéve – kikapcsoljuk az értesítéseket, és nem hagyjuk, hogy a telefon uralja az életünket.
